Bismarcktól Tiger Woodsig: a személyiség kereskedelmi értéke

A személyiségi jogok forgalomképtelen, abszolút szerkezetű alanyi jogok. Vagy mégsem?

Ha a személyiségi jogok tartalmáról beszélünk, látszólag egyértelműnek tűnik, hogy olyan abszolút szerkezetű alanyi jogokról van szó, amelyek a jogosult személyétől elválaszthatatlanok. A vonatkozó jogirodalom elvi tételként fogadja el, hogy valamennyi személyhez fűződő jogosultság forgalomképtelen, a jogosult e jogokat nem ruházhatja át, azokról nem mondhat le.

A kérdés azonban csak látszólag ilyen egyszerű. A vonatkozó joggyakorlat részletesebb áttekintése után könnyen belátható, hogy az elvi tételként rögzített megállapítás nem megkérdőjelezhetetlen, és sok esetben összeegyeztethetetlen egyes jogintézményekkel, szerződéses jogviszonyokkal.

Ez az ellentmondás a közéleti szereplők esetében a legszembetűnőbb, elég csak e körben az egyre inkább elterjedt merchandising szerződésekre gondolni. A személyi merchandising lényege, hogy egy adott termék keresletének növelését egy közéleti szereplő személyének felhasználásával kívánják elérni. Igen sajátos képződményről van szó, hiszen bár

maga a merchandising egy vagyoni értékkel bíró jogosultság,

e vagyoni érték egy abszolút szerkezetű alanyi jogon (a közéleti szereplő egyes személyi értékén) alapszik. Leegyszerűsítve tehát arról van szó, hogy egy közéleti szereplő valamely személyiségi jogának (képmáshoz, hangfelvételhez, névhez való jog, stb.) hasznosítását engedélyezi meghatározott ellenszolgáltatásért egy adott termék iránti kereslet növelése érdekében.

A közszereplő személye és a kereslet növekedése között a kapcsolat megkérdőjelezhetetlen, ebből pedig egyenesen következik, hogy ily módon a közszereplő személyiségi joga kereskedelmi értéket is hordoz. Hiába az élő jog része a személyiségi jogok kereskedelmi értékkel bíró összetevőinek elismerése és hasznosítása, a jogelmélet e kérdéssel szinte egyáltalán nem foglalkozik, ez pedig jogalkalmazási bizonytalanságokhoz, végső soron nem egységes joggyakorlathoz vezethet.

A személyiségi jogok vagyoni értékkel bíró összetevőinek elismerése a jogalkalmazási gyakorlat miatt egyértelműen ésszerű lépésnek tűnik. Messze nem számítana egyedülálló példának, hiszen több állam jogában fellelhető ez a jogtechnikai megoldás.

Németországban e felfogás kialakulásának legfontosabb állomása a Bismarckról a halotti ágyában készült fénykép miatt folytatott polgári perben hozott ítélet. A kancellárról titokban fényképet készítő

Max Priester és Willy Wilcke célja egyértelműen az anyagi haszonszerzés volt:

újsághirdetésben kerestek vevőt, aki hajlandó minél magasabb összeget fizetni az eredeti felvételért. A Deutscher Verlag tulajdonosa harmincezer márkát és a forgalom után húsz százalékot ajánlott, ám még a kép közzététele előtt a család tudomást szerzett a képről, és pert indított a két fényképész ellen.

A per során a bíróság két lépcsőben vizsgálta a képmáshoz való jog sérelmének kérdését: i) megállapította, hogy lehetnek olyan, az egyént megillető jogoknál fontosabb társadalmi érdekek, amelyek érvényesülése előbbre való, mint az individuális érdekek védelme; ii) majd egyértelműen rögzítette, hogy jelen esetben nincs szó ilyen össztársadalmi érdekről, tehát a „saját képhez való jog” sérelme megállapítható. Ma ezt a kérdést tulajdonképpen akként fogalmazhatjuk meg, hogy miként kell döntetni abban az esetben, ha személyiségi jogok és más (alapvető) jogok kollidálnak.

A bíróság indokolása szerint a fényképészek nem a német nép érdekeit tartották szem előtt, céljuk csupán a minél nagyobb anyagi haszonszerzés volt. Ezen érvelésből a contrario következik, hogy amennyiben a fényképet azzal a céllal készítették volna, hogy a társadalmat e meghatározó eseményről tájékoztassák, abban az esetben személyiségi jogsértés miatti felelősségvonásra nem került volna sor. A fényképészek azonban kizárólag saját egyéni érdeküket tartották szem előtt, ezt támasztja alá az a tény, hogy a képet végül annak adták el, aki a legmagasabb árat fizette érte.

Fontos rögzíteni, hogy ez az ár nem a kép művészi értékét testesítette meg, a vevő nem a fényképet magát, mint egyéni alkotótevékenység eredményeként létrejött szerzői művet fizette meg.

A kép csakis azért érhetett ennyit, mert a német császárság elhunyt kancellárját örökítette meg,

vagyis az ellenérték kizárólag Bismarck személyéből, és nem a kép művészi értékéből fakadt. Ezt implicite a bíróság is kimondta, amikor azzal érvelt, hogy a fényképészeket az egyéni haszonszerzés motiválta, amikor titokban felvételt készítettek az elhunytról.

Hangsúlyozni kell, hogy ekkor mindössze 1898-at írunk, a személyiség magánjogi védelme születésének pillanata, a bíróság azonban a mai napig helytálló megállapításokat tesz az ítélet meghozatalakor. Olyannyira helytállót, hogy száz évvel később is az Egyesült Államokban hasonló dilemmákkal néznek szembe a bíróságok.

Ekkor festi meg ugyanis Rick Rush „The Masters of Augusta” című képét, amely Tiger Woods 1997-es győzelmét örökíti meg. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy nem egy magas művészi értéket képviselő, egyedülálló szellemi alkotásról van szó: Rush 5000 másolatot készített, a képek darabját pedig 700 dollárért árulta. Kétségkívül megállapítható hogy a kép nem tekinthető egyedi műnek, sokkal inkább tömegtermék, és az sem vitatható, hogy aki megvett egy ilyen képet, az kizárólag azért fizette meg a 700 dolláros vételárat, mert az Tiger Woods győzelmét ábrázolta.


Tiger Woods pert indított, hiszen a képekhez nem adta hozzájárulását, így azok elkészítése véleménye szerint személyiségi jogsértést valósított meg.

Ezen a ponton szükséges egy rövid kitérőt tenni, az Egyesült Államok ugyanis igen sajátos megoldást alkalmaz a személyiségi/személyhez fűződő jogok védelme tekintetében. Egyértelműen elismerik, hogy a személyiségi jogoknak van egy vagyoni aspektusa is, amely lényegében a személy azon jogát jelenti, hogy nevének, képmásának, hangjának stb. kereskedelemi hasznosításáról rendelkezhet. Ez a right to publicity, amely nem is személyiségi jogként (personal right), hanem tulajdonjogként (property right) kezelendő. A right to publicity sérelmére tipikusan akkor lehet hivatkozni, ha egy személy nevét, képmását, hangját vagy bármely jellemző tulajdonságát, ismertetőjegyét akként használják fel kereskedelmi célokra, hogy ahhoz az érintett nem adta kifejezett hozzájárulását. A

szó szoros értelemben vett személyiségi jogok megfelelője ezzel szemben a right to privacy,

amely magánélethez/magánszférához való jogként fordítható. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez nem teljes egészében feleltethető meg az általunk ismert, Polgári Törvénykönyvben nevesített magánélethez való jognak, a right to privacy jelentéstartalma ennél tágabb. Tehát míg a right to privacy személyiségi jogként funkcionál, addig a személyiség vagyoni értékét a right to publicity, mint tulajdonjog védi.

Visszatérve a konkrét ügyhöz, Tiger Woods a right to publicity megsértésére hivatkozott, hiszen a kép elkészítésével sérült az a joga, hogy maga rendelkezzen személyisége kereskedelmi hasznosításáról.

Az alperes a jogsértést nem ismerte el, védekezését az alkotmány első kiegészítésére (First Amendment) alapította. Érvelése szerint ugyanis a kép művészeti alkotásnak számít, amely a megörökített esemény és személy miatt egyben a véleménynyilvánítás eszköze is: Tiger Woods volt az első nem fehér amerikai versenyző, aki a megfestett bajnokságot megnyerte, méghozzá egy olyan klub színeiben, amely hosszú időn át kizárta a kisebbségeket. Rush arra hivatkozott, hogy az ebben rejlő üzenetet kívánta megfogalmazni és közvetíteni, így tehát a kép a véleménynyilvánítás eszközének tekinthető. Álláspontja szerint a szabad véleménynyilvánításhoz való jog felülírja a right to publicity védelmét, ily módon jogsértés nem állapítható meg.

Az elsőfokú bíróság ezzel az érveléssel értett egyet, megítélése szerint a kép „olyan művészeti alkotás, amely egyben egy üzenetet kíván kifejezni.” A véleménynyilvánítás szabadságát pedig mindenekfelett biztosítani kell, még akkor is, ha az a right to publicity sérelmét jelenti.

Tiger Woods fellebbezett az ítélet ellen. Bruce Meyer, Woods jogi képviselőjének álláspontja szerint e kérdésben irreleváns az, hogy a kép közvetít-e bármilyen üzenetet, hiszen egyértelmű, hogy a cél nem a véleménynyilvánítás volt. Rusht kizárólag az motiválta, hogy a képek eladásával vagyoni előnyt szerezzen: ha csupán egy képet festett volna, akkor talán még el is lehetne fogadni érvelését, miszerint csak ezt a meghatározó eseményt szerette volna kommunikálni; a képek sokszorosításával azonban a right to publicity sérelmének körébe lépett. Meyer rámutat, hogy alapjaiban veszélyezteti a right to publicity intézményét, ha valamely közszereplő személyét annak engedélye nélkül felhasználva bárki anyagi haszonhoz juthat, majd az első kiegészítés mögé bújva elkerülheti a felelősségre vonást.

A bíróság végül Woods javára döntött, kimondta, hogy az alperes célja a minél nagyobb profit elérése volt, ehhez pedig Tiger Woods személye jelentette az eszközt.

Ha összevetjük ezt az esetet az előbb tárgyalt Bismarck-üggyel, láthatjuk, hogy bár eltelt száz év – ráadásul egy alapjaiban eltérő jogrendszerről van szó –, mégis ugyanazzal a kérdéssel kell szembenéznie a bíróságoknak: hogyan kell eljárni két alapvető jog kollíziója esetén, különösen, ha

valamely személyt megillető alapvető szabadság vagy jog gyakorlása szükségképpen sérti egy másik személy személyiségi jogát.

Egyidejűleg mindkét ügyben vizsgálni kellett, hogy az alkotásokért (mind a fényképért, mind a festményért) kapott ellenértéket befolyásolta-e az ábrázolt közszereplő személye. Az első problémakör részletes kifejtése nem képezi jelen írás tárgyát, így a továbbiakban csak a második kérdésre koncentrálok.

A bíróságok mind a két esetben megállapították, hogy az adott szellemi alkotás csupán az ábrázolt személye miatt érhetett harmincezer márkát, illetve hétszáz dollárt, tehát a kapott vételár tulajdonképpen nem más, mint az ábrázolt személy képmáshoz való jogának értéke. A személyiségi jogok vagyoni értékkel bíró összetevőinek elismerésére Németországban először a Bismarck-ügyben került sor, míg az Egyesült Államokban 1953-ban született az első ítélet, amely megfogalmazta a right to publicity fogalmát és jelentését. A két állam jogrendszere tehát közös abban, hogy bár a személyiségi jogokat abszolút szerkezetű alanyi jogoknak tekintik, egyidejűleg elismerik, hogy vannak olyan összetevők, amelyek kereskedelmi értékkel bírnak, ily módon pedig forgalomképesek.

Jogrendszerünk nem osztja ezt a megközelítést, bár valójában a magyar jogalkalmazási gyakorlatnak is élő része. A már említett merchandising szerződések lényege éppen abban áll, hogy egy közszereplő ellenszolgáltatás fejében átengedi valamely személyiségi jogának hasznosítását, hiszen az olyan kereskedelmi értéket képvisel, amely egy adott termék vagy szolgáltatás keresletét növelheti. Tehát az a fajta elkülönítés, amely az Egyesült Államokban már 1953 óta jelen van, nálunk is felfedezhető: az egyént megillető személyiségi jogok alanyi jogként részesülnek védelemben, a jogosult személyétől elválaszthatatlanok; ám az egyes nevesített személyiségi jogoknak egyben vannak olyan összetevői, amelyek vagyoni értéket képviselnek.

E felfogás tekintetében természetesen érvek és ellenérvek is felsorakoztathatóak. Jogalkotói szinten történő definiálásának messzemenő következményei lehetnek, ez pedig egyértelműen e megközelítés elfogadása ellen szól.

Ugyanakkor nem lehet elfelejteni, hogy akár elfogadjuk, akár nem, ez a felfogás a jogalkalmazási gyakorlatnak kimondatlanul is az élő része. Éppen ezért véleményem szerint indokolt az egyes személyiségi jogok kereskedelmi értékének elismerése, az élő jog törvényi szinten történő rögzítése. Fontos azonban, hogy a jogtudomány az ezzel összefüggő kérdésekre mihamarabb választ adjon, így a post mortem védelem és az alkalmazandó jogkövetkezmények problematikája egyértelműen részletes vizsgálódást igényel.

Sztoján Krisztina

A cikk az Ars Boni 2016-os cikkíró pályázatára készült írás szerkesztett változata.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.