Mihez kezdjünk az igazi nehézfiúkkal?

A Büntető Törvénykönyvben (Btk.) megjelenő büntetőjogi szankciórendszer legáltalánosabb büntetési neme a szabadságvesztés. Ennek egyik formája a hazánkban jelenleg nem létező, ám ettől függetlenül igen fontos kérdéseket felvető ún. biztonsági elzárás.

A határozatlan ideig tartó szabadságvesztésnek Magyarországon egyetlen formája létezik, az életfogytig tartó szabadságvesztés, és noha manapság a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés körüli viták ismeretesek, jelen cikk éppen ezt igyekszik megváltoztatni azáltal, hogy egy legalább ilyen érdekes témát, a biztonsági elzárás problematikáját mutatja be. A címben is szereplő elnevezés első ránézésre „suta” fogalomnak tűnhet, mert a magyar büntetőjogi gondolkodásban az elzárás a szabadságvesztéstől független büntetési nem; e fogalomhoz meghatározott anyagi és eljárásjogi szabályok kapcsolódnak.

A megnevezés ettől függetlenül helytálló: egy olyan határozatlan idejű szabadságvesztési formára utal, mely során az elítélt – reszocializációja végett – a bíróság által meghatározott büntetési minimum letöltése után a társadalom védelme érdekében elzárva marad. A következőkben tehát „biztonsági elzárás” alatt a határozatlan idejű szabadságvesztés fentebb meghatározott formáját kell érteni, mely többek között Németországban és az Egyesült Királyságban van, illetőleg volt jelen.

A biztonsági elzárás nehezen illeszthető be a büntetőjogi iskolák keretei közé.

Legközelebb a Mark Ancel nevével fémjelzett új társadalomvédelmi irányzathoz áll, melynek lényege, hogy a szankció célja nem a megbüntetés, hanem a bűnelkövető személyiség-adekvát jogkövetkezményekkel történő reszocializációja. Az első vizsgálandó pont tehát az, hogy a biztonsági elzárás gyakorlati megvalósulása a reszocializációt célozza-e meg, ez ugyanis a szankció angol és német formája esetében is vitatható.

II. A biztonsági elzárás az Egyesült Királyságban

Az Egyesült Királyságban a 2005-től hatályos Criminal Justice Act 2003 (CJA) vezette be az imprisonment for public protection (IPP) büntetést, hogy lehetőséget biztosítson a bíróságok számára egy olyan büntetés kiszabására, mely ugyan határozatlan idejű, de nem életfogytig tart. A szabályozást az indokolta, hogy a törvényhozó megítélése szerint sok erőszakos vagy szexuális bűnelkövető cselekménye nem elég komoly ahhoz, hogy életfogytiglant kapjon, viszont az ilyen bűncselekmények elkövetői közül többen túl veszélyesek ahhoz, hogy a büntetőtörvénykönyvben foglaltak alapján felállítandó büntetési idő leteltével szabadon engedjék őket. Ezért egy olyan rendszert alkottak, mely során a bíró meghatározott minimum büntetési idő (tariff) letöltésére és ezen túl határozatlan idejű szabadságvesztése ítéli az elkövetőt, akinek szabadon engedése a Parole Board (felülvizsgálati bizottság) hatáskörébe tartozik.

Cikkíró Pályázat

Van egy érdekes témád?

Ez most nem egy évfolyamdolgozat, hanem az Arsboni ötödik alkalommal megrendezésre kerülő Cikkíró Pályázata!

Jessica Jacobson és Mike Hough az Unjust Deserts: imprisonment for public protection című 2010-es összefoglaló munkájukban a statisztikákra hivatkozva lejegyezték, hogy

2005 és 2009 között körülbelül hatezer emberrel szemben szabtak ki IPP-t, és ezek közül 2009-ig csupán kilencvennégy szabadult. A rendszernek két súlyos problémája volt. Egyrészt az elkövetők az általuk elkövetett bűncselekmény súlyához képest aránytalanul sokáig maradtak elzárva, másrészt az IPP-s elítéltek számának hirtelen megugrása miatt –

a törvény hatályba lépését követően rövidesen a börtönnépesség 7%-át tették ki

– az elítéltek nem tudtak részt venni azokon a rehabilitációs programokon, melyek révén demonstrálhatták volna a felülvizsgálati bizottság számára, hogy reszocializálódtak, és viselkedésük már nem veszélyes a társadalomra.

Ennek egyenes következménye, hogy a felülvizsgálati bizottság nem engedélyezte a szabadon bocsátásukat. Ezek a tények pedig megalapozták az Emberi Jogok Európai Egyezmény (továbbiakban: Egyezmény) 5. cikk 1. pontjának megsértését. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: bíróság) a James, Wells és Lee kontra UK ügyben elmarasztalta az Egyesült Királyságot, és kártérítést ítélt mindhárom említett IPP-s elítélt számára. A panaszosok a bíróság előtt nem azt kifogásolták, hogy törvényellenes lett volna akár a tariff, akár annak letelte után a határozatlan idejű szabadságvesztés, azt viszont a szabadsághoz való joguk megsértéseként értelmezték, hogy nem vagy jóval a tariff letelte után tudtak csak részt venni a rehabilitációs programokon, mely miatt pl. Jeffrey Lee-t a kilenc hónapos tariff 2006. évi letelte után csak 2011 júliusában engedték szabadon. A bíróság mindhármuk esetében megállapította az Egyezmény 5. cikk 1. pontjának megsértését. 2012-ben a Legal Aid, Sentencing and Punishment of Offenders Act eltörölte az IPP-t, azonban azóta is több mint hatezer ilyen elítélt vár a szabadságra bocsátására.

Álláspontom szerint

az IPP elméletben jó ötlet, megvalósítása azonban kudarcot vallott,

mivel noha a törvényhozó e szabályozás megalkotásával az erőszakos és a szexuális bűnelkövetők meghatározott körével szemben kívánt fellépni, a bíróságok kevésbé súlyos bűnelkövetők ezreit ítélték gyakorlatilag több évnyi szabadságvesztésre, mely büntetés egyáltalán nem áll arányban tettük súlyával.

III. A biztonsági elzárás Németországban

Németországban a biztonsági őrizet (Sicherungsverwahrung) elnevezésű büntetés már az 1933-as Maßregeln der Besserung und Sicherung rendelkezései között is megjelent, és egészen máig a német büntetőjog részét képezi. A biztonsági őrizet célja eredetileg a társadalomnak a veszélyes bűnelkövetők jövőbeni bűncselekményeitől való védelme volt, ez egészült ki később az elkövetők reszocializációjának szükségességével.

Az Egyesült Királysághoz hasonlóan azonban Németországban sem volt megfelelő a szabályozás. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a 2009-es M. kontra Németország ügyben 50.000 euró nem vagyoni kártérítésre és a felmerülő egyéb költségek megtérítésére kötelezte Németországot, mert M. esetében megsértette az Egyezmény 5. cikkének 1. és 7. cikkének 1. pontját. A felperest (Reinhard M.) 1986-ban öt év börtönre és ahhoz kapcsolódóan határozatlan idejű szabadságvesztésre ítélték.

A bűncselekmény elkövetésekor a szankció határozatlan tartamú részének maximális ideje tíz év volt, azaz M-nek legkésőbb 2001-ben szabadulnia kellett volna. Ennek ellenére egy 1998-ban hozott törvénymódosítás alapján, mely eltörölte a tíz éves határt, 2001-ben meghosszabbították a büntetését. Emiatt fordult végül a bírósághoz, mely 2009-ben ki is mondta a nyilvánvaló jogsértést, hiszen

Németország a visszaható hatály tilalma sérelmének iskolapéldáját szolgáltatta.

Megjegyzendő, hogy M. súlyos mentális zavarban szenvedett, ennek ellenére biztonsági őrizetének legnagyobb részét börtönben, és nem rehabilitációs célokra megfelelő intézményben töltötte.

Az ítélet után a német törvényhozás újraszabályozta a biztonsági őrizetre vonatkozó rendelkezéseket, ám nem sokkal az új szabályozás hatályba lépése után a német alkotmánybíróság megállapította a rendelkezések alkotmányellenességét, és felszólította a törvényhozót az ismételt újraszabályozásra, melyre 2012-ben sor is került (az új szabályozás 2013-tól hatályos). Ennek értelmében a biztonsági őrizethez kapcsolódó, a rehabilitációt megcélzó gyógykezelési lehetőségeknek lényegesen jobbaknak kell lenniük, mint egy börtönben.

2013-ban egy másik ügy kapcsán – melyben éppen a fentebb vázolt új szabályozást sértették meg – a strasbourgi bíróság jelezte, hogy Németországnak a börtönnél megfelelőbb helyet kell biztosítania a biztonsági őrizetre ítéltek számára. A biztonsági őrizet nagyban hasonlít az IPP-hez, Németországban azonban a kötelező kétévenkénti felülvizsgálati rendszer révén egészen más jellegű problémák jelentek meg, mint az Egyesült Királyságban. Véleményem szerint a biztonsági őrizetet az IPP-hez hasonlóan jó elméleti elgondolás, ám annál kevésbé helytálló gyakorlati megvalósítás jellemzi. Viszont dicséretesnek tartom, hogy a németek nem adták fel a szankció egyezménykonform szabályozásának kialakítását, mert

társadalmi szükséglet, hogy a bűnelkövetőket ne csak megbüntessék,

hanem már a büntetés ideje alatt megkezdődjön a reszocializációjuk, hogy szabadulásukat követően be tudjanak illeszkedni a társadalomba.

IV. A biztonsági elzárás valódi kérdése

Ez a gondolat vezet el minket a biztonsági elzárás mögött húzódó valódi büntetőjog-tudományi vitához, mely a büntetőjogi szankció rendeltetéséről szól.

A fő kérdés ugyanis, hogy a büntetés célja lehet-e egyáltalán A reszocializáció,

ugyanis, ha a válasz nem, akkor a biztonsági elzárás minden formája elvetendő. Ha viszont igen, akkor a kérdés az, miként lehetne ezt implementálni.

Szabó András, a neoklasszikus büntetőjogi iskola jeles képviselője szerint a büntetéskiszabás logikája nem cserélhető fel a nevelés és a gyógyítás logikájával, és

egyedül a tettel arányos büntetés lehet alkotmányos jogállami büntetés,

mert csupán ez fér össze a jogegyenlőség eszméjével, mivel minden egyéb tekintet az egyén valamilyen személyiségi állapotát vagy státusát tekintené a büntetés zsinórmértékének és nem a tettet. Ezzel aligha tudok teljes mértékben egyetérteni. Vitán felül áll, hogy a büntetések kiszabásánál a zsinórmértéknek a tettnek kell lennie, ugyanakkor a büntetés ezzel párhuzamosan reszocializálós funkciót is betölthet. A büntetőjognak mindenekelőtt a társadalom érdekeit kell szem előtt tartania, hiszen értelmetlen lenne, ha a jogrendszer záróköveként emlegetett büntetőjog ezen érdekeket figyelmen kívül hagyná. Márpedig ilyen érdek, hogy a bűnelkövető már a szabadságvesztés büntetés alatt reszocializálódjon.

Összegzés

A büntetés elsődleges célja a társadalom védelme, melynek szerves része a bűnelkövetők társadalomba való visszavezetése. Álláspontom szerint a biztonsági elzárás, mint reszocializációt célzó határozatlan idejű szabadságvesztés elfogadható, sőt, kívánatos, ha nem sérti a tettarányosság követelményét. Németország ebben talán példát tud mutatni számunkra, és később remélhetőleg a magyar büntetőjogban sem lesz idegen a biztonsági elzárás kifejezés.

Az írás az Ars Boni 2015-ös cikkíró pályázatára készült.

Kázsmér Dávid

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

Jegyzetek

A képek forrásai: itt, itt és itt.

Források, felhasznált irodalom: 1. Belovics Ervin, Nagy Ferenc, Tóth Mihály: Büntetőjog I. (HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2014) 2. Jessica Jacobson, Mike Hough: Unjust Deserts: imprisonment for public protection – http://www.prisonreformtrust.org.uk/uploads/documents/unjustdesertsfinal.pdf (utolsó letöltés: 2015.10.19) 3. Német alkotmánybírósági határozat a biztonsági őrizetről: https://www.bundesverfassungsgericht.de/SharedDocs/Entscheidungen/DE/2011/05/rs20110504_2bvr236509.html (utolsó letöltés: 2015.10.19) 4. Case of M. v. Germany: http://hudoc.echr.coe.int/eng?i=001-96389 (utolsó letöltés: 2015.10.19.) 5. Case of James, Wells and Lee v. the United Kingdom: http://hudoc.echr.coe.int/eng?i=001-113127 (utolsó letöltés:2015.10.19)

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.