Állam-e a Vatikán?

Hivatalosan a Vatikán a világ legkisebb területű és népességű állama. Létrejötte a lateráni szerződésre tehető, amikor III. Viktor Emánuel olasz király nevében államnak nyilvánították, és a határait is rögzítették. Mivel azonban helyzete több szempontból is rendhagyó, érdemes megvizsgálni, hogy az államiság nemzetközi jogi feltételeinek, fogalmi elemeinek meg tud-e felelni. Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, először szeretném bemutatni, milyen előzményekkel alakult ki a mai Vatikán, ezután pedig foglalkozni fogok a cikk fő témájával, az államiság kérdésével.

Állam-e a Vatikán?
A Vatikán a világ 0,44 négyzetkilométerét takarja.

Róma területén már a középkor óta léteztek a Szent Péter Örökségének (Patrimonium Petri) nevezett egyházi birtokok. A Római Birodalom kettészakadása után az Örök Város bizánci fennhatóság alá került, egészen a VIII. századig, amikor római lakosok – kihasználva a Keletrómai Birodalom meggyengülését – II. Gergely pápát kiáltották ki világi uruknak. Ezután a pápaság a frank uralkodókhoz kezdett közeledni. Ez a kapcsolat végül oly szorossá vált, hogy 756-ban II. (Kis) Pipin frank uralkodónak köszönhetően létrejött a Pápai Állam, melyhez Rómán kívül további négy észak-itáliai terület tartozott, és mely ezután több, mint 1100 évig fennmaradt.

Ez a jó viszony a francia forradalom időszakában kezdett megromlani, hiszen ekkor több konfliktus is volt Franciaország és a pápák között – kezdve a Rómától való nyilvános elszakadástól a jakobinus diktatúra vallásellenességéig. Ez akkor csúcsosodott ki, amikor 1798-ban Napóleon elfoglalta a Pápai Államot és azt Franciaországhoz csatolva köztársaságot kiáltott ki. Sőt, letartóztatta a pápát és Franciaországba vitette, aki ott is hunyt el. Azonban Napóleon nem „hagyta” veszni a pápaságot, abban politikai eszközt látott, ezért helyreállította azt:

1801-ben konkordátumot kötött a Pápai Állammal,

mely szerint a pápa megtarthatta pozícióját és az egyházi hierarchia is fennmaradt, viszont Napóleon hatáskörébe került a püspökök kinevezési joga. Az akkori viszonyokat jól jellemezte a párizsi koronázás, ahol Napóleon tette a saját fejére a koronát, a pápa pedig csak jelenlétével emelte az esemény fényét. 1806-ban VII. Pius kimondta, hogy egyetlen uralkodó sem gyakorolhat hatalmat Róma felett, így Napóleon ismét megszállta annak területét, és Franciaországhoz csatolta azt. A császár bukása után azonban az 1815-ös bécsi kongresszuson helyreállították a Pápai Államot.

Ezt követően már az európai nemzetállamok a francia példát preferálták a Szentszékkel való kapcsolatukban, így több konkordátumot is kötött az egyház különböző államokkal. Az olasz egység megteremtése idején a pápaság kitartott a végsőkig, és állama a fennhatósága alatt maradhatott, azonban 1870-ben II. Viktor Emánuel király felkérte VII. Piust, hogy engedje át Rómát az újonnan létrejövő olasz állam számára. Az egyházfő támogatók híján is megpróbált ellenállni, azonban az olasz hadsereg megszállta a Pápai Állam területét, így vetve véget a 756 óta tartó önállóságnak.

Ha a pénzügyi jogot eddig a sötét oldallal azonosítottad, nem vagy egyedül. De itt az idő, hogy átértékelj mindent, amit az adótanácsadásról tudni véltél!

Az olasz parlament a pápát mint szuverén állam uralkodóját nem hagyta jóvá, így az egyházfő Vatikánba költözött és „piemonti kormánynak” titulálta az újonnan létrejövő végrehajtó hatalmat, továbbá kiátkozta annak tagjait. Később IX. Pius Non expendit című enciklikájában tiltotta meg a katolikusok bármilyen politikai szerepvállalását vagy közreműködését (így a szavazást is) az olasz királyságban. A századforduló táján azonban az egyház is kénytelen volt felismerni, hogy

az állammal való szakítása nem csak időleges lesz,

így megmutatkoztak az enyhülés jelei. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű enciklikájában a társadalmi igazságtalanságok elleni fellépésre buzdította a katolikusokat, mely megadta a kezdőlökést a katolikus eszméket programjukban is előtérbe helyező politikai pártoknak, 1904-ben pedig még a választások bojkottjának feloldására is sor került.

Az első világháborút követően – Napóleonhoz hasonlóan – Mussolini is felismerte, hogy az egyházzal való együttműködés politikai szempontból sok előnnyel járhat. XI. Pius pápa pedig a kommunizmus és a liberalizmus elleni harcban hatékony szövetségest vélt felfedezni az olasz vezetőben. Az olasz állam és az egyház megállapodására 1929. február 11-én, a lateráni egyezményben került sor, amely visszaállította a pápa világi hatalmát, hiszen létrejött a Vatikáni Városállam a mindenkori pápa uralma alatt. A megállapodás további előnyökkel járt a pápa számára: egyrészt biztosította hatalmának folytonosságát, másrészt a liberális Risorgimento örökségének eltörlésében is segédkezett. A konkordátum a másik fél számára is előnyös volt, hiszen megerősítette Mussolini hatalmát.

Állam-e a Vatikán?
A Vatikán hivatalos neve Vatikánvárosi Állam, gyakran pedig Vatikánváros.

Ez a szerződés hozta létre tehát a Vatikánvárosi Államot, mely felett a Szentszéknek kizárólagos és abszolút hatalma, illetve szuverén joghatósága van. Az olasz állam elismerte a Vatikánt mint államot, továbbá a Vatikán a szuverenitásból eredően követek küldésére és fogadására és jogosult lett. Az egyezmény garantálja a területi függetlenséget, valamint hogy az olasz állam hatóságai semmilyen módon nem avatkoznak be az egyház központi szerveinek működésébe.

A pápa emellett „királyi rangra” emelkedett Itáliában,

hiszen a konkordátum garantálja a sértésekkel és merényletekkel szembeni olyan szintű védelmet, amelyre egyébként a királynak lenne joga. A kánonjog függetlenségét is elismeri a szerződés, mivel a Vatikán menedéket nyújthat minden olyan személynek, akinek cselekménye az egyházi jog szerint nem minősül bűncselekménynek. Ide tartozik az is továbbá, hogy az olasz állam elismeri a Szentszék egyházi személyek lelki vagy fegyelmi ügyben hozott ítéleteit. Egy 1984. február 18-ai konkordátum jogi értelemben felváltotta ezután a lateráni egyezményt, de annak tartalmát nem változtatta meg. Az olasz állam tehát elismerte a Vatikán államiságát.

A kérdés, hogy valóban teljesíti ez a miniállam az államiság nemzetközi jogban meghatározott feltételeit?

Mielőtt részletesen elemezném a Vatikán államiságának kérdését, fontosnak tartom, hogy foglalkozzam a Szentszék és a Vatikán fogalmi elhatárolásával, mivel ezek gyakran egybemosódnak a köztudatban, pedig közel sem szinonimák. A Szentszék elnevezés a IV-V. században alakult ki, és szűkebb értelemben a pápa hivatalát jelöli. Tágabb értelemben ez a fogalom magába foglalja az egyházfőn kívül az őt segítő hivatali apparátust is, tehát a Római Kúria intézményeit. A Vatikánvárosi Állam ezzel szemben azzal a céllal bír, hogy befogadja a Szentszéket és biztosítsa a pápa függetlenségét és önállóságát egyetemes feladata ellátásához. A Vatikán rendelkezik szuverenitással, azonban ez csak eszközjellegű, mely biztosítja a Szentszék és a pápa szuverenitását. A lateráni egyezmény értelmében a Szentszék mint nem területi jellegű entitás megszerzett egy területi jellegűt, a Vatikánt. A Szentszék és a Vatikán viszonya olyan, mint egy monarcháé a saját állama felett, tehát nem tekinthetőek azonos entitásnak, hanem inkább egy uralkodó-állam viszony van közöttük. Fontos azonban, hogy ez utóbbi nemzetközi jogilag egyetlen, és nem dupla entitásnak minősül az előbb említett viszonyból következően.

Az államnak nincs nemzetközi jogi szempontból vett definíciója, azonban az államiság feltételeinek meghatározásához rendelkezésünkre áll a Georg Jellinek által megfogalmazott triász, továbbá határozott jelleggel rögzíti az államiság feltételeit az államok jogairól és kötelezettségeiről szóló 1933-as montevideói egyezmény.

Jellinek a terület, lakosság, önálló kormányzati hatalom hármasára épít. A terület meghatározásánál fontos, hogy határainak esetleges vitatottsága sem vonja kétségbe az államiságot, hanem annak természetesnek és emberi létre alkalmasnak kell lennie. Ez utóbbival kapcsolatosan azonban az nem követelmény, hogy az állam egész területe alkalmas legyen a megtelepülésre. Nem feltétel továbbá az sem, hogy egybefüggő legyen a terület (gondoljunk itt Indonéziára vagy a Fülöp-szigetekre). A lateráni szerződésben a Vatikán határainak zártságát megállapították,

területe hivatalosan 0,44 négyzetkilométer, mellyel a legkisebb területű államnak számítana.

Nemzetközi szerződésben rögzítették ezeket a határokat, melyek az államterület fent meghatározott feltételeinek is megfelelnek, tehát megállapítható, hogy Vatikán ezeket a kritériumokat teljesíti. Emellett sajátossága, hogy az enklávé állam mintapéldájául szolgál, hiszen teljes egészében Olaszország területe veszi körbe (csakúgy, mint San Marinot).

A következő konstitutív elem a lakosság. Jellinek eredetileg a „nép” kifejezést használta, azonban a mai modern értelemben az állampolgárságot értjük alatta. A Vatikán esetében talán ez a legérdekesebb feltétel, amely perdöntő is lehet az államiság szempontjából. Állampolgárságot csak azok az egyház szolgálatában álló személyek szerezhetnek, akik fontos feladatot látnak el: így a vatikáni diplomaták vagy az egyházi hivatalt betöltő személyek. A tisztség megszűnte után az adott személy elveszíti állampolgárságát is. Ha ennek következtében hontalanná válna, a lateráni szerződés értelmében megkapja az olasz állampolgárságot. Az állampolgárságot tehát nem lehet születés vagy leszármazás jogán megszerezni. Egy 2011-es törvénymódosítás szerint az sem kapja meg automatikusan azt, aki a Vatikán területén él, hanem a pápától, vagy az ő nevében kormányzó bíborostól kell engedélyt kérni akkor is, ha egy, már állampolgár személy házastársáról vagy leszármazójáról van szó. A törvénymódosítással egyidejűleg közzétettek egy statisztikát is, mely szerint

a Vatikánnak 2011-ben 572 állampolgára volt, melyek közül 56 személy laikus.

Láthatjuk tehát, hogy létezik vatikáni állampolgárság, habár a megszerzési feltételek igencsak különböznek a megszokottól, hiszen az államok általában vagy a leszármazás elvét (jus sanguinis), a születés elvét (jus soli) vagy pedig ezek kombinációját használják a gyakorlatban.

Az államiság harmadik feltétele az önálló kormányzati hatalom, amely a legtöbbször megadja a választ arra, hogy ténylegesen egy nemzetközi jogi jogalanyisággal rendelkező állammal állunk-e szemben. A hatalomgyakorlás valamilyen közigazgatás létezését jelenti. A hatalommal kapcsolatosan az a legfontosabb, hogy ez önálló és tényleges, valamint ne más által gyakorolt legyen. Az önállóság feltételét nem sérti az, ha az adott állam ideiglenesen más állam ellenőrzése alatt áll. A ténylegesség követelményének megvalósulását pedig nem gátolja, hogy ha az állam nem tudja mindig és minden körülmények között gyakorolni a hatalmat (például Grúzia nem sok befolyást tudott gyakorolni több, mint egy évtizedig az oroszok által támogatott Adzsária tartományra). Ha a hatalomgyakorlás ideiglenesen nem működik, az államiság feltételének teljesülését az sem akadályozza. A Vatikánban a hatalom egy kézben összpontosul: a pápáéban, hiszen

ő a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom feje is.

A pápa olyannyira a legfőbb törvényhozó, hogy formaságokhoz sincs kötve ilyen jellegű akaratának kinyilvánításakor. Ezen felül semmilyen bírósági eljárásnak nem lehet alávetni, személye szent és sérthetetlen, továbbá ő gyakorolja polgári és büntető ügyekben is a legfőbb bírói hatalmat. A Vatikán államformáját tekintve abszolút (teokratikus) monarchiának minősül, az egyházi főhatalmak isteni jogon, egységesen illetik meg az egyházfőt. A pápai hatalomgyakorlás a Vatikán területén önálló és tényleges, tehát ezen konstitutív feltétel is teljesül.

Állam-e a Vatikán?
A Vatikán államformája: teokrácia, abszolút monarchia.

A montevideói egyezmény négy követelményt határoz meg, melyeket egy államnak teljesítenie kell: az állandó lakosság, a meghatározott terület, a kormányzat és a képesség a más államokkal való kapcsolattartásra. A Jellinek-féle elméletnél leírtak itt is megállják a helyüket az első három elem vonatkozásában, tehát ezeknek a feltételeknek a Vatikán megfelel a montevideói szempontokat nézve is.

Az egyezmény tehát ezt a klasszikus triászt egészíti ki egy negyedik feltétellel,

amikor az államokkal szemben azt a kritériumot is állítja, hogy képesek legyenek a más államokkal való kapcsolattartásra. A lateráni szerződés értelmében a Vatikán rendelkezik a követek küldésének és fogadásának jogával (a pápa ehhez való jogát a történelem során mindig is elismerték), továbbá diplomáciai rendszert is fenntart, és diplomatái állampolgársággal is rendelkeznek. A Vatikánvárosi Állam alaptörvényének 2. cikke is deklarálja a más államokkal való kapcsolattartást azzal, hogy ez a jog a pápának van fenntartva, aki az Államtitkárságon keresztül gyakorolja ezt. A Vatikán mint állam jellegű entitás szimbolikusan megjeleníti a Szentszék tárgyalási pozícióját a nemzetközi jogi jogalanyokkal való kapcsolattartás során.

Ehhez kapcsolódó érdekesség azonban, hogy a Vatikán nem tagja az ENSZ-nek, mindössze megfigyelői státuszt tölt be ebben a szervezetben is, de annak költségvetéséhez a hozzájárulási kvótát teljesíti, továbbá, hogy a tagállamok közül sem ismeri el mindegyik államként, de ezek a tagok csak a teljes tagság nagyjából 10-20%-át teszik ki.

Tehát a vatikáni államiság nem erga omnes jellegű, de az államok döntő többsége mégis elismeri.

Képviseletét a nemzetközi kapcsolatokban legtöbbször a Szentszék látja el, azonban a Vatikánvárosi Állam saját jogán is tagja néhány nemzetközi szervezetnek, melyek elsősorban az állami lét technikai feltételeihez kapcsolódó együttműködésben játszanak szerepet (pl. Nemzeti Távközlési Egyesület, Nemzetközi Levéltári Tanács). A kapcsolattartás feltételének teljesülése tehát közel sem annyira egyértelmű, hiszen a Vatikán helyzete több szempontból is eltér a „megszokottól”, azonban az világosan látszik, hogy önállóan is képes megjelenni a nemzetközi kapcsolatokban, tehát ennek a feltételnek is eleget tesz véleményem szerint.

Az eddig leírtakból kiderül, hogy a Vatikán helyzete igencsak sajátos, és államiságának léte közel sem annyira egyértelmű. Álláspontom szerint azonban, ha az általam vizsgált szempontokat vesszük alapul, a Vatikánvárosi Állam teljesíti az államiság feltételeit, azaz az írásom elején feltett kérdésre az „igen” választ adhatjuk. Ennek elfogadása azonban azt a veszélyt rejti magában az egyház szempontjából, hogy egyesek ebből az államiságból származtassák a Szentszék nemzetközi kapcsolatokban való megjelenését. Így a Vatikán konkurálhatna az egyház elvileg fennálló felsőbbrendűségével. Ez az álláspont azonban véleményem szerint már az általam felvázolt történeti előzmények miatt sem állná meg a helyét.

A cikk az Ars Boni 2016-os cikkíró pályázatára készült írás szerkesztett változata.

Pászka Imre Ágoston

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

Források, felhasznált irodalom

KOVÁCS Péter: Nemzetközi közjog. Osiris kiadó, 2011, Budapest. 173-200.; 286-288. oldal
RÓNAY Miklós: A Szentszék és a Vatikán Városállam viszonya a közbeszédben és a jogban. Külügyi szemle, 2004. (3. évf.), 3-4. szám, 271-298. oldal
http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/201302/a_legkisebb_nagyhatalom (2016. 11. 14.)
https://maxval1967.wordpress.com/2012/05/20/a-nemletezo-orszagok-ii2/ (2016. 11. 14.)
http://www.magyarkurir.hu/hirek/szentszek-es-vatikan (2016. 11. 14.)
Lateráni egyezmény (1929. február 11.)
Az államok jogairól és kötelezettségeiről szóló 1933-as montevideói egyezmény (1933. december 26.)

A képek forrásai: itt, itt és itt.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.