A szakkollégiumok szerves részei a magyar felsőoktatási rendszernek, azonban mégis keveset tudunk róluk. Pedig nem nevezhető szűk közösségnek: az Oktatási Hivatal nyilvántartása alapján 136 szakkollégium működik az országban és a határontúl, nemzetközileg is kapcsolódnak többek között az European College Association hálózatához. Ennek ellenére sok sztereotípia, fél-információ él a szakkollégiumokról, ezért cikksorozatunk célja, hogy a jogi szempontok megvizsgálása mellett komplexebb képet adjunk a hazai tehetséggondozás egyedülállónak nevezhető intézményeiről.
Cikksorozatunk első felvonásában Chikán Attilát, a Rajk László Szakkollégium alapítóját, elnökét Appelshoffer-Horváth Eszter kérdezte.
Ön a kezdetektől fogva aktívan részt vesz a Rajk, majd később a szakkollégiumi mozgalom életében is. Mit gondol, miért fontos, hogy működjenek ma szakkollégiumok?
Chikán Attila: A felsőoktatási intézmények akármilyen jók is egyenként, a képzést mindig az átlagra szabják. Ebből következik, hogy mindig vannak olyan diákok, akiknek ez szabad kapacitásokat hagy. Emellett érdemes megjegyezni, hogy Magyarországon jóval alacsonyabb a felsőoktatás intenzitása, mint más, fejlettebb országokban, ahol a diákok elfoglaltabbak, kevesebb idejük marad szabadon, szemben az itthoniakkal, különösképpen a jogászokkal és a közgazdászokkal. Ebből kifolyólag természetes igény, hogy létrejöjjenek a hallgatók többletmunkájára épülő intézmények. Ez a többletmunka sokféle lehet, nem csak szakmai. A szakkollégiumok éppen abban jeleskednek, hogy bár első sorban szakmai alapúak, de a tagjaikat többféle típusú tevékenységbe is igyekeznek bevonni. Most azt szoktuk mondani, hogy
„ha valaki Budapestre jár egy nívósabb egyetemre és emellett valamelyik színvonalas diákszervezetben aktívan tevékenykedik, akkor ez felér bármelyik középszerű nyugat-európai egyetemmel.”
Ezzel igyekszünk rávenni a diákokat arra, hogy érettségi után ne menjenek rögtön külföldre tanulni, hanem maradjanak itthon, ne gondolják, hogy minden itthoni egyetem színvonala alacsony. Ehhez azonban kellenek a szakkollégiumok az egyetem mellett.
Milyennek látja a szakkollégiumok mostani helyzetét összehasonlítva a kezdeti időszakkal, az eredeti elgondolásokkal?
C.A.: 1970-ben alakult a Rajk, egyetlen szakkollégiumként, mozgalomról ebben az időben nem beszélhetünk. Azonban hamar rájöttünk arra, hogy szerencsés lenne partnerekkel, szövetségesekkel rendelkezni, így jártuk az országot, és próbáltunk rábeszélni másokat, hogy kövessék a példánkat. Az 1970-es évek végén alakult a második szakkollégium Pécsett, szintén közgazdasági karon. Az 1980-as évek közepén jött létre a társadalomelméleti kollégium, majd a Bibó, aztán a Széchenyi. Ezt követően még Debrecenben, megint Pécsett, a Műegyetemen voltak hasonló kezdeményezések. A rendszerváltás környékén nagyobb figyelem irányult rájuk, főként a Fidesz miatt. A mindenkori kormány ígéretéből, miszerint rendszeres, szervezett pénzügyi támogatást nyújtanak, azonban soha nem valósult meg semmi. Ettől függetlenül többen reménykedtek a támogatásban, és megélhetési szakkollégiumok is alakultak. Ma kb. száz szakkollégium van a szakkoli.hu listáján, amelyből szerintem harminc-negyvenről érdemes szakkollégiumként beszélni.
Miért, mi a szakkollégium?
C.A.: 1980-as években, amíg egy-két kollégium volt, az ő tevékenységük jelentette a szakkollégiumot. 1990-ben, a Rajk lakiteleki alkotóházában az akkori szakkollégiumok megfogalmazták a ma is érvényes Szakkollégiumi Chartát, ami a lényegét tekintve máig változatlan:
„az együttlakás, a számonkérhető, érdemben ellenőrzött szakmai munka, a közösségi tevékenység, a demokratikus belső intézményrendszer és valamilyen társadalmi tevékenység megléte elengedhetetlen.”
Ezek ellenőrizhető elemek, ezek által definiálható a szakkollégium, amely elnevezést fontos lenne következetesen használni. Azok a szervezetek, amelyek nem rendelkeznek az előbb felsoroltak valamelyikével, lehetnek nagyon hasznosak, végezhetnek kiváló munkát, de nem lesznek szakkollégiumok. A Szakkollégiumok Egyeztető Fóruma Minősítő Bizottságára – amelyben tanárok és diákok is vannak –, például teljes mértékben rá lehetne bízni annak megítélését, hogy mely intézmény felel meg a fenti kritériumoknak. A hatályos szabályozás (Nftv., a nemzeti felsőoktatásról felsőoktatási kiválóságról szóló kormányrendelet) azonban semmibe veszi az autonómiát, mivel a Bizottság csak olyan szervezeteket minősíthet, amelyet az Oktatási Hivatal már bejegyzett. Tehát ők előbb megszűrik azt, amiről mi majd beszélhetünk. Ebből is látszik, hogy nincs nyugvóponton a minisztérium kontra szakkollégiumok önkormányzatiságának kérdése.
A szakkollégiumok meghatározása, célja hogyan változott, és ez hogyan hat a közösségre és a működésre?
C.A.: Minden szakkollégiumnak megvan a maga egyéni életútja, különböző szakaszokkal, hullámokkal, de a szociológia jellemzői nem sokat változtak. Azonos életkorú, azonos társadalmi helyzetben lévő emberekről van szó mindenkor: huszonéves fiatalok élnek együtt, akik közösen csinálnak dolgokat. A tartalom azonban más lett. A szakmai problémák eltérőek, mint harminc éve, másrészt a nem szakmai tevékenység orientációja is változott, például milyen szakmai eseményekre mennek el, milyen filmet néznek.
A rendszerváltással volt egyébként egy vízválasztó,
nagymértékben megváltoztatta a Bibót és a Rajkot is. Utóbbi közössége kialakította azt a policy-t, hogy befejezik az intézményi szintű politizálást. Ez az elhatározás sokkal inkább volt felszabadító, mint destruktív, mert lehetőséget adott az egyéni politizálásra. A belső elmozdulások követték a külsőket, a társadalmi eseményeket, de végig hűek maradtak a kollégiumok a polgári demokrácia értékeihez.
Milyen aktuális problémákat lát a szakkollégiumok életében, ezek mennyire újszerűek? „Az idősebbek egy csoportja körében erős válsághangulat uralkodott el, úgy érzik, ha ők távoznak, akkor már csak a vízözön jöhet.” Ez a gondolat 2001-ből származik, de mi ma, 2017-ben ugyanezt érezzük. Mi erről a véleménye?
C.A.: A válság a kedvenc leíró kifejezésem arra, hogy mi van a kollégiumban, még Válság c. kötetünk is készült. Ez egy természetes kifejeződése annak, hogy a diákközösségek folyamatos megújulást akarnak, elégedetlenek azzal, ami van, ennél pedig nincs jobb ösztönző erő. Azonban voltak más jellegű válságok is, amelyek súlyosabbak voltak. A Rajkban az 1970-es és 1980-as évek fordulóján egy hosszan tartó válsághelyzet alakult ki abból, hogy a közösség egy része radikálisan szocialista-ellenes tevékenységet kívánt folytatni, a többiek azonban nem. Ez a helyzet a kollégium szakadásával fenyegetett, de végül csak kivált a rajkosok egy csoportja, és megalapították a Társadalomelméleti Kollégiumot, újbaloldali gondolat köré szerveződve. A Bibóban volt a rendszerváltás után hasonló kaliberű vita a politizálás és a szakmaiság viszonyáról, azonban mindkét szakkollégium elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy ezeket a válságokat túlélje. Jelenleg ehhez hasonló, komoly válsághelyzet nincs, az értékek, amelyek köré szerveződünk, nagyon stabilak, meg tudunk küzdeni az aktuális problémáinkkal. A finanszírozás kérdése is felmerül, de a kisebb, vidéki szakkollégiumok esetében teljesen másként, mint például a Rajknál, mert utóbbi sokkal nagyobb költségvetéssel operál, másként tudjuk összeszedni, más a lobbierőnk. Komoly elvi kérdések is ide sorolhatóak, például mi ahhoz tartjuk magunkat, hogy egy helyről nem szabad sok pénzt kapni, mert az elköteleződést jelent.
A Soros Alapítvány az 1990-es évek elejétől ugyanannyi pénzt adott a Rajknak és a Bibónak
több éven át, de ekkor is az volt a törekvés, hogyha nincs több Soros-pénz, akkor is túléljük, és ez végül így is történt. Fontos kiemelni, hogy soha egyetlen egy szót sem szóltak arról, hogy mit csináljunk a pénzzel – és ez a legjobb fajta támogatás, mert van olyan felvilágosult, hogy lássa, nem azzal tesz jót, ha megköti, mire kell felhasználni a forrásokat. Vannak olyan támogatások is, amelyeket a függetlenségünk megóvása érdekében visszautasítottunk, például az MNB ajánlatát. Ez 10 millió forint költségvetési kiesést jelentett, nagy port kavart, de azt gondolom, helyesen cselekedtünk. Ez arra példa, hogy egy kollégiumnak is lehetnek elvei, amelyhez tarthatja magát, de azért nem szabad túl merevnek sem lenni. Az alapításnál például nem vettük bele az alapszabályba, hogy csak KISZ-tag lehet szakkollégista, de később kénytelenek voltunk beleírni. Aztán amikor az első nem KISZ-tag jelentkezőnk volt (aki ráadásul a katonaságnál lépett ki a KISZ-ből), rögtön felvettük.
A fentebb tárgyaltakon túl mi az a plusz még, amit a szakkollégiumok adnak tagjaik számára?
C.A.: A különleges szakmai események. A Rajkban például a Central European Conference, amit kétévente rendezünk, meghívunk 30-40 külföldi diákot, akik mindenféle szakmai kérdésekről beszélgetnek a rajkosokkal egy komoly konferencia keretében, este pedig együtt lazítanak. Szervezünk olyan programokat, amik egyediek, például egyszer meghívtuk Balzerowichot, a rendszerváltás nagy figuráját, ami hatalmas élmény volt. A Rajknak van két díja (Neumann János-díj, Herbert Simon-díj), melyekkel világviszonylatban kiemelkedő szakembereket díjazunk, és ezen apropóból vendégül látunk néhány napra. Ilyenkor a rajkosok elmennek velük vacsorázni, kirándulni, közös programokat csinálnak, ami egy életre szóló élményt jelent. Formális keretek közt tartunk egy előadást, ahol átadjuk a díjat, aztán következik a mesterkurzus. Ezen 15-20 ember vehet részt, amennyiben minimum fél évet foglalkozott komolyan a díjazott munkájával, így valóban az élénk párbeszéd és az aktivitás jellemző.
A szakmai többlet mellett mit emelne még ki?
C.A.: Közösségileg is sokkal több és sokoldalúbb a szakkollégium, mint az egyetem. Nekem például még mindig van egy szobám, szoktam is bent aludni, ott élek közöttük. Szokták kérdezni, hogy hogyan lehetséges, hogy minden rajkosra emlékszem. Szerintem ez természetes, hiszen ha éveken át szoros közösségben élünk, mindenkiről tudunk legalább egy sztorit. A közösség azért teljesen más itt, mert a fiatalok keresztbe-kasul járnak egymással, évfolyamsörözéseket szerveznek, a szobákat is minden évben cseréljük. Több dimenzióban találkoznak így társaikkal, aminek köszönhetően sokkal jobban ismerik is egymást, mint az egyszerű, egyetemi csoporttársak.
Hogyan látja a szakkollégiumok jövőjét, milyen lehetőségeink vannak? Meg tudjuk tartani a mostani helyzetünket, rendszerünket, működésünket?
C.A.: Azt gondolom, hogy igen, főként az intézmények tartós jellemzőinek köszönhetően, amelyek fenn fognak maradni, de lesznek és vannak változások. Az informatikai változások a legkézenfekvőbbek. Emlékszem, hogy az 1980-as években az egyetem kapott pénzt a Világbanktól, és eldöntötték, hogy minden szobába bevezetik a telefont. Ebből kifolyólag diákbizottsági ülésen sokszor komoly vita volt arról, hogy
megöli-e ez majd a közösségi életet, mert mindenki telefonon fogja felhívni a másik emeleten lakó barátját,
ahelyett, hogy odamenne hozzá. Ehhez képest ma hol tartunk? Van, hogy egymás mellett ülve chatelünk egymással. Összességében én mégis pozitívnak látom a fejlődés hatását. Több az interakció az emberek között, a technika nem rombolta le a személyes kapcsolatokat, nem váltotta azokat fel. A szakmai munkát is segíti a fejlődés. Régen kurzusokra sokszor nem is volt elérhető irodalom, ma pedig szinte minden megtalálható az interneten. Ez nem jelenti, hogy több anyagot kéne feldolgozni, csak jóval nagyobb a választék. Eleinte nehéz volt megszoknom, hogy az órákon megjelentek a laptopok, de tudom, hogy tényleg arra használják őket, hogy a hallott érdekességre rákeressenek.
Említette, hogy a társadalmi felelősségvállalás szintén fontos érték, Ön mit gondol ebbe tartozónak szakkollégiumi szempontból?
C.A.: Azt nem lehet tudni, hogy a politika hogy alakul, és a társadalmi kérdések kapcsán a szakkollégiumoknak milyen szerep jut. A Rajk legnagyobb programja e téren a Szabó Kálmán Tehetségprogram, amelynek keretében évente tíz tehetséges, hátrányos helyzetű diákot támogatunk. A másik kedvenc programom a Szexi közgazdaságtan. Ez abból a felismerésből indult, hogy az emberek nem tudják, mire való a közgazdaságtan. Azt hallják, hogy ez csak bűvészkedés, nem kell odafigyelni arra, amit a közgazdászok mondanak (például milyen kárt okoz az országnak az, ha megpiszkálják a kiskereskedelmi láncokat). A szakkollégisták ezekkel kapcsolatban csinálnak anyagokat, elmennek iskolákba, és agitálnak, hogy érdemes ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, sőt társadalmilag hasznos is. Én pár éve azt gondoltam, hogy a jövő a civil társadalomé, és bár továbbra is szeretném, hogy így legyen, a világ nem efelé mozdul el. Ettől függetlenül mi tarthatjuk ezt fontosnak. Azt nem látom, hogy a magyar társadalomban olyan változások állnának be, amelyek megkérdőjeleznék a mozgalmat.
***
Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.
***
Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.