A nyáj-szellem sohasem állt közel hozzám – interjú Orbán Miklós ügyvéddel (1. rész)

Az Orbán & Perlaki ügyvédi társulás partnerével beszélgettünk izgalmas karrierútja főbb állomásairól, a jogászi szakma múltjáról és jelenéről. Az interjú második részében a jövő kihívásait vesszük górcső alá.

Melyek azok a főbb fordulópontok, amelyek a karrierutadat meghatározták?

A kilencvenes években jártam egyetemre. A magyar jogrendszer ekkor még teljesen a kádári örökség része volt, és csak akkoriban kezdett átalakulni. Zavar volt az éterben: a tanárok érezték, hogy már másképp kellene tanítani, de még nem voltak új jogszabályok és tankönyvek. Beindult a törvényhozás, de valójában még minden a régi beidegződések szerint működött.

Fura világ volt, politikai kultúra szempontjából sok tekintetben a mostani totális ellentéte. Úgy éreztem, hogy a 460 fős évfolyamomból én voltam az egyetlen nyugati értelemben konzervatív gondolkodású fiatal. Nem voltam az akkori mainstream „szoclib” értékvilágú ember, mint az évfolyamom és a legtöbb tanárom, de „emdéefes” vagy szélsőséges sem voltam. Valószínűleg persze nem én voltam az egyetlen, de az biztos, hogy

az egyetem folyosóján csak én olvastam Magyar Nemzetet,

Arsboni Karrier Fesztivál


November 7 és 9 között rendezzük meg az Arsboni Karrier Fesztivált. A helyek már vészesen fogynak, úgyhogy regisztrálj profiloddal, ha nem akarsz lemaradni.

ami akkor jelentett valamit. Azt éreztem, hogy én vagyok a belga a vallonok és flamandok között. Mostanra sok minden megváltozott: sokkal kevésbé vagyok ideologikus, viszont a mélymagyarkodás, a provinciális nyugatellenesség és a plebejus populizmus még mindig fizikailag fáj. A nyáj-szellem sosem állt közel hozzám.

Az egyetemen azt vettem észre, hogy ha karriert szeretnék, akkor annak az egyetlen módja, ha csatlakozom egy nagy nemzetközi „brandhez”. Akkoriban a karrierépítésnek sokkal kevesebb alternatívája volt: nem voltak igazi magyar sztorik, start-upok, nem volt legal innovation sem, és még számos olyan dolog, ami most már van. A nagy cégek jogi osztályai is old school-módon működtek, azaz igazából nem csináltak semmit ahhoz képest, amit egy nemzetközi ügyvédi irodában lehetett csinálni.

Egy nemzetközi ügyvédi irodához, az Allen & Overy-hez csatlakoztam, ahol akkor Jonathan Porteous volt a managing partner. Fiatal, energikus és innovatív volt. Az első hetekben azzal bízott meg, hogy készítsek egy széleskörű internet-memót annak jogi vonatkozásairól. Én ezt hónapokon keresztül írtam, és az elkészült közel 100 oldalban nagyjából minden fontosabb jogi kérdést körbejártam.

Nem arról van szó, hogy Jonathan tökéletesen ráérzett a jövőre, sokkal inkább a hozzáállása volt zseniális. Egyrészt azért, mert allokált megfelelő erőforrást ilyen innovatív dolgokra akkor, amikor más még egyáltalán nem foglalkozott az internettel (ne feledjük, ekkor még bőven a 20. században vagyunk). Másrészt pedig azért a szemléletmódjáért, hogy mindenkit ambicionálni akart, és nagyon jól érezte, hogy engem ilyenekkel lehet. Azt mondta: ez az egész cég addig működik, amíg te „én” akarsz lenni. Az ezt követő három évben sok minden történt:

kijutottam Fulbright-ösztöndíjjal a Georgetown Egyetem jogi karára, ami után New York-i ügyvédi szakvizsgát tettem.

Majd Londonba mentem dolgozni az Allen & Overy-hez.

Londonban két dolog tudatosult bennem: az első, hogy mennyire hihetetlenül gyár-jelleggel működik a profi jogi szolgáltatás. Mennyire nincs helye a személyiségnek. Sokkal inkább megbízható szakértelemre van szükség: mindig ugyanúgy, mindig ugyanolyan minőséggel, mindig ugyanazzal az egyenmosollyal nyomd a melót. Félreértés ne essék, itt tényleg a ’best and the brightest’ van összeválogatva, a probléma csak az, hogy a koordináta-rendszernek egyetlen tengelye van, hogy te mennyire vagy jó a szakmádban. A karakter viszont ebbe a rendszerbe nem fér bele. Elképedve tapasztaltam, hogy mennyi ötlettelen, sótlan, végtelenül unalmas, ámde kiváló jogi szakembert foglalkoztatnak ezek a cégek.

A másik, ami Magyarországon nincs jelen, az az, hogy az Egyesült Királyság egy kasztrendszer. A legnagyobb ügyvédi irodákban klasszikusan első generációs értelmiségiek és bevándorlók dolgoznak. Azok tagozódnak be, akik a középosztályból vagy az alatti társadalmi rétegekből jönnek. Akik a társadalom felső egyharmadába születtek, azok tipikusan nem a nagy jogi gyárakba helyezkednek el, hiszen ott az egyetlen dolog, amivel előre lehet jutni, az a rendszeres, sok munka. Aki jó családból jön, az otthon sokkal többet kap, mint egyszerűen szorgalmat. Kap beszédkultúrát, gondolkodást, képes a dolgokat perspektívában látni, kialakult történelemszemlélete van, satöbbi. Ezek az emberek vagy saját céget csinálnak, vagy pedig butikcégekben ülnek. Ez a felismerés nagyon mélyen érintett.

Én nagyon szerencsés vagyok, értelmiségi családból származom, szüleim biokémikusok, édesapám feltaláló. De nem is ez mond el róluk a legtöbbet, hanem az a klasszikus értelmiségi miliő, amelyben felnőttem. Londonban jöttem rá, hogy én a perspektivikus látásmódommal, történelemszemléletemmel mennyire elütök az ottani emberektől. Ott a tipikus nagy ügyvédi irodai munkavállaló volt gyarmati országból, egy faluból jön, vagy egy alsó-középosztálybeli angol családból, ahonnan a „Magic Circle” irodák a kiugrási lehetőséget jelentik a társadalomban. Ha sokat tolod, eljutsz odáig, ahol az angol felső-középosztálybeli, vagy akár felsőbb osztálybéli családok vannak. De ha oda születsz, miért mennél be ezekbe a gyárakba? Erre jöttem rá, és arra, hogy én szerencsére nem ebben a kasztban vagyok. Én a saját társadalmamban – hála Istennek – nem a társadalom alsó vagy középső harmadában vagyok, hanem a felső egyharmadba születtem, minden szempontból. Így aztán nekem idegen volt ez a közeg, még Angliában is. Magyarországon ez a jelenség azért sokkal kevésbé érvényesül. Hazajöttem tehát, még nemzetközi ügyvédi irodában dolgoztam Magyarországon egy évet, de azután végképp rájöttem, hogy ez nem az én közegem: már nem akartam az lenni, aki a főnököm volt.

Úgy látszik, nagyon meghatározónak tartod a társadalmi és családi közeget, még a karrierben is…

Nemcsak a családot, hanem általában a közeget, amiben élsz: ahol, akivel és amivel töltöd az időd. Az egyik legérdekesebb kutatás, amit az elmúlt 10 évben olvastam az intelligencia változásáról szól. Azok közül a gyerekek közül, akiknek 6 évesen 130 feletti IQ-juk volt, 18 évesen már csak az egy-negyedüknél maradt meg ez a hányados. Ez sokkoló és mindenképpen elgondolkoztató. Ehhez tegyük hozzá azokat a kutatásokat, amelyek arról szólnak, hogy egy adott pillanatban a génállományunk milyen kis része aktív (funkcionál) igazából: az életünk, a környezetünk határozza meg, hogy a 20.000-es génkészletünkből melyik pár száz határoz meg minket egy adott élethelyzetben. Lefordítom:

hihetetlen fontos, hogy mivel töltjük az időnket, kik a barátaink, és legfőképp talán az, hogy ki a párunk.

Ha olyan környezetben élünk, olyat csinálunk és olyan emberekkel töltjük az időnket, akkor a génállományunk legjobbja aktivizálódik, az IQ-nk nő, de legalábbis nem csökken. Azonban bármilyen jó képességgel születhetünk, ha nem állítjuk magunkat folyamatos szellemi kihívások elé, mindenféleképpen leépülünk.

Bíztató. Az Allen & Overy után hogyan alakult a karriered?

A következő lépés egy kiváló nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező iroda volt, ahol nagyon jól éreztem magamat: a Partos & Noblet Hogan Lovells. Ez egy fantasztikus csapat, remek hangulattal. Máig jó kapcsolatot ápolok velük. Másfél év után azonban kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot: az akkori egyik első ügyfelem, a British Telecom 2004-ben elképesztő expanzióba kezdett Magyarországon. Ott volt a lehetőség, hogy egy igazi nemzetközi állást betöltve csatlakozzak a csapathoz, partneri fizetéssel és komoly karrier lehetőséggel.. Hiszen csak egy valóban nemzetközi cégnél lehet olyan szakmai utad, amely valóban nemzetközi, valóban állandó új kihívásokat hoz, és nem ugyan azt kell állandóan tolni újra és újra.

Nem sokkal később a managementbe kerültem, 25 országért voltam felelős. Igazi nemzetközi munkám volt, olyan, amelyet az ember ügyvédi irodában sosem csinálhat. Egyik nap Lengyelországgal foglalkoztam, a másik nap Kazahsztánnal, a harmadik nap Montenegróval. Nem egy nagyon szűk szakterületért feleltem, hanem komplex problémákat kellett menedzselnem és megoldanom, elejétől végig, saját költségvetésselés mindezt 30 évesen.

Az ezt követő hat év óriási volt, ráadásul sokat utaztam is, ami szintén elképzelhetetlen egy nemzetközi irodában, ott az ilyen utazásokat aligha tudod kiszámlázni.

Idővel itt is elértem az „üvegplafont”, ami tökéletes szókép: átlátsz rajta, de nem tudsz tovább jutni fölfelé. A BT-nek ugyanis ez a régió egy provincia, a fontos dolgokat nem itt döntik el. Amikor mi azt hittük, fontosak vagyunk, akkor fölöttünk még 3-4 szinttel döntötték el az igazán jelentős kérdéseket. Egy idő után ez azért frusztráló volt, ráadásul jött a gazdasági válság: alattam, mellőlem szinte mindenkit kirúgtak. A főnököm Londonban nyugdíjba vonult, felajánlották az ő állását, de én ekkor már tudtam, hogy nem akarok visszamenni Londonba: ott kint még ezen a szinten is, az ember valójában egy óriási senki.

Nekem pedig mindig is mások voltak az ambícióim. Abban a pillanatban, ha egy lényegtelen arc voltam valahol, ott nem éreztem jól magamat.

Egy nagy szervezetben a 153 vezetőből a 19. számúnak lenni, az nem én vagyok,

az nem nekem való. Végtelenül frusztrált volna.

Szép ajánlat volt, de vissza kellett utasítanom. Ugyanakkor ismerve magamat, azt is tudtam, hogy ha nem tudok előre lépni, akkor tovább kell állnom..

Ez a más lett az Orbán & Perlaki Attorneys-at-Law…

A gondolkodásom alapja az volt, hogy ugyanazt nem szabad csinálni, mint az A&O, meg az összes nemzetközi ügyvédi iroda, csak olcsóbban. Ez no-go. És ez nem is érdekelt. Ráadásul a matek sem áll össze: ha a nemzetközi irodákkal versengsz, a költségszinted is majdnem ugyanolyan lesz, mint az övék, hiszen az emberek ugyanannyiba kerülnek, neked is jó irodába kell menned, te sem úszod meg marketing költség nélkül, csak ők a nagy létszám miatt alacsonyabb működési költségekkel dolgoznak.

Ha viszont mást csinálunk, akkor mi legyen az? Azt vettem észre, hogy az ügyvédi irodák magukkal vannak elfoglalva, csak a saját szűk környezetükre figyelnek. Már annyiszor elmondtam mindenkinek a 19. századi vasúttársaságok példáját, hogy magam is unom, de ennél nehezebb plasztikusabban leírni a helyzetet: ezek a cégek anno azért mentek csődbe, mert annyira csak egymásra és a másik áraira figyeltek, hogy nem vették észre: valójában nemcsak a másik vasúttársasággal, hanem az egész fuvarozási iparággal versenyeztek.

Az ügyvédi irodák is azt gondolják, hogy a másik ügyvédi irodával állnak versenyben, miközben

valójában az egész tanácsadó világgal rivalizálnak: versenytársuk mindenki, aki tanácsadást akar eladni.

Ha az ember kimegy egy piacra, és azt mondja, hogy ő egy új és független szereplő, akkor nagyon pontosan be kell tudni lőni, hogy ki ő pontosan a piacon és mit akar eladni. Ezen két évet gondolkodtam, mielőtt elindultunk volna 2011-ben, és mai napig az időm egy komolyabb része a nemzetközi jogi piac kutatásával megy el.

Az egyik fontos célkitűzésünk az volt, hogy nemzetköziek leszünk – nem nevében, mint sok más iroda, hanem valójában. És építettünk egy mini nemzetközi ügyvédi irodát: mára nemcsak minden magyar ügyvédünknek van nemzetközi háttere, hanem sok külföldi munkatársunk is van: lengyel, horvát, román, szlovák, angol jogászok ülnek velünk. És ez teljesen más szolgáltatást jelent. Látom azt, hogy milyen, amikor 6-7 iroda összeáll, és úgy nyújt egy szolgáltatást, és milyen, amikor mindez egy helyen van: egészen más. Meg kell találni, hogy pontosan kinek és milyen szolgáltatást lehet így eladni, de azt hiszem, hogy ezt elég jól belőttük, és ezért is lettünk sikeresek.

Amellett, hogy az OPL egy valóban nemzetközi ügyvédi iroda, a klasszikus jogi szolgáltatásokon felül más piaci szegmensekben is aktívak vagytok.

Az egyik, amire rájöttünk, hogy Közép-Európában nincsen profi public policy. Volt politikusok és nokiásdobozzal rohangáló emberek vannak. Nincs rendes public policy és kulturált lobbi, pedig borzasztó nagy szükség lenne rá.

Szerintem

a jogban az államelmélet és jogbölcselet az igazi tudomány, minden más leginkább csak valami skill,

amit pár hónap alatt meg lehet tanulni. Nyolc évet tanítottam államelméletet az ELTE-n, és ha valamit mondhatok jogelméleti szempontból, az az, hogy a jog borzasztóan megváltozott az elmúlt pár évtizedben.

A jogszabályok többségét alacsonyabb szinten hozzák meg, és sokkal nagyobb mennyiségben, és a minősége is teljesen megváltozott: nem keretszabályok vannak, hanem technikai parancsok. Ezek ráadásul állandóan változnak, így nem kell adottnak tekinteni őket úgy, mint mondjuk a Ptk.-t. Ezek a technikai részletszabályok igazából dekrétumokként működnek és nem jogalkotók, hanem bürokraták hozzák őket. Ezek ahogy jöttek, úgy mennek – és úgy is lehet őket változtatni. Magyarul, egészen más a public policy helye most, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt.

Azt is tudtuk, hogy mi pontosan mit akarunk ebben csinálni. Nem kijárni akarunk dolgokat, mi nem kormányzati szerződéseket akarunk elintézni. Ha valaki a következő autópályát akarja intézni, az biztos nem hozzánk jön. De ha valaki azt érzi, hogy valami egy egész iparágnak rossz, ezért össze kellene állni, és kellene egy nagyon konstruktív stratégai projektet csinálni, az jó helyen jár nálunk.

Csináltunk tehát egy public policy céget, amit azonban nem akartunk összekeverni az ügyvédi irodánkkal. Most az ügyvédi irodánk tulajdonolja ezt a public policy céget, ami egy önálló brand a cégcsoportunkon belül. Explico a neve egyébként. Mostanra egészen komoly hírneve van, a közép-európai régió egyik meghatározó public policy cége, amiről Brüsszelben is hallottak, jelenleg is éppen két brüsszeli közpolitikával foglalkozó céggel tárgyalunk.

A másik, amit láttunk, hogy a cégeknél végzett jogi munka nagyjából egyharmada adminisztráció, egyharmada repetitív munka és egyharmada az, ami management és magas hozzáadott értékű munka. Az adminisztráción igazából csak cégen belül kell változtatni, optimalizálni folyamatokat. Viszont minden jogi osztálynál van nagyon hasonló, repetitív munka. Oltári nagy waste of resource, hogy ezeket belső jogászok, azaz általában a szükségesnél sokkal szeniorabb emberek csinálják, és emiatt a cég szempontjából rendkívül drágán.

Egy nagyvállalat jogi osztályán gyakran

a családi napon fellépő bohóc szerződését ugyanaz a jogász csinálja, mint a legfontosabb felvásárlási szerződést. Ez óriási pazarlás.

Kialakítottunk egy úgynevezett low cost legal center szolgáltatást. Ennek az a lényege, hogy bemegyünk egy jogi osztályra, megtaláljuk azokat a munkákat, amelyek hasonlóak és rendszeresen előkerülnek. Ezekre a munkákra azután kialakítunk az ügyféllel egy procedúrát, amin keresztül ezeket ki tudják szervezni nekünk úgy, hogy közben biztosítani tudják a magas minőséget. Mindez persze azt is jelenti, hogy előre pontosan megmondjuk az ügyfelünknek: hány órán belül fogunk válaszolni, hány órán belül fogjuk a feladatot elvégezni.

A megszokott ügymenetben ezeknek a feladatoknak az ütemezése azon múlik, hogy az ügyvéd éppen mennyire leterhelt más munkákkal. A mi szolgáltatásunk elérése viszont 24 óra egy nap, 7 nap egy héten és 365 nap egy évben – ezt fel kell tudni építeni így, mint egy pici gyárat, és onnantól kezdve ez egy nagyon versenyképes szolgáltatás. Ehhez képest a nagy cégeknél egy kutatás szerint az átlagos munkavállaló rendelkezésre állási ideje az összes munkanapra vetítve átlagosan 80-83%, azaz egy magyar munkavállaló gyakorlatilag heti 4 napot dolgozik a valóságban. Ehhez képest nyújtunk mi 100%-ot, ami óriási dolog. Egy valódi igényre valódi választ adunk tehát egy olyan területen, ahol ebben a régióban nem igazán csinál ilyet más.

De mindehhez emberek is kellenek. Hogyan toboroztatok?

Mindenhez kell egy partner! Sokszor többes elsőben beszéltem, és ez nem „fejedelmi többes” volt. Ugyanis a cégeinket Perlaki Szabolcs barátommal alapítottuk és vezetjük. A jó üzleti partner olyan, mint a jó pár: nem olyan mint te, hanem kiegészít téged.

A toborzás nagyon nehéz, hiszen mi vagyunk Budapest legkevésbé ismert nagy ügyvédi irodája. Azt szeretnénk, hogy a legtehetségesebb, legvagányabb és legérdekesebb fiatal jogászok ránk is gondoljanak, amikor a jövőjükön morfondíroznak. De ez nehezen megy, ha nem is tudnak rólunk, ezért az elmúlt 1-2 évben elkezdtünk komolyabban költeni a megjelenésre.

És folyamatosan növekszünk, minden szinten. Hatalmas lépés volt, amikor az öt éves évfordulónkon partnerré választottuk a szemtelenül fiatal Kovács Gábort, aki még jelöltként csatlakozott hozzánk.

Kik azok az emberek, akik a karrieredre meghatározó befolyással voltak?

Az embernek nagyon különleges kapcsolata van a főnökeivel, és szerintem a legtöbbet egy karrier során a jó főnöktől lehet tanulni. Nekem sok főnököm volt, és párnak közülük meghatározó hatása volt rám. Jonathan Porteous-ról, Partos Laciról és Christopher Nobletről már beszéltem. Tőlük láttam azt, hogy hogyan lehet a klasszikus ügyvédséget nem gépszerűen, mégis kiválóan csinálni. A BT-ben dolgoztam Tim Cowen-nek, aki a mai napig a karizmatikus vezető példaképe számomra: azóta sem hallottam senkit olyan perspektívából beszélni a jogról, mint őt. Aztán dolgoztam Gordon Moir-nak is, aki megtanította, hogy minden szakmában és minden pozícióban lehet az ember kreatív. Az utolsó főnököm a BT-ben az olasz Emanuele Vadilonga volt, aki valami olyat tudott, amit csak nagyon kevesen: úgy volt a főnököm, hogy egy percig sem éreztem annak, mégis úgy tekintettem rá. Ezt a mai napig nem tanultam meg. A „szívem csücske” viszont Phil Stubbington volt. Benne minden megvolt, ami jó az angol felső-középosztályban: a humor, a kulturáltság, a nemzetköziség. Viszont teljesen hiányzott belőle az arrogancia. Phil jogi diploma nélkül volt több tucat jogász vezetője. Nyelvész: szerinte a jogszabályokat „csak” olvasni kell tudni. Nagyon igaza volt.

De volt megannyi borzalmas főnököm is, sőt néhány futóbolonddal is összehozott a sors: volt olyan „control freak” főnököm, aki az első találkozásunkra összeállított nekem egy két napos programot, amiben külön jelölte, hogy mely 10 percekben mehetek majd el WC-re: ezt a kinyomtatott programban „comfort break”-nek jelölte. A rosszból is lehet tanulni – persze ezt akkor nem ilyen bölcsen éltem meg.

Említetted, hogy már az egyetemen érezted, hogy nem simulsz bele a trendekbe, hogy mindig is fontos volt neked, hogy a saját utadat járd, megtaláld, megismerd önmagadat. Mit javasolsz azoknak, akik hasonlóan érzik magukat az egyetemen?

Azt javaslom általánosságban, hogy menjenek el, és húzzanak le 1-2 évet egy nagy nemzetközi cégnél, mert iskolának jó. Egyrészt sokat tanulsz, másrészt az iskolához hasonlóan itt is az a kihívás, hogy meg kell tudni felelni. Lehet másnak lenni, de meg kell tudni felelni. Én baromira más voltam mind az iskolában, mind a cégeknél, mint a társaim – de a végén én is summa cum laude lettem, és előre is léptettek a cégeknél. Ebből önmagában hihetetlenül sokat tanultam. Ezek a nagy nemzetközi cégek pedig más szempontból is kivaló iskolák: nagyon megtanítanak dolgozni, megtanítanak egyfajta mentalitást, viselkedést és a how to do business-t. Ehhez képest lehet majd 10 évvel később az embernek „ellenpontoznia” magát, de egész életében tisztelni és becsülni fogja ezt a műfajt.

Sokan hajlamosak úgy érezni, hogy én nem fogok beállni egy ilyen céghez, mert én hú, de nagyon kreatív vagyok. Pedig nem biztos ám, hogy annyira kreatív vagy!

És mire alapozod ezt a hitedet? Óriási különbség van az üres beszéd és a tartalmas beszéd között. A mostani közkultúra azt üvölti rád, hogy te egyéniség vagy, és minden megnyilvánulásod, ha ostoba is, egyedi! – és szinte parodisztikusan, mindenki elhiszi, hogy ez így is van. Közben soha nem volt annyira uniformizált a gondolkodás, az ízlés, a viselkedés, mint most. Nekem nagyon hiányoznak a tartalmas egyéniségek.

Ha az ember az egész karrierjét misfit-ként kezdi, az nagyon rossz pályára teheti. Nem baj, nem ciki, ha az ember a tanuló éveit egy nagy cégnél tölti. Pár évre nyugodtan el lehet menni, ezt tiszta szívvel tudom ajánlani. A tanítás során is azt tapasztaltam, hogy a mostani generáció túl hamar, túl könnyen elengedi a dolgokat: bárhol, ahol kötöttséget látnak, rögtön azt érzik, hogy áh, ez nekem nem való. De ez szimpla lustaság, a könnyebb út választása. Én soha, senkinek nem ajánlom a könnyebb utat.

A sikerért meg kell küzdeni. Ráadásul annak van értéke, amiért keményen megdolgozol. Ezek talán közhelynek hangzanak, de a legnagyobb igazságok az életben. Az egyetemen is teljesíteni kell, nem lesöpörni a kötelezettségeket azzal, hogy hülyék a tanárok. Persze hülyék, de attól te még lehetsz okos és megfelelhetsz.

A sok munka, a kemény munka soha nem ciki.

Az interjú következő részében az ügyvédség jövőjéről és a Karrierfesztiválon tartott előadásról kérdezzük Orbán Miklóst.

Arsboni Karrier Fesztivál


November 7-én, kedden Orbán Miklós fog előadást tartani az Arsboni Karrier Fesztiválon. A helyek már vészesen fogynak, úgyhogy regisztrálj profiloddal, ha nem akarsz lemaradni.

Gönczi Gergely

Gönczi Gergely

Jogász, 2016 júniusában cum laude minősítéssel végzett az SZTE-ÁJK-n. Ezt követően egy vezető nemzetközi ügyvédi iroda jelöltjeként szerzett  gyakorlati tapasztalatot. Érdeklődése kiterjed a jogi innováció és a lawtech területére is.

Gönczi Gergely

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.