„Ekkora munka természetszerűleg nem lehet hibátlan.”

Dr. Gulyás Gergely jogász, szakpolitikus, a Károli Gáspár Református Egyetem Alkotmányjogi Tanszékének megbízott oktatója. Azt vallja, az érvényesülés feltétele alapvetően a tudás és a teljesítmény kell, hogy legyen. Arra, hogy így is lehet, ő maga is üdítő példa. A Fidesz új frakcióvezetőjét alkotmányjogi kérdésekről, törvényhozásról, hatalmi viszonyokról, ennek hátteréről és a konszenzuskeresés határairól kérdeztük. 

Az elmúlt évek során szerzett-e olyan különleges tapasztalatot a Törvényalkotási Bizottság (TAB) elnökeként, amelyre nem számított?

A Törvényalkotási bizottság lényegében előzmény nélküli jogintézmény a magyar Országgyűlésben. Bár alkotmányügyekkel foglalkozó bizottság mindig működött, de – még ha vannak is hasonlóságok – az eljárásrendben olyan nagy a különbség, hogy lényegileg nem tekinthetjük a Törvényalkotási bizottság elődjének. E bizottság jelentősége abban áll, hogy a korábbi Házszabálynál lényegesen szigorúbb törvényhozási eljárásban a kormánytöbbséggel megegyező bizottsági többségnek itt van az utolsó lehetősége, hogy módosító indítványokkal beavatkozzon a törvényalkotási folyamatba. A személyes tapasztalatom is ebből a működési rendből adódik.

Egy törvény előkészítettsége és a kodifikáló tárcának a szakmai munkája semmiből nem ítélhető meg jobban, mint hogy mennyi módosítás érkezik még a Törvényalkotási bizottság elé.

Sokszor elmondtam üléseken is, hogy a magyar törvényalkotás akkor működik jól, ha a Törvényalkotási bizottságnak csak rendkívül kevés esetben kell változtatni a törvényjavaslatokon.

Arsboni Karrier Fesztivál


November 7 és 9 között rendezzük meg az Arsboni Karrier Fesztivált. A helyek már vészesen fogynak, úgyhogy regisztrálj profiloddal, ha nem akarsz lemaradni.

A házszabály a korábbiakhoz képest a Törvényalkotási bizottság módosítási szabadságát is erősen korlátozza: belső túlterjeszkedésre csak kivételesen, külső túlterjeszkedésre gyakorlatilag egyáltalán nincs lehetőség. Ahol a bizottságnak még sok feladata van egy törvényjavaslatnál, ott nem volt megfelelő a minisztériumi előkészítés.

Így akár a minisztériumok is értékelhetők, rangsorolhatók?

Mondhatjuk, igen, de szerencsére ez már nem az én feladatom.

A Házszabály indokolása is az volt, hogy lassuljon a törvényalkotás folyamata.

Ahol a Házszabály nem hagy kiskaput, ott a jogalkotás lényegesen lassabb lett. A törvények számának csökkentésénél ez egy olyan vállalás volt, amely sikerre ítéltetett. 2010 és 2014, de főleg ’10-12 között a normálistól lényegesen eltérő jogalkotási rohanás volt mind tárgyalási órákban, mind az új törvények, mind a törvénymódosító javaslatok számában. Akkor ezt egy mély erkölcsi, gazdasági, politikai és társadalmi válságból való kilábalás tette szükségessé, éppen ezért nagyon rossz lenne, ha ehhez hasonló újra bekövetkezne. A rendszerváltozás után az első, ’90-94 közötti Országgyűlés volt az, amely még hasonlóan sok törvényt fogadott el.

Mindkét időszak a nagy erejű strukturális változásokkal magyarázható.

Igen, de félreértés ne essék, rendszerváltozás ’89-90-ben volt.

A kétharmados felhatalmazás lehetőséget adott új alkotmány, illetve olyan törvények elfogadására és módosítására, amelyekre ’98-tól nem volt esély. Emellett az ország valóban nehéz helyzete eredményezte azt a hihetetlen sietséggel járó igyekezetet, jogalkotási kedvet, tenni akarást, amely a 2010 utáni törvényhozási cunamit eredményezte.

Ekkora munka természetszerűleg nem lehet hibátlan,

de ha megnézzük, hogy 2010 óta honnan hova sikerült eljutni, akkor okkal mondhatjuk, hogy nem tévesztettünk irányt. Ezzel együtt a nagy törvényhozási sietség az akkori Házszabály összes hibáját felszínre hozta. Őszintén szólva paradox módon az, hogy azt a törvényhozási gyakorlatot megengedte a korábbi Házszabály, az az ország szempontjából akkor inkább előnyös volt, de a Házszabály megítélése szempontjából viszont jogos kritikák sorát eredményezte.

Mi volt a fő hibája a régi Házszabálynak?

Például az, hogy a külső túlterjeszkedésnek érdemi korlátai nem voltak. A 2010 előtti kormánytöbbség is élt ezekkel a lehetőségekkel, még ha szám szerint kevebbszer is, de ez sem volt helyes. Ilyen értelemben a 2014-es Házszabály sikerrel járt, bár akkor is kevesebb törvény született volna, ha nem nyúlunk a Házszabályhoz. Az új házszabályi rendelkezések hatályba lépésével lassabb is lett a törvényhozás folyamata és nem lehet már annyira széttartó, mint korábban. Ez mindenképp érdeme, bár előterjesztőjeként nem én vagyok az, aki objektív ítéletalkotásra hivatott. Szerintem a részletes vita részbeni áthelyezése a plenáris ülésről szakbizottságba, illetve a TAB szintjére pozitív változásokat eredményezett. Főleg úgy, hogy garanciális szabályként a TAB által benyújtott összegző módosító indítványról való plenáris vita lehetősége továbbra is adott, tehát nem csak a legnagyobb bizottság tagjai, hanem valamennyi képviselő véleményt nyilváníthat a törvény elfogadása előtt a végleges, már valamennyi támogatott módosítást is tartalmazó változatáról a plenáris ülésen.

 Belső túlterjeszkedésről akkor beszélünk, ha a módosító javaslat kiterjed a törvényjavaslattal módosítani kívánt törvény módosítással eredetileg nem érintett részére.

A belső túlterjeszkedőnek nevezett javaslat akkor felel meg a házszabályi rendelkezéseknek, ha benyújtása valamely szabályszerű módosító javaslat tartalmával való összefüggése vagy a HHSZ 44. § (1) bekezdésében meghatározott követelmények érvényesítése miatt nyilvánvalóan szükséges. Ilyen, a módosító javaslat érvényességét biztosító feltétel többek között, ha a javaslat az Alaptörvénnyel való összhang megteremtése, vagy a jogrendszer belső koherenciájának biztosítása érdekében elengedhetetlen.

Ennek megítélése a Törvényalkotási bizottság feladata. Ha a garanciális feltételek miatt a bizottság elfogad egy ilyen javaslatot, az beépül a bizottság többi javaslata közé és nem hátráltatja a törvény elfogadását.

Külső túlterjeszkedésről akkor van szó, ha a módosító javaslat a törvényjavaslat által nem érintett törvény rendelkezéseire irányul, tehát új törvényt nyit meg.

A (külső) túlterjeszkedő módosító javaslatot minden mástól elkülönítve kell benyújtani és annak szabályszerűségéről még a végszavazások előtt külön dönt az Országgyűlés. A szabályszerű túlterjeszkedő módosító javaslatra az általános vita újra megnyílik, 4-6 héttel lassítva a törvény elfogadását. Ettől csak rendkívül szigorú feltételek mellett, kétharmaddal tekinthet el a Ház.

A spontaneitás csökkentése és szakmaiság növelése mint célok is teljesültek?

Általános tévedés, hogy sokan azt gondolják, a törvényalkotás minősége döntően a parlamenttől függ. Lehet, hogy egy parlamentáris demokráciában elkeserítő, amit mondok, de ez nem így van.

Olyan széles a törvényhozási tárgyak köre, annyi ágazati törvény kerül az Országgyűlés elé, hogy a parlamenti képviselők – akik egyébként is a laikus elemei a törvényhozásnak – nyilvánvalóan egy szinten túl szakmai kontrollt nem tudnak érvényesíteni.

Ezért a törvényalkotás minősége leginkább a minisztériumi apparátusok szakmai felkészültségén és kodifikációs rátermettségén múlik. A minisztériumi apparátusokban pedig 2010-ben kifejezetten alacsony fizetések voltak, ráadásul a magyar politika 2002 után – egyébként helytelenül – abba az irányba fejlődött, hogy egy kormányváltásnál lehetőleg mindenkit már főosztályvezetői szintig rúgjanak ki; ennek azért negatív következményei is voltak.

Én pozitív példaként az Országgyűlést szoktam említeni. Ez a ház azért működik jól, mert itt a Szabad György által kinevezett igazgatók – mai beosztásuk szerint főigazgató-helyettesek – közül még ma is többen hivatalban vannak, és akik elmentek, azok is általában azért, mert elérték a nyugdíjkorhatárt. Viccesen szoktuk idézni: Csurka Istvánnak – akkor, amikor és főleg, amelyre válaszul elhangzott – volt igazsága abban, hogy “a szakértelem bolsevista trükk”, de ezt generálisan, kontextustól függetlenül idézni és érvényesíteni óriási hiba.

Hogy lehet, hogy az Országgyűlés tudott így működni, a minisztériumok pedig nem?

Az a kegyelmi állapot áll fent, hogy az Országgyűlés egymást követő elnökei politikai hovatartozástól függetlenül kellően bölcsek voltak ahhoz, hogy lássák, hogy ez egy jól működő struktúra, amely a közigazgatásban egyébként elvárható lojalitással, de szervilizmus nélkül, hozzáértéssel szolgálja ki a ház politikai vezetését és törvényalkotási munkáját.

Azt, hogy melyik a jobb, ha a politika konszenzus-, vagy konfliktuskereső, nehéz megmondani. Természetesen a szimpatikusabb és népszerűnek tűnő verzió az, amikor konszenzusosnak mondják, de szerintem egy ország számára káros, ha a kompromisszum-keresés odáig fajul, hogy elmosódnak a különbségek jobb- és baloldali pártok között.

A másik véglet, amelyhez közelebb állunk, hogy nem csupán a politikában természetes éles viták és nézetkülönbségek jellemzik a közéletet, hanem a nemzeti minimum is megszűnik. Ez azzal a veszéllyel is jár, hogy egy-egy kormányváltás a közigazgatást a szükségesnél mélyebben érinti és ezáltal a szakmai hozzáértés szenved csorbát. Nem csupán az elbocsátások miatt, hanem azért, mert ha a közigazgatás megszűnik kiszámítható életpályának lenni, az természetszerűleg kontraszelekciót eredményez. Ahogyan a jövedelmi viszonyok is fontosak: a ’80-as évek nagy kódexei és szakmai munkája – amely egyébként az illegitim diktatúra politikához már lazábban kötődő szakmai apparátusának teljesítménye – nem volt rossz színvonalú, azzal együtt, hogy azt a kort remélem senki nem kívánja vissza. Mindenesetre a közigazgatás egy hivatás, és fontos pontosan meghúzni a határt a választások eredményeként változó politikai vezetés és a mindenkori kormányhoz lojális közigazgatási apparátus között.

A TAB mennyire tudja betölteni az alkotmányosság őre szerepét?

Arról, hogy mi alkotmányos és mi nem, az Alkotmánybíróság határoz. Vannak teljesen nyilvánvaló esetek, mint az érintettre nézve hátrányos, visszamenőleges hatályú jogalkotás. De sok esetben ez nem ilyen egyértelmű, pl. a szólásszabadság vagy az információszabadság határainak megítélésekor, a személyes adatok védelménél, vagy annak meghatározásakor, hogy mi sarkalatos és mi nem (amely politikai vitaként utoljára a plakáttörvény kapcsán merült fel). Ezekben az esetekben nincs olyan egyértelmű határ, amit matematikai bizonyossággal lehetne megállapítani, ugyanakkor mindig van egy politikai igény a kormánytöbbség részéről. Eddig nem érzem azt, hogy durva hibát követtünk volna el, de olyan ügyek mindig lesznek, amelyek alkotmányos vitára adnak okot.

Voltak a közelmúltban is olyan törvények, amik komoly alkotmányos vitákat generáltak…

Hogyne…

Ennyire nehéz eldönteni, hogy egy törvény sarkalatos-e vagy sem?

Ez sok esetben nagy vita és az Alkotmánybíróság sem sokat segített eddig, sőt egyik értelmezése, az 1/2017 (I.17) határozata annyira kiterjesztő, hogy ha az lenne az általános mérce, akkor szinte minden sarkalatos. A rendszerváltozás utáni magyar hagyomány széles körben állapított meg sarkalatos törvényhozási tárgyakat, ezért szerintem az egyes sarkalatos törvényhozási tárgyakon belül a kétharmadosságot csak szűkítően szabad értelmezni.

Ez egyáltalán nem egy lefutott dogmatikai vita, a gyakorlat viszont változott annyiban, hogy a záradékban egyértelműen meg kell jelölnie a törvényhozónak, hogy mely rendelkezéseket tart sarkalatosnak. Hozzáteszem, hogy ez csak egy törvényhozói vélemény, mert a végső szót a sarkalatosságról is az AB mondja ki.

Hogyan lehet a leghatékonyabban mérni a TAB eredményességét?

Úgy, hogy azok a jogszabályok, amelyeket elfogadunk, alkotmányosak-e, kiváltják-e az elérni kívánt hatást, és találkoznak a választópolgárok többségének egyetértésével. Az utolsó szempont megemlítése azért is fontos, mert félreértés lenne azt hinni, hogy a TAB alkotmányos funkciója és közjogi jellege miatt döntően nem politikai testület. Nagyon is az!

Ebből logikusan következik, hogy alapvetően a TAB is követte azt a magyar politikai gyakorlatot, hogy ha az ellenzék értelmes javaslatot tesz, akkor leggyakrabban azt is inkább kormánypárti saját javaslatként fogadja el a mindenkori többség.

Ez presztízskérdés?

Van, amikor a szembenállás élességének kérdése, de sokszor technikai, hiszen a legnagyobb jóindulattal is nehéz befogadni egy módosító javaslatot, ha az abban megfogalmazott kritika megalapozott, de maga a kodifikáció már nem pontos. Az ellenzék mögött nem áll ott ugyanaz a szakapparátus és kodifikációs háttér, ezért erre reagál a kormány, amikor előterjeszti a saját megoldását, amely megfelelően kidolgozott és valóban megoldja azt a problémát, amelyre adott esetben egy ellenzéki módosító indítvány hívta fel a figyelmet.

Az érdekesség kedvéért említem meg, szerintem 2010 óta az Országgyűlésről szóló törvény volt az, ahol a legtöbb ellenzéki módosító javaslatot fogadtuk el. Nem az előterjesztő személyét néztük, hanem a javaslat érdemét és értelmét.

Azt figyelhetjük meg, hogy a végrehajtó hatalom szerepe világviszonylatban nő és sokkal jobban meghatározza az Országgyűlés napi működését, mivel a parlament azt a szakmai munkát fogadja el, amelyet ők létrehoznak.

Valóban világtendencia, hogy

a törvényhozás ura egyre inkább a végrehajtó hatalom.

Amely politikailag nem változtat azon a helyzeten, hogy parlamentáris demokráciában addig van ez így, amíg a parlamenti többség általánosságban a kormány mögött áll, mert különben előbb-utóbb megbukik – ahol konstruktív bizalmatlansági indítvány van, ott inkább utóbb -, de a magyar alaptörvényben is vannak olyan kisegítőszabályok, amelyek ezt a bukást elősegíthetik, például az Országgyűlés feloszlatásának lehetősége, ha a parlament nem tudja elfogadni a költségvetést. Ez gyengíti a rendszerváltáskor a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal megerősített kormányzati stabilitást.

És a végrehajtó hatalom és törvényhozó hatalom élesebb jogi szétválasztása, a képviselők autonómabb jogállása, összeférhetetlensége a kormányzati szerepekkel sem indokolt?

A jogszabályi keretek most is teljes autonómiát biztosítanak minden képviselőnek, hiszen a mandátum nem párthoz, hanem személyhez kötött, ez akár frakcióváltásra is lehetőséget ad és a képviselő munkája során csak saját lelkiismeretének és az Alaptörvénynek van alávetve. A közjogi értelemben vett teljes szabadság tehát biztosított, csak miután a párt támogatása nélkül alig van esélye valakinek bejutni a parlamentbe – listán és egyéni választókörzetben is döntő, illletve meghatározó a párttámogatás -, ezért a gyakorlatban az egyes képviselők szabad mérlegelésétől függ milyen messzemenően élnek alkotmányos szabadságukkal, illetve mikor követik a pártfegyelmet. Ráadásul, ha valaki a kormány tagja és képviselő is egyszerre, aligha képzelhető el, hogy ne támogasson egy kormányelőterjesztést.

Ezért nincs is értelme a képviselők esetén a miniszteri vagy politikai államtitkári összeférhetetlenségének, amely viszont a közigazgatási és helyettes államtitkároknál már – nagyon helyesen – fennáll.

A országgyűlési törvény 2014-ben újraszabályozta a képviselők összeférhetetlenségét és nemzetközi összehasonlításban kifejezetten szigorú szabályokat állapított meg.

Lehetne-e önálló diszciplína a parlamenti jog, vagy lehet-e önálló jogág a jövőben, van-e ennek létjogosultsága?

Önálló diszciplína igen, önálló jogághoz egy alkotmányjog által erősen dominált világra lenne szükség, amely nem lenne ellenemre, de távol áll a realitástól. Többször is említettük a beszélgetés során, hogy a végrehajtó hatalom szerepe világszerte folyamatosan erősödik, a parlamenti erőviszonyok eltolódnak, de a mindennapi dominancia változása nem alkotmányjogi változással függ össze – hanem a technika fejlődésével, az életviszonyok egyre összetettebbé válásával -, ezért a válaszok sem kell, hogy alkotmányjogiak legyenek. Az alkotmányos szabályok továbbra is a parlamentnek biztosítják a szupremáciát, a végrehajtó hatalom erős státusza pedig a politikai támogatottságon alapul.

És hogyan működik Magyarországon a lobbi? Van-e intézményesített csatornája?

Lobbizni a kormánynál érdemes és ez nem magyar sajátosság, mindenhol így van Európában. Kamaráktól érdekvédelmi szervezeteken keresztül egészen a Heineken vezérigazgatójáig sokan írnak levelet egy konkrét törvényjavaslattal kapcsolatos észrevételekkel, de azt teljesen elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy egy gazdasági szereplőt a Törvényalkotási bizottság elnökeként itt fogadjak, ez már túlmenne azon a határon, amely a bizottság alkotmányos jogállásából következik. Arról is meg vagyok győződve, hogy a jelenlegi magyar kormány elég erős és szuverén ahhoz, hogy egyedi külföldi lobbiérdekek nem tudnak érvényesülni. A német gazdaság Magyarországon jelenlévő szereplői ugyanakkor nagyon jó véleménnyel vannak a kormányról, mert amikor valós igények merülnek fel, amelyek rendezése a mi érdekünk is, akkor abszolút nyitottak voltunk arra, hogy egy szabályozási tervet módosítsunk, vagy a fennálló helyzeten változtassunk. Ágazati lobbira szükség is van, helyes, ha az ágazatok képviselői rendszeres kapcsolatban vannak a mindenkori kormánnyal.

A legfontosabb, hogy se bel-, se külföldi lobbiérdekek ne veszélyeztessék azt, hogy az érvényesülés feltétele alapvetően a tudás és a teljesítmény kell, hogy legyen.

Ez sehol sincs tökéletesen így, de az erre való törekvés elengedhetetlenül fontos.

Van a magyar parlament működésének tipikus, nemzetközi összehasonlításban felfedezhető jellegzetessége?

A parlament egészének működését tekintve nincsenek alapvető eltérések, a magyar parlament a közös európai parlamentáris hagyomány része és hordozója. A közjogi rendszert és annak parlamenti vonatkozásait tekintve a német rendszerhez állunk legközelebb, a politikai gyakorlatban pedig a lehető legtávolabb.

Ami a politikát illeti, ott nagyobb különbségek vannak. Az első kérdés, hogy miért ilyen konfliktusos a magyar politika, amely a közép-európai államok majd mindegyikére igaz. 1990-ben a kommunizmus békésen múlt ki, néhány kivételtől eltekintve nem voltak véres forradalmak, ezért a posztkommunista elit az új elitnek is része maradt és ez önmagában mélyítette az árkokat, létrehozva egy áthidalhatatlan törésvonalat. Ez azonban mégsem elégséges válasz, mert bár az eltelt harminc év alatt ez a kommunista elit meggyengült, de a törésvonalak nem lettek árnyaltabbak, csak még erősebbé váltak.

Tehát az állítás igaz, hogy ebből a hagyományból táplálkozik a konfliktusos rendszer, de meg is maradt ilyennek, annak ellenére, hogy

a társadalmi megosztottság nem akkora, mint a politikai.

Vannak fontos ügyek, ahol a nem kormánypárti szavazók is egyetértenek a kormánnyal számtalan kérdésben. A migráció a legjobb példa erre. A visegrádi négyek közötti együttműködés is azért kiváló – annak ellenére, hogy két országban is baloldali kormány van -, mert a társadalmaink 80%-a alapvető kérdésekről ugyanúgy gondolkodik. Ezzel egy demokratikus úton választott kormány nem tud szembemenni, mert az a hatalom biztos elvesztésével járna.

Sokszor nem is ugyanott vannak a politikai és társadalmi törésvonalak, ezért is kerülhetnek átfedésbe egy-egy ilyen kérdés kapcsán politikailag ellenkező vélemények.

Igen, ez igaz, de ez sokszor odavezet, hogy a társadalom a politikai viták egy részét nem érzi magáénak, magasabb lesz a közéleti ingerküszöbe, amely miatt egyre élesebb állításokat kell a figyelem felkeltéséhez megfogalmazni. Ebből téves politikai stratégiák is származhatnak. Ezt látjuk, amikor egy politikai erő az önmaga által radikalizált néhány százezres tábornak akar megfelelni, de ezzel elveszíti a lehetőségét, hogy ennél szélesebb tömeget szólítson meg. A magyar baloldal ettől szenved manapság.

Reflektálva az Egyesült Államokban végbemenő folyamatokra, elképzelhető-e Magyarországon, hogy a miniszterelnök javaslata ne menjen át a parlamenten?

Ez a parlamentáris demokráciákban nem jellemző, mivel a kormányzati legitimáció származtatott, a parlamenti többségből következik. Az Egyesült Államok közjogi rendszerében az elnök megválasztásának formálisan semmi köze ahhoz, hogy a kongresszus két házában milyen többség jött létre. Ott a kizárólag egyéni választókerületekben megválasztott képviselők szerepfelfogása is eltér a listás mandátumok birtokosainak európai világától.

Magyarországon a választópolgárok szavazói magatartásának vizsgálatakor azt látjuk, hogy megértették a rendszer működését, tudják, hogy miről szól a választás: amikor önkormányzati választások vannak, ahol a polgármester személyéről van szó, akkor nem pártokra, hanem személyekre szavaznak, ezért a párttól akár 30-40%-kal eltérő támogatottságot is elérhet egy jelölt. Országgyűlési választásokon viszont az eltérés nagyon alacsony a jelölt és a pártlista között. Amikor még összefért a képviselői és városvezetői munka, sok jó polgármester megkapta ezt a plusz 30-40%-ot, majd elindult képviselőnek is és ugyanazoktól a választóktól a pártlistájával nagyjából megegyező számú szavazatot kapott. Ebben az értelemben már az egyéni választókerületi rendszer is pártdöntésen alapul, tehát egy jelölt támogatottságát meghatározza a mögötte álló párt népszerűsége. Ebből is következik, hogy sokkal inkább jellemző a frakciófegyelem betartása a parlamentáris rendszerben, mint az elnöki rendszert működtető Amerikában.

Van azonban politikai vonulata is a kérdésnek, amely a vezetői beágyazottsággal, képességgel, tekintéllyel függ össze. Medgyessy Péter miniszterelnököt – két évvel azután, hogy vezetésével megnyerték a választásokat – a kormánypárti frakciók a legnagyobb örömmel bocsátották el, hiába a közjogilag védett kormányfői tisztség. Ugyanígy elmondható Amerikáról is, hogy egy elnöki adminisztráció szervezettségének és törvényhozással való kapcsolattartásának nagy jelentősége van abban, hogy egy elnök mit tud elérni a kongresszusban. Sőt önmagában annak is, hogy mennyire beágyazott a saját pártjába. Trump esetében láthatjuk a saját párton belüli beágyazottság hiányának következményeit. Van olyan nem hivatalos vélemény is, hogy a választások előtt az amerikai politikai elitben volt egy hallgatólagos egyetértés, hogy a választásokat Hillary fogja nyerni, ezért a törvényhozásban kell lehetőleg kontrollt szerezni a republikánusoknak. Azután ahogy az a demokráciában időnként előfordul, a választók nem találták el a nekik felajánlott helyes megoldást, és az elnök is republikánus lett. Tehát nehéz egy kormányzati adminisztrációt összeállítani a hagyományos republikánus elit támogatása nélkül és nehéz a törvényhozásban többséget szerezni olyan javaslatoknak, amelyek egy-egy választókerület szempontjából hátrányosak. Európai szemmel az ObamaCare kapcsán fennálló vita azért érthető nehezen, mert itt nem tudok olyan európai parlamenti pártot, aki ne demokrata oldalon állna. Még a legliberálisabb európai egészségbiztosítási rendszer is több, mint az ObamaCare, de ahol egy republikánus szenátor szavazói haszonélvezői a korábbinál szélesebb egészségügyi ellátást biztosító rendszernek, ott az illető az elnök kedvéért sem fog máshogy szavazni.

Hadd sarkítsam ki: A jogszabályok alapján az Egyesült Államok elnöki hatalma sokkal erősebb, mint nálunk a miniszterelnök jogi helyzete, mégis a mi miniszterelnökünk saját hazájában erősebb, mint az Egyesült Államok elnöke az övében?

Az az igazság, hogy a politikai képességek számítanak, és ahogy Bush elnököt is erősítette, hogy a legtöbb főbírót Reagan alatt nevezték ki, úgy egy erős kétharmados támogatottsággal eltöltött öt év után a regnáló hatalom, a konzervatív oldal bástyái erősek, még akkor is, ha a tőlünk alkotmányban is garantáltan független intézmények a jogszabályok és legjobb meggyőződésük szerint hoznak döntéseket. Amikor Oroszországban – bár Oroszországot nehéz is európai értelemben vett demokráciának tekinteni – négy évig Putyin volt a miniszterelnök, senki nem gondolta, hogy a hatalom Medvegyevnél van, noha Oroszország félelnöki, de inkább elnöki rendszer.

Sarkozynek a ráhatása a republikánus pártra tisztség nélkül is sokáig a legerősebb volt, talán még ma is az. A politikai képességek, a karizma a világon mindenhol számít. Sőt még az is, hogy valaki pártelnök-miniszterelnök. Helmut Schmidt visszaemlékezéseiben is írja, hogy Willy Brandt lemondott, mint kancellár, de azzal, hogy megmaradt SPD pártelnöknek nagymértékben mérsékelte utódja kancellári befolyását és a kettejük viszonya nem mindig volt felhőtlen.

Tehát a világban sok példát találunk a közjogot zárójelbe tenni képes személyes befolyásra, mivel a közjogi keretek közötti tartalom nagyban függ a politikai és hatalmi viszonyoktól és a politikai képességektől.

Korábban nyilatkozta, hogy nagyon szereti a parlamenti munkát. Mi az, ami ennyire vonzó az Országgyűlésben és miért váltott a frakcióvezetésre, ha ez így van?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy eddig minden politikai tisztség vállalásáról szabadon dönthettem. Azonban, ha egy politikai közösség vezetésében az a – rám nézve egyébként megtisztelő és remélem, hogy nem téves – meggyőződés alakul ki, hogy

egy adott időszakra, a választási kampány idejére, egy adott feladatra én vagyok a legalkalmasabb, akkor nagyon erős ellenérveket kellene találni ahhoz, hogy erkölcsileg elfogadható legyen az elutasítás.

Ráadásul az országgyűlési alelnökség, illetve a frakcióvezetés annyiban nem áll távol egymástól, hogy mindkettő a törvényhozó hatalomhoz kötődik, és a kormányzati munkánál több szabadsággal jár, hiszen mégis csak a kormány felelős az Országgyűlésnek és nem fordítva.

Darvas Tamás és Kiss Anna Rita

Darvas Tamás

Darvas Tamás

Negyedéves joghallgató az ELTE ÁJK-n. Több tudományos diákkör aktív tagja, a Lippay György Alapítvány háromszoros ösztöndíjasa. Második helyezést ért el az Émile Noël EU Kereskedelmi Jogi Perbeszédversenyen. A 2016-2017-es Philip C. Jessup nemzetközi jogi perbeszédverseny ELTE-s csapatának tagja. Főbb érdeklődési területei a nemzetközi jog és a polgári jog.

Darvas Tamás

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.