A nemzetiségek parlamenti képviselete, avagy az Országgyűlés döntetlenje

A nemzetiségek parlamenti képviseletének kérdésköre a rendszerváltás óta folyamatosan vita tárgyát képezi. Az Országgyűlés a 2014-es országgyűlési választáson bevezetett két új jogintézménnyel kívánta biztosítani a nemzetiségek parlamenti képviseletét: egyrészt megalkotta a nemzetiségek kedvezményes mandátumszerzési lehetőségét, másrészt a kedvezményes mandátumot nem szerző nemzetiségek számára lehetővé tette a korlátolt jogosultságokkal rendelkező nemzetiségi szószóló Parlamentbe juttatását.[1]

A nemzetiségek parlamenti képviselete, avagy az Országgyűlés döntetlenje
Magyarországon élő nemzetiségek

A probléma gyökere az Alkotmánybíróság 35/1992. (VI. 10.) AB határozatához vezethető vissza. A testület ugyanis az Alkotmány 68.§ (1) és (3) bekezdéseit értelmezve a képviseletet szükséges előfeltételnek minősítette ahhoz, hogy a nemzetiségek államalkotó tényezői szerepüket betölthessék. E képviselet tényleges módját azonban az Alkotmánybíróság nem határozta meg. A testület a 24/1994. (V. 6.) AB végzésben ugyan utalást tett arra, hogy korábbi határozata értelmében

a nemzetiségek parlamenti képviseletét is szükséges biztosítani,

ennek ellenére az 53/2010. (IV. 29.) AB határozatban már arra az álláspontra helyezkedett, hogy az Országgyűlés a nemzetiségi önkormányzati rendszer felállításával már teljesítette a nemzetiségek képviseletére vonatkozó jogalkotási kötelezettségét. Kállai Ernő szerint bár a 24/1994. (V. 6.) AB végzés megerősítette a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet, azonban a testület egy idő után korábbi álláspontját átértékelte. Véleménye szerint ennek tudható be az is, hogy az Alkotmánybíróság a jogalkotói mulasztásokról vezetett jegyzékében sem tüntette fel a kisebbségi képviseletet.[2]

A jogirodalomban ráadásul érvek és ellenérvek sokasága ütközött egymással a kérdést illetően. Tabajdi Csaba szerint azért szükséges teljes jogú nemzetiségi országgyűlési képviselők megválasztására lehetőséget biztosítani, mivel az a nemzetiségek nyilvánvalóan hátrányosabb helyzetét ellensúlyozza, valamint az önbecsülésüket erősíti még akkor is, ha az érdekérvényesítés szempontjából csak jelképes. Véleménye szerint emellett a biztosított többletjogokra nem adományként kell tekinteni, hanem az adott állam demokratizálódásának eszközeként.[3] Szente Zoltán álláspontja szerint azonban a pozitív diszkrimináció szükségességének ténye önmagában nem elégséges a saját jogú törvényhozási képviselethez.[4] Jakab András a legjobb megoldásnak egyenesen azt tartotta volna, ha törlésre kerül a 68. § (3) bekezdés az Alkotmányból.[5]

Bár az európai államok egy jelentős része biztosít ugyan valamiféle kedvezményt a nemzetiségek számára a parlamenti választáson,[6] azonban ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy

konkrétan a nemzetiségek parlamenti képviseletének biztosításáról nem rendelkezik semmilyen nemzetközi egyezmény,

Kerestél már jogi állást vagy gyakornoki helyet? Nyerj két Sziget napijegyet!

Joghallgatók és jogászok munkakeresési szokásait vizsgáljuk. A tapasztalatokat megosztjuk a kutatásban részt vevő ügyvédi irodákkal. Ha érdeklik az eredmények, vegye fel velünk a kapcsolatot az arsboni@arsboni.hu e-mail címen.

illetve vitatott az is, hogy képes-e egyáltalán bármilyen mértékben hozzájárulni a nemzetiségi identitás kiteljesedéséhez. A magyar jogalkotó végül a 2014-es országgyűlési választáson bevezetett nemzetiségi kedvezményes mandátum, illetve nemzetiségi szószóló jogintézményekkel kívánta biztosítani a nemzetiségek parlamenti képviseletét. De valóban biztosította?

A 2014-es országgyűlési választáson ugyanis egyik nemzetiség sem volt képes kedvezményes mandátumot szerezni. A kedvezményes mandátum elnyeréséhez – az előzetes becsléseknek megfelelően[7] − 22 022 szavazatra lett volna szükség. Problémaként merül fel, hogy a tizenhárom elismert nemzetiség közül csupán ötnek a létszáma haladta meg a kedvezményes kvóta mértékét, azaz a kedvezményes mandátumhoz szükséges szavazatszámot.

A 2011-es népszámlálás adatai alapján[8]

A nemzetiségek létszáma, a korábbi országgyűlési választások részvételi adatai,[9] valamint a kedvezményes kvóta kiszámításának módja[10] alapján már a 2014-es országgyűlési választás előtt sejthető volt, hogy a roma és a német nemzetiség kivételével a többi nemzetiségnek nem lesz reális esélye kedvezményes mandátumot szerezni. Azonban

a kellő létszámmal rendelkező roma és német nemzetiség sem tudott élni ezzel a törvény adta lehetőséggel.

Amíg ugyanis a 2014-es országos nemzetiségi önkormányzati választáson a nemzetiségi listákra érkezett szavazatok száma mind a roma, mind a német nemzetiség esetében meghaladta a kedvezményes kvóta mértékét, addig a 2014-es országgyűlési választáson sem a roma, sem a német nemzetiség listájára érkezett szavazatok száma nem érte el a kedvezményes kvótát jelentő 22 022-es szavazatszámot.

A Nemzeti Választási Iroda adatai alapján[11]

A két választás közötti szavazatszám eltérés véleményem szerint egyértelműen annak köszönhető, hogy az országgyűlési választáson a nemzetiségi választópolgároknak szembe kellett nézniük azzal a dilemmával, hogy pártidentitásukat, vagy nemzetiségi identitásukat részesítsék előnyben. Azon választópolgárok ugyanis, akik nemzetiségi listára kívántak szavazni, párhuzamosan nem szavazhattak pártlistára.[12] A számok tükrében megállapítható, hogy sem a roma, sem a német nemzetiségi választópolgárok nem kívántak lemondani pártlistás szavazatukról a kedvezményes mandátum megszerzése érdekében. A jogalkotó látszólag tehát biztosította a lehetőséget a nemzetiségek számára kedvezményes parlamenti mandátum megszerzésére, azonban a szabályozás a gyakorlatban nem tette lehetővé, hogy akár csak egy bizonytalanul szavazó nemzetiségi országgyűlési képviselő bekerülhessen a Parlamentbe. Ennek ellenére nem elképzelhetetlen forgatókönyv, hogy a 2018-as országgyűlési választáson más politikai körülmények között

a roma, illetve a német nemzetiségnek sikerül teljes jogú országgyűlési képviselőt megválasztania.

Ráadásul kiélezett politikai helyzetben, a 199 fős Országgyűlésben akár a kormánytöbbség biztosítása is múlhat a roma, illetve német nemzetiségi országgyűlési képviselőn. Ez utóbbi esetek bekövetkezése valószínűleg a közvélemény figyelmét is ráirányítaná a kedvezményes mandátum jogintézményére.[13]

A roma nemzetiségi választópolgárok példáján keresztül a szabályozás rendkívüli bonyolultsága is jól szemléltethető. A 2014-es országgyűlési választás előtt közvetlenül ugyanis 5 586, korábban az országgyűlési választásra is kiterjedő hatállyal regisztrált roma

nemzetiségi választópolgár töröltette magát a nemzetiségi névjegyzékből.

Tették ezt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az április 6-án megtartott országgyűlési választáson ismételten jogosultak legyenek pártlistára szavazni. E cél eléréséhez azonban esetükben elegendő lett volna csak nemzetiségi választópolgári státuszuknak az országgyűlési választásra kiterjedő hatályát megszüntetni a nemzetiségi névjegyzékből való teljes kijelentkezés helyett.

Ezen felül ráadásul nagyságrendileg 1 700 roma nemzetiségi választópolgár annak ellenére töröltette magát a nemzetiségi névjegyzékből ugyanezen időszak alatt, hogy egyébként ők soha nem is voltak az országgyűlési választásra is kiterjedő hatállyal regisztrálva a nemzetiségi névjegyzékben.[14] A szabályozással kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy az országgyűlési választásra is kiterjedő hatállyal nemzetiségi választópolgárként nyilvántartásba vett választópolgárok csak a szavazást megelőző második napig dönthettek úgy, hogy a nemzetiségi lista helyett mégis pártlistára kívánnak szavazni.[15] A jogalkotónak ezt a szabályozási megoldását is joggal lehet kritikával illetni, hiszen a választópolgár akár a szavazás napján is meggondolhatja magát döntését illetően bármilyen körülményre tekintettel.

A Nemzeti Választási Iroda adatszolgáltatása alapján[16]

A nemzetiségek parlamenti képviseletére vonatkozó szabályozás másik pilléreként az Országgyűlés megalkotta a nemzetiségi szószóló jogintézményét. Az országgyűlési választáson nemzetiségi listát állító, azonban kedvezményes mandátumot nem szerző nemzetiségek – a nemzetiségi listára érkezett szavazatok számától függetlenül – ugyanis jogosulttá válnak szószólót juttatni a Parlamentbe. A könnyedén teljesíthető feltételeknek köszönhetően a 2014-es országgyűlési választáson

mind a tizenhárom elismert nemzetiségnek sikerült szószólót választania az Országgyűlésbe.

A szószólók ugyan szavazati joggal nem rendelkeznek az Országgyűlésben, azonban bizonyos korlátozott jogosultságokkal − mint például felszólalási jog, vagy indítványozási jog[17] – közvetlenül is bekapcsolódhatnak az Országgyűlés munkájába. A szószólók által ráadásul az Alaptörvény azon rendelkezése is megvalósításra került, amelynek értelmében a nemzetiségek részvételét az Országgyűlés munkájában biztosítani kell.

Nemzetiségi szószólók felszólalásainak száma (2014-)[18]

A nemzetiségek parlamenti képviseletének biztosítására megalkotott szabályozás tekintetében a következő legfontosabb változtatásokra lenne szükség. A nemzetiségi kedvezményes mandátum jogintézménye már csak a szabályozás kudarcba fulladása miatt is teljes mértékben szükségtelen. Ezen kívül nézetem szerint nemzetiségi jellegű képviseletre egy-egy nemzetiségi országgyűlési képviselő nem lenne képes az egykamarás, pártlogikára épülő Országgyűlésben. Egy különböző társadalmi csoportok képviselőiből álló második kamarába talán már elképzelhető lenne teljes jogú nemzetiségi képviselőket választani, azonban Magyarország nem rendelkezik olyan jogtörténeti hagyományokkal, amely egy ilyen típusú második kamara létrehozatalát lehetővé tenné. Ezt támasztja alá, hogy immár

több, mint hetven éve egykamarás parlament működik hazánkban.

Ennyi idő alatt pedig a magyar politikai közélet már igencsak elszokott bármilyen típusú második kamara létrehozatalának gondolatától.

Bár a nemzetiségi szószólók jogosultságai alapvetően megfelelőek, megválasztásukat szükségtelen az országgyűlési választás rendszerébe integrálni, ezzel megfosztva jó pár választópolgárt a pártlistás szavazás lehetőségétől. Helyesebb lenne egy külön választás keretében megválasztani a szószólókat, vagy alternatív megoldásként megválasztásuk lehetne az adott országos nemzetiségi önkormányzat jogosultsága is. A demokratikus legitimáció elve ez utóbbi esetben sem sérülne, hiszen a legitimáció közvetett módon ugyan, de visszavezethető lenne ugyanahhoz a választói csoporthoz, akik az országos nemzetiségi önkormányzat képviselőit is megválasztották.[19] A szószólók megválasztása tekintetében

indokolt lenne továbbá a passzív választójogot minden választópolgárra kiterjeszteni,

hiszen − Pap András László véleményével egyetértve[20] − egy nemzetiségi identitással nem rendelkező személy is alkalmas lehet egy adott nemzetiség képviseletére.

Mivel kedvezményes mandátumot egyik nemzetiség sem tudott szerezni, ráadásul a jogintézmény teljes mértékben szükségtelen, a jogalkotónak ezt a lépését egy öngólnak lehet tekinteni. A nemzetiségi szószóló jogintézménye azonban tényleges előrelépést jelentett mind a tizenhárom elismert nemzetiség számára, hiszen olyan jogosultságokkal lettek gazdagabbak, amelyekkel a gyakorlatban is élni tudtak. Ennek megfelelően a jogalkotónak ez utóbbi lépését rúgott gólként lehet statisztikába venni. A rúgott gólok száma tekintetében tehát az Országgyűlés egy döntetlent tudott elérni. Mivel az Országgyűlés egyelőre megelégedni látszik ezzel a szabályozás terén elért döntetlennel, a mindent elsöprő győzelemre, vagyis a probléma megnyugtató szabályozására egyelőre még várni kell.[21]

 Lengyel Dániel

***

Ha nem szeretnél lemaradni további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon.

Jegyzetek

[1]Lengyel Dániel: „Idegenben jó az X”? Avagy a nemzetiségek parlamenti képviselete. Budapest, PPKE-JÁK (diplomamunka), 2017. 3.

[2]Kállai Ernő: A nemzetiségi jogok helyzete Magyarországon a jogszabályváltozások tükrében. 6−7. https://goo.gl/Sso1KB (Lezárás dátuma: 2017. 03. 10.)

[3]Tabajdi Csaba: Az önazonosság labirintusa. Budapest, CP Stúdió, 1998. 664−668.

[4]Szente Zoltán: A kétkamarás Országgyűlés illúziói. Világosság, 1996/11. 68.

[5]Jakab András: Miért nincs szükségünk második kamarára? Politikatudományi Szemle, 2011/1. 20.

[6]Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Románia, Lengyelország, Németország, Finnország, Dánia, Spanyolország és Olaszország biztosít, Ausztria, Ukrajna, Törökország, Szlovákia és Csehország viszont nem biztosít kedvezményt a nemzetiségek számára a parlamenti választáson. Lásd részletesen: Lengyel i.m. 2017. 18−20.

[7]Kovács László Imre: A nemzetiségi képviselet az új választási rendszerben. 2011.

http://www.valasztasirendszer.hu/?p=1940340 (Lezárás dátuma: 2017. 03. 10.)

[8]Lásd: http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_demografia (1.1.28.)  (Lezárás dátuma: 2017. 03. 10.)

[9]Az 1990-es országgyűlési választástól a 2010-es országgyűlési választásokig a választópolgárok részvételi aránya 56 − 70 százalék között mozgott. Lásd: Kovács Zoltán: Parlamenti választások. In: Kocsis Károly − Schweitzer Ferenc (szerk.): Magyarország térképekben.  Budapest, MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, 2011. 111.

[10]A kedvezményes mandátumhoz szükséges szavazatszám kiszámításának módja a következőképpen alakul: összeadják a pártlistákra és a nemzetiségi listákra érkezett szavazatokat, valamint az egyéni országgyűlési képviselők választásáról pártlistára került töredékszavazatokat, majd ezt az összeget elosztják a listán szerezhető mandátumok számával, azaz kilencvenhárommal. Végül ennek az összegnek az egynegyede lesz az a szükséges szavazatszám (kedvezményes kvóta), amely egy kedvezményes mandátum megszerzését jelenti. Lásd: Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény (továbbiakban: Vjt.) 16.§ a, b, c, d, e,

[11]Lásd: www.valasztas.hu (Lezárás dátuma: 2017. 03. 10.)

[12]Vjt. 12.§ (2) b,

[13]Szlovéniában az 1996-es parlamenti választások eredményeképp patt helyzet alakult ki a politikai pártok között. Ekkor mind az olasz nemzetiségi képviselő, mind Pozsonecz Mária magyar nemzetiségi képviselő igyekezett semleges maradni annak érdekében, hogy ne az ő támogatásukkal kerüljön kormányzati pozícióba valamelyik politikai oldal. Lásd: Szilágyi Imre: Vonzások és választások Szlovéniában. Pro Minoritate, 1996/1. 59.

[14]Lengyel i.m. 2017. 31−32.

[15]A választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény 249. § (1) bekezdés

[16]Lengyel i.m. 2017. 32.

[17]A Magyarországi Nemzetiségek Bizottsága hat önálló, és hetven nem önálló indítványt nyújtott be az Országgyűlésnek. Lásd: www.parlament.hu (Lezárás dátuma: 2017. 03. 10.)

[18]Lásd: www.parlament.hu (Lezárás dátuma: 2017. 03. 10.)

[19]Az Alkotmánybíróság a 38/1993. (VI. 11.) AB határozatban kimondta, hogy a legitimáció közvetlen és közvetett úton egyaránt keletkezhet.

[20]Pap András László: Észrevételek a nemzetiségek parlamenti képviseletének szabályozásához az Alaptörvényben, a választójogi törvényben és a nemzetiségek jogairól szóló törvényben. In: Drinóczi Tímea − Jakab András (szerk.): Alkotmányozás Magyarországon 2010-2011 I. kötet. Budapest-Pécs, Pázmány Press, 2013. 427.

[21]Lengyel i.m. 2017. 39−40.

A kép forrása: itt.