Abszurd rendszerváltás

Beszélgetés Lenkovics Barnabással, az Alkotmánybíróság elnökével a rendszerváltás abszurditásáról, a mai jogfejlődés legnagyobb problémájáról, a legfiatalabb generáció esélyeiről, és arról, hogy milyen tanácsot adna egy mai joghallgatónak. Interjúnk első részét itt olvashatja.

Elnök Úr mit tart a mai jogfejlődés legnagyobb kihívásának?

Eörsi Gyulától, magánjogász professzoromtól sok olyan nagy igazságot és bölcsességet tanultam, mint például, hogy a jog természeténél fogva statikus és merev, miközben az életviszonyok folytonosan változnak. Aztán ezt visszaolvastam Szladitstól is, mert neki meg ő volt a mentora. Ebben az értelemben én most már koromnál és bölcsességemnél fogva sem merném kijelenteni, hogy bárki a világon feltalált volna egy olyan jogot, ami örök időkre változatlanul igaz és érvényes, azt pedig végképp nem tudom elfogadni, hogy emberekkel és generációkkal kísérletezzenek, hogy rákényszerítsenek tömegekre minden eddiginél jobbnak, vagy egyedül lehetségesnek képzelt jogi megoldásokat. A jog az emberi társadalomnak a terméke, az emberekkel együtt fejlődik, javul vagy romlik, de mindig változik.

Külön lehet említést tenni az államról, mint jogalkotó tényezőről, és nagy kérdés, hogy az állam a jog természetes forrását, az emberi életviszonyokat mennyire veszi figyelembe a jogalkotásban. A szocialista állam, amiben éltem negyven évet, egy megváltónak hitt ideológia birtokában felülről, paranccsal diktálta a jogot. Erre ráment Magyarországon is csaknem két generáció (a Szovjetunióban legalább 3 generáció) és akkor kiderült, hogy bocsánat, tévedtünk. Az ember, mint halandó lény, mégis szeretne örökérvényűt alkotni vagy legalábbis maradandót. Ezzel még nincs semmi baj, ez egy „emberi” tulajdonság. A nagyobb baj az, ha ez intézményesül, és kényszeres formában elkezdik rákényszeríteni tömegekre. Leegyszerűsítve azt mondanám, hogy a totális kollektivizmus bukása után én a totális individualizmust sem tudom elfogadni. Egyik szélsőségből nem illene a másik szélsőségbe átesni. És nem illik egy újabb ideológia mentén újra emberi generációkkal kísérletezni.

Ön szerint milyen hatása van ennek a társadalomra?

Az állami össznépi tulajdon legnagyobb betegségének tartottam a személytelenséget. Ez azt jelentette, mint Csáky szalmája, hogy mindenki lenyúlhatta büntetlenül, ha olyan pozícióban volt, ahol ebből a hasznokat a maga javára tudta fordítani. Az orwelli hasonlattal élve, voltak egyenlőbbek. A személytelenség legsúlyosabb problémája viszont az volt, hogy felelőtlenséggel párosult, mert nem viselt a döntéshozó valódi tulajdonosi kockázatot a döntéseiért. Az az ösztönző, hajtóerő, ami egyébként benne van a polgári magántulajdonban, kihalt a szocialista tulajdonból.

Ez az abszurdja a rendszerváltásunknak, hogy olyan (tulajdonosi, pénzügyi, gazdasági) hatalmi tényezők vették át az állami tulajdonosi szerepet és a gazdaság irányítását, mint multinacionális cégközpontok vagy globális pénzügyi intézmények központjai. Ők terveznek, és irányítanak, diktálnak feltételeket, és ugyanúgy személytelenek. Nincs velük szemben kontroll sem nemzeti, sem uniós, sem globális szinten. Az államok sem tudják megvédeni magukat, nemhogy egy munkás. Ő inkább szedi a sátorfáját és elmegy Angliába. Hát nem abszurd? A szabadságból menekül 600-800 ezer ember nyugatra. Magyarországról mindig akkor volt emigráció, amikor nagy traumák értek minket. Most pedig, hogy megnyílt a szabadság világa és végre Magyarország a saját lábára állhatna, és saját útját járhatná, az a generáció, amelyik 90-ben született és most 25 éves, az egyetlen esélyének azt látja, azért tanul és azért szerez diplomát, hogy nyugaton vállalhasson munkát. Az országra nézve ez rendkívül súlyos veszélyforrás.

Karrierjéről így beszélt egy interjúban: „Egész tudományos pályafutásomat tudatosan építettem fel. Ez is a szülői ház hatása. Apámék is lépésről lépésre építették fel az életüket, célokat tűztek ki maguk elé.” (3) Mi motiválta pályája során?

Előbb hangsúlyoztam az emberi méltóságot. Ezt nem absztrakt jogi kategóriaként fogom fel, de nem is teológiai értelemben: Istenképűség, az Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, ezért a teremtmény méltósága akkor biztosított – és neki is erre kell törekednie -, ha méltóvá válik a Teremtőjéhez. Én ennél egyszerűbben értelmezem, ezt hoztam a családi házból. Számomra ez azt a kemény munkával megteremtett létbiztonságot, és az abból adódó önbecsülést jelenti, amelynek révén a két kezem munkájával, erőfeszítésemmel meg tudom teremteni a családom mindennapi betevőjét, és nem szorulok rá másra, ezáltal nem is függök mástól. Ez egy modell volt, amelyben az ilyen embert a társadalom kisebb, lokális és a tágabb, nagy közössége is megbecsüli. Az önbecsülés és a közösség általi megbecsülés a legnagyobb értékek. Ez az emberi becsület absztrahálódik méltósággá. Az emberi méltóság lényegének én ezt a fajta tulajdonosi gyökerű, a saját munkán és a saját tulajdonon alapuló emberi méltóságot tekintem. A polgárosodás 18-19. századi folyamata ezt az emberképet és embermodellt favorizálta. Ezt írták át a nagy kódexekbe, a polgári törvénykönyvekbe, mint embermodellt és ezt a gazdaságszerkezetet vagy tulajdonszerkezetet írták át társadalmi modellként. Ezt az emberképet és társadalomképet rombolta szét a kollektivista eszme, amely pontosan az egyénnek ezt a legértékesebb tulajdonságát irtotta ki. A paternalista állam gondoskodott mindenkiről. És miből gondoskodott? A kollektivizált tulajdon hasznaiból.

A kommunista eszmék bukásával ma már más a helyzet?

Ma „bérmunka társadalomnak” nevezett korunkban is ugyanez ez a helyzet. Társadalmi méretekben 90 % fölött van a bérmunkások száma, ilyen pedig még a világtörténelemben sosem volt. A fő probléma nem is ez, hanem hogy nincs is annyi bérmunka, mint amennyi szabad munkaerő. Spanyolországban a 20-25 év közöttiek több mint 20 %-a, Görögországban 40-50 %-a munkanélküli, és akkor nem beszéltünk a világ mélyszegénységben élő feléről. Tehát a bérmunkás viszony, mint jogviszony, egy függelmi viszony. A bérmunkás ki van szolgáltatva a munkaadójának: ad neki munkát vagy nem; ha ad is, mennyit fizet érte és mennyit nem. Én ezt a világot nem nevezném szabad világnak. Ehhez járul még egy sajátosság: a fogyasztói mentalitás, fogyasztói társadalom, egyfajta hedonizmus. „Be happy!” és „feel good!” Ha kell narkotikum hozzá, akkor azáltal, ha shopping-függőség, akkor azáltal. Fogyassz és pazarolj, bőségesen. Egy bérmunka táradalomban, ahol alul van díjazva a bérmunka, ezt csak többletmunkával, egy mókuskerékbe kerülve lehet elérni, ha az is kevés, akkor hitellel, eladósodással. Nem véletlenül vannak szociológusok, akik bérrabszolgaságról és adósrabszolgaságról beszélnek.

Mit tehetünk ez ellen?

A hallgatóimnak is azt mondom, hogy aki 20-25 évre vesz fel hitelt, és nincs ingatlana, hogy arra jelzálogjogot tegyen, az lényegében a saját személyiségét, képességeit, munkaerejét, abból származó jövedelmét zálogosítja el, tehát ő maga a zálogtárgy. Az emberi méltóságról mindenki ismeri azt az alkotmánybírósági tételt, hogy az ember csak jogalany lehet, és nem lehet jogtárgy. De ha kellően megfontolt és puritán, erkölcsös ember volna is, mint amilyen 100-200 éve volt Skandináviában, Hollandiában, Németországban vagy Dániában, akkor nem venne fel hitelt fedezet nélkül, mert tudná, saját magát zálogosítja el, nem válna zálogtárggyá.

Tehát, aki művelt és intelligens ember, megpróbál egy olyan élet-stratégiát kitűzni, amely az ő személyes szabadságát maximálisan garantálja. Ez a „job-sharing” vagy a portfólió elve a foglalkoztatásban. Nem egy, hanem több lábon áll a munkavégzés és jövedelemszerzés terén, több szakmát tanul, többféle tevékenységet elvállal. Hollandiában ma már 40-50 százaléka a lakosságnak 4-5 féle munkát végez párhuzamosan, és ha valamelyiket elveszti, még mindig marad kettő, három, és nem kerül az utcára vagy padlóra. Én másként értelmezem a tudástőkét. Az ember a saját javára hasznosítsa tudását! Beindít egy kisvállalkozást egy kis településen, és nem pékinasnak, segédmunkásnak megy Párizsba vagy Londonba. Ha abból önmagában nem tud megélni, akkor mellette még 2-3 foglalkozást elvállal, egyet-kettőt akár bérmunkásként is a hét egy vagy két napján, de saját gazdasága is lehet, ahol zöldséget, gyümölcsöt termeszt vagy magas hozzáadott értékű ipari vagy szolgáltatói tevékenységet végez.

Alkalmazható ez össztársadalmi szinten is?

A koncentrált nagyüzem nem minden gazdasági tevékenységben szükségszerű, a „gazdálkodást”, vállalkozást sok területen szét lehetne teríteni. Bibó azt mondta, hogy a tulajdont fel kell bontani és humanizálni. Felbontani emberléptékű, egy ember cselekvőségével átfogható egységekre, olyan tevékenységek végzését lehetővé tenni, amelyben az ember kibontakozhat, ami kreativitást igényel, ahol valamit mindig meg kell oldani. Nem odaállni egy futószalag mellé, ahol jön a százezredik csirke, és elvégezni ugyanazt a mozdulatot. Tehát a munka méltóságát is vissza kellene adni. Erre jók a kis léptékű egységek, melyek általában természet- és környezetbarátok is, szemben az óriási nagyüzemekkel és az azokhoz társuló óriási „haszonember” telepekkel. Ezt Konrad Lorenztől tanultam. A haszonállat telepek ellen az állatvédők fellépnek és tiltakoznak, hogy nagyobb mozgástere legyen a malacnak vagy a tyúknak, de hogy lakótelepeket építettünk, melyek nem mások, mint haszonember telepek, az rendben van? Azt, hogy ezek az ember személyiségére milyen hatással vannak hosszú távon, előre senki sem mérte fel.

Milyen tanácsot adna egy mai joghallgatónak?

Amikor a szülők megkérdezik tőlem, hogy milyen szakmát tanuljon a gyermek, azt szoktam mondani, hogy ma már nem azt kell kérdezni mit, hanem, hogy hányat. Lehetőleg fizikait, szellemit, alkalmit és idényjelleggel is. Sok mindennel tudjon foglalkozni, és használjon ki minden lehetőséget, ez gazdagítja is a személyiségét, mert ezekhez egyfajta többlettudás is kell. A materiális javak istenítése helyett a szellemi, immateriális javak irányába kell elmozdulni, ezt egy értékrendszer-váltásnak szoktam nevezni, a környezetvédelemből véve a hasonlatot. A meggyőződésem az, hogy a „szabad munka – szabad magántulajdon – szabad polgár – szabad társadalom” modelljénél jobbat még nem találtak ki. Kivitelezni ezt többféleképpen lehet, vannak országok ahol ezek jól működnek több száz éve, azok a legstabilabb demokráciák. Világhy Miklós professzorom mondta, hogy kétféle jogász van: az egyik csak jogtechnikus, a másik a jogász. Jogtechnikus az, aki technikai értelemben olvassa a szöveget, egy életviszonnyal egybeveti, és azt mondja, ide ezt kell alkalmazni. A jogász az, aki a jog kifejlődését, jelenállapotát, jövőbeni hatásait, veszélyeit is próbálja felmérni, és mindezeket széles összefüggésrendszerben értelmezi és alkalmazza. Grosschmid Béni azt mondta, hogy jogásznak lenni nem szakma, hanem műveltség dolga.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

***

A cikk az Ars Boni gyakornoki program keretében született.

A képek forrása:

http://cdn1.boon.hu/2015/06/alk_mti.jpg

http://img.444.hu/DSZZS20150223005.jpg