„A jövő számára fontos” – Interjú Hack Péterrel az ügynökkérdésről

Több mint két évtizednyi vita után továbbra sem ismerheti meg a széles nyilvánosság a kommunista rendszer titkait. A jelenlegi szabályok szerint az egykori állambiztonsági szolgálat ügynökeinek dokumentumait csak a megfigyeltek és kutatók kaphatják meg, amennyiben a titkosságuk lejárt, vagy azt feloldották, és a kutathatóvá tételük nem ütközik nemzetbiztonsági érdekbe. Az ügynökök nevei pedig csak akkor hozhatók nyilvánosságra, ha az érintett közszereplőnek vallja magát – ellenkező esetben azt bíróság állapítja meg. Az ügynökkérdésről Hack Péterrel, az ELTE Büntető Eljárásjogi és Büntetés-végrehajtás jogi Tanszékének vezetőjével beszélgettünk.

Az ügynökkérdés - Hack Péterrel

Kik voltak az ügynökök?

Ügynökök alatt alapvetően az 1990 előtti politikai rendszerben az állambiztonsági szolgálat nem hivatásos tagjait értjük. Nem az állambiztonsági szervezetek hivatásos állományához tartozó személyek voltak, akik különféle jogalapokon és különféle módokon titkos hálózati személyként, vagy együttműködőként

segítették az állambiztonsági szervek munkáját.

Ebbe a körbe meggyőződésem szerint beletartoznak az ún. szigorúan titkos tisztek is, akik tulajdonképpen kettős státuszú emberek voltak. A környezetük számára valamilyen civil pozíciót vagy állást töltöttek be és titokban fizetést és egyéb juttatásokat kaptak az állambiztonsági szolgálattól.

Mit gondol az ügynökkérdés jelenlegi szabályozásáról?

Magyarországon sikerült a korábbi ügynököket a legnagyobb védelemben részesíteni valamennyi kelet-európai ország közül. Gyakorlatilag

minden eddig született szabályozási megoldás az állampárt titkainak megőrzése mellett állt ki.

Semmilyen tekintetben nem történt állásfoglalás arról, morálisan hogyan is ítéli meg az új demokrácia azt, hogy valaki a tevékenységét leplezve egy rendszer kiszolgálójává válik. Szeretném hangsúlyozni, hogy folyamatos a vita arról, hogy vajon az ügynökök áldozatok voltak-e vagy sem. Azt gondolom, hogy aki áldozatként vált ügynökké az az elmúlt 27 évben bőven kapott lehetőséget, hogy beszéljen a saját áldozati mivoltáról. Ezt nagyon kevesen tették meg. Mindössze kettő-három ember állt elő a több tízezerből és vallotta be, hogy fenyegetéssel vagy zsarolással kényszerítették az ügynöki tevékenységre.

Azokban az országokban, ahol az ügynökök kérdését Magyarországnál sokkal megnyugtatóbban rendezték, mindenhol felszínre került az a morális dilemma, hogyan lehetséges az, hogy aki egy elnyomó diktatórikus rendszer aktív kiszolgálója volt, az a demokráciában is közbizalmat élvező pozíciót töltsön be. Amikor a jelenlegi kormányzat és az ügynökkérdéssel hivatalosan foglalkozók azt mondják, hogy nem az ügynökökre kell irányítani figyelmet, hanem a megbízóikra, gyakorlatilag félrevezetik a közvéleményt. Ezzel elfedik azt a tényt, hogy a megbízók kilétét semmiféle titok nem övezi. Az állampárt központi bizottságának tagjainak adatai nyilvánosan hozzáférhető adatok. Az is nyilvános, kik voltak az akkori Belügyminisztériumban különböző tisztséget betöltő személyek. Az viszont nem világos, hogy a rendszerváltás után hányan mentették át azokat az előnyöket politikai-közéleti, gazdasági pozícióba vagy akár pénzügyi tőkévé, amiket a titkosszolgálati közreműködés eredményezett.

A 2003. évi III. törvény a jelenlegi szabályozás pillére. Eszerint „Az Országgyűlés hozzá kíván járulni az elmúlt rendszer állambiztonsági szolgálatai tevékenységének megismeréséhez és az áldozatok információs kárpótlásához.” Mennyiben sikerült ezt elérni?

Az ügynökkérdés - Hack Péterrel

Vannak szegmensek amiben ez sikerült, az adatok egy részének az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárba helyezése és kutathatóvá tétele ilyen terület. A probléma az, hogy a szabályozás egésze arra a hamis állításra épül, miszerint az állambiztonsági szolgálatok közül kizárólag a III/III-as Csoportfőnökség volt az egyetlen, amelyik a jogállammal összeegyeztethetetlen tevékenységet végzett. Ezért gyakorlatilag azok az ügynökök, akik a katonai titkosszolgálatoknak vagy a hírszerzésnek dolgoztak, ill. a III-as Főcsoportfőnökség összes többi szereplője gyakorlatilag biankólevelet kapott. Az egész III-as Főcsoportfőnökség

a pártállammal teljes harmóniában tevékenykedett, ugyanazon ideológiai célok alapján,

a külső elnyomás és megszállás fenntartásában. Mind ügynököket mind információkat napi szinten cseréltek egymással. De akik nem a III/III-as Csoportfőnökségnél tevékenykedtek, mind a tiszti területen, mind az ügynöki területen kvázi teljes mentességet kaptak. A magyar titkosszolgálatok az adataikat ugyanúgy kezeli, mint a demokratikus rendszer szolgálatában állók adatait. Tulajdonképpen a magyar állam 27 év óta egyenlőséget tesz a pártállami és a demokratikus titkosszolgálat között.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az átmeneti igazságszolgáltatás koncepciójának egy fontos tézise, hogy akkor valósul meg az átmenet, ha az elnyomó intézményrendszerek reformokon mennek keresztül és szakítás történik a korábbi rendszer személyzetével és szervezetével is.

A III-as Főcsoportfőnökség átalakulásakor a III/III-as Csoportfőnökség bár jogutód nélkül megszűnt, de megmaradt a Nemzetbiztonsági Hivatal, mai nevén Alkotmányvédelmi Hivatal, ill. az Információs Hivatal. Ezek az intézmények a korábbi III-as Főcsoportfőnökség bizonyos részeinek jogutódai lettek. A demokratikus rendszerbe átmentett ezen szervezetek gyakorlatilag mindenfajta külső demokratikus kontroll nélkül válogatták ki a rendelkezésre álló adatokból azokat, aminek a titkosságát meg akarták tartani. Továbbá demokratikus kontroll nélkül tartották meg a hálózati személyek közül azokat, akiket aktívnak tartottak. A korábbi elnyomó rendszerrel együttműködőknek egészen kicsi töredéke került abba a veszélybe, hogy a tevékenysége esetleg nyilvánosságra kerül. A jelenlegi szabályozás is ezt a kis részt érinti.

Ebben némi változást hozhat, hogy az 1995 óta tudottan létező, ún. mágnesszalagos adatrendszert érintően március első hetében zárult le a Nemzeti Emlékezet Bizottságának és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának közös kutatása. Habár 1995 óta tudunk e nyilvántartás létezéséről, azt ma sem tudjuk, hogy pl. készült-e valaha másolat vagy hogy az külföldre került-e. Ebben a tekintetben azt sem tudjuk megítélni, hogy az

elmúlt 27 évben pl. az egykori szovjet titkosszolgálatok jogutódjai milyen adatokat vittek ki Magyarországról.

Ez azért aggályos mert egészen 1989-ig szovjet kapcsolattartója volt a KGB-nek a Belügyminisztériumon belül és nem nyilvános az, hogy közülük kiket használtak a szovjetek saját céljaikra. A mágnesszalagos nyilvántartás elsőként 1995-ben jelent meg nyilvánosság előtt és 22 évig tartott az elemzése. Kételyek merülnek fel az eljárás transzparenciáját illetően, mert nem tudjuk mi indokolta ezt a hosszú folyamatot.

Tehát úgy gondolja, hogy az érintett személyi kör határát a lehető legszélesebben kell meghúzni?

Így van. Azt gondolom, mindenkinek jogot kell biztosítani ahhoz, hogy a saját szerepét elmagyarázza. Ne felejtsük el, hogy

a magyar társadalomban 800 ezer tagja volt az MSZMP-nek

az 1980-as években. Több tízezer tagja volt a munkásőrségnek is. Ezekről az emberekről tudták a környezetükben, hogy MSZMP tagok illetve, hogy munkásőrök. Minden egyéni történet a nyilvános diskurzus része volt. Érthetetlen, hogy a demokratikus jogállam a pártállam titkait miért őrzi ugyanolyan gondossággal, mint a demokratikus rendszer jogos titkait. Ezt 27 éve nem tudta senki meggyőzően megmagyarázni.

Milyen következményekkel járhatna egy aktanyitás? Merülhetnek-e fel alkotmányos aggályok ennek kapcsán?

Nyilvánvalóan vannak alkotmányos aggályok. A megfigyeltek alkotmányos jogait tiszteletben kell tartani. Meg kell akadályozni azt, hogy azokat, akik áldozatok voltak a rendszerváltás előtt újból áldozatokká váljanak, vagyis hogy azok az adatok amikkel zsarolták vagy kényszerítették őket újra ne legyenek erre használhatók. A volt ügynököknek is vannak olyan adataik, amelyek védelemre szorulnak. De a központi kérdés az, hogy ha az ügynökök közfeladatot láttak el, és ahogy az egykori tisztek ilyen irányú tevékenységét nyilvánosságra lehetett hozni, akkor az ügynökökét miért nem lehet. Úgy gondolom,

nincs alkotmányos érv amellett, hogy a magyar jogállam nagyobb védelmet nyújtson az ügynököknek, mint a tiszteknek

vagy bárkinek, aki a rendszert kiszolgálta. Ma kutatható pl., hogy kik voltak rendőrök, munkásőrök, pártalkalmazottak. Semmilyen alkotmányos problémát nem vet fel, hogy az állampárt iratait lehessen kutatni. Kérdéses azonban, hogy az állampártot ügynökként kiszolgáló személyek adatait miért nem lehet kutatni. Viszont az, hogy 27 évig bizonyos személyek és intézmények mindent megtesznek annak érdekében, hogy az ügynökök adatai ne derüljenek ki, az meglehetősen visszatetsző.

Az ügynökkérdés - Hack Péterrel

Az aktanyilvánosság bizonyos értelemben akár legitimációs problémákat is felvethet. A közelmúltban az állambiztonsági levéltár alelnöke egy interjúban azt nyilatkozta, hogy túl magasra becsült az ügynökök száma a rendszerváltást követő első parlamentben. Becslése szerint

a parlament tagjainak 5-10%-a közé tehető az ügynökök létszáma.

Ez körülbelül 20-40 embert jelenthet, emiatt fontos lenne tudnunk, hogyan oszlott meg ez a szám az új Országgyűlésben. Elgondolkodtató a felvetés, hogy meg lett volna-e az akkori parlamenti többség az ügynökök nélkül. Amennyiben nem, kérdésessé válik, hogy az ügynökök parlamentben maradása és szavazatai mennyiben befolyásolták 1990 után pl. a privatizációkat, illetve, hogy kik profitáltak ebből. Nem világos, hogy ez a hálózat egyáltalán túlélte-e, és ha igen, mennyiben élte túl a rendszerváltás tényét. A történelmi tények egy részének titokban tartása következtében erre a kérdésre nem tudunk egyértelmű válaszokat adni. Mai ismereteim fényében megkockáztatom a kijelentést, hogy az egykori titkosszolgálatok sokszorta nagyobb befolyást gyakoroltak a rendszerváltás utáni közéletre, sajtóra, gazdaságra, mint amit 10 vagy 15 évvel a rendszerváltás után gondoltunk erről.

Mit jelentene az egykori ügynökök számára az adataik nyilvánossá tétele?

Sor kerülhetne büntetőjogi felelősségre vonásra, ha kiderülne, hogy titkos küldetés keretében az ügynökök el nem évülő bűncselekményeket követtek el, de ez minimális számban fordult elő. Az ügynökök tevékenységének megítélése inkább morális probléma. Amikor az ügynökkérdés a közbeszéd témája, mindig arra gondolnak, hogy

az ügynök a barátaikról, házastársukról, ismerőseikről, munkatársaikról információkat adtak ki a titkosszolgálatnak.

Ez kétségtelenül igaz is, a feladatuk döntő része ebből állt. Minél szélesebb körben megismerhetők a tetteik, annál jobban megítélhető lenne, hogy tevékenységükkel ártottak-e valakinek. A megismerés nélkül nem megkülönböztethető, ki ártott és ki nem, így a nyilvánosság hiányában mindenkire ugyanaz a gyanú vetődik. Nyilvánosság esetén ez a kérdés is tisztázható lenne. Megjegyzem, hogy egy aktanyitással az ügynököket mentő adatok is napvilágra kerülnének. Az ügynöki tevékenység másik része az ún. operatív játszmákban való részvétel volt, melynek keretében pl. beavatkoztak családok életébe, emberek karrierjébe. Tevékenységük arra is irányulhatott, hogy embereket elszigeteljenek, akár öngyilkosságba kergessenek. Ezeknek a cselekményeknek egy része büntetőjogilag értékelhető magatartás volt, de mivel nem el nem évülő bűncselekményekről van szó, leginkább ezek morális súlyát kell viselni. Nem a múlt, hanem a jövő miatt tartom fontosnak e kérdés rendezését. Hozzátartozik egy társadalmi tanulási folyamathoz, aminek az a célja, hogy a jövőben morális döntési dilemmával szembesülők érezzék, hogy kockázata van annak, hogy kiszolgálnak-e egy elnyomó rendszert.

Az átmeneti igazságszolgáltatás egyik központi kérdése, hogy felelősségre vonjuk-e az elnyomó rendszer kiszolgálóit vagy felejtsük el a tetteiket. Magyarországon melyik irányban fejlődött az ügynökkérdés kezelése?

Az ügynökkérdés - Hack Péterrel

Samuel Huntington az 1990-es évek elején a demokratizálódás harmadik hullámáról szóló könyvében azt írta: „Fel kell ismerni, hogy az ’üldözni és büntetni versus megbocsátani és elfelejteni’ alternatívák mindegyike súlyos problémákat vet fel, de a legkevésbé kívánatos megoldás: nem üldözni, nem büntetni, nem megbocsátani és mindezen felül nem felejteni.” 27 év távlatából úgy látom, hogy a magyar megoldás a legkevésbé kívánatos volt. Nem tisztázták az ügyeket, és amint láthatjuk, a mai napig beszélünk az ügynökkérdésről tehát nem is felejtettük el. Ha a rendszerváltáskor rendeződött volna az ügynökkérdés, öt éven belül már nem lett volna közéleti téma. De mivel erre nem került sor, megbocsátani és felejteni sem sikerült.

Rendezhető egyáltalán ez a kérdés egy törvényjavaslattal vagy -módosítással?

Persze, hiszen megteremti a rendezés lehetőségét. A rendezendő kérdés pedig az, hogy a demokratikus magyar állam ugyanúgy őrzi-e a kommunista titkosszolgálatok titkait, mint a saját demokratikus titkait? Ha ez így van,

képmutatás azt mondani, az Alaptörvényben azt deklarálni, hogy az előző rendszer megbukott.

Mert így a kommunizmus tovább él az ügynökkérdésben és gyakorlatilag az állampárt akaratát teljesítik ma is azok, akik ezeket a titkokat ugyanúgy őrzik ma, ahogy akkor is őrizték volna, ha fennmarad az előző rendszer. Álságosnak tartom azokat az érveket, melyek arra hivatkoznak, hogy nem lehet mindenkit felelősségre vonni, mert töröltek bizonyos adatokat. Ezt a logikát követve pl. minden autótolvaj hivatkozhatna mentségként a bíróság előtt arra, hogy kb. csak 40%-ban fogják el a vagyon elleni bűncselekmények elkövetőit. Elfogadhatatlan az a felfogás, hogy ha nem tudunk mindenkit felelősségre vonni, akkor senkit sem kell.

Itt szeretném megjegyezni, hogy nem járult hozzá a kérdés végleges, megnyugtató lezárásához az Alkotmánybíróság sem. Ezen a területen komoly mulasztásai voltak. Úgy gondolom, hogy az Alkotmánybíróság az 1990-es évek elejétől fogva kiállhatott volna az erősebb aktanyilvánosság mellett. Hitelesen ezt csak akkor tehette volna meg, ha az alkotmánybíróvá válás feltételeinél is szerepelt volna egy összeférhetetlenségi szabály, amely kizárta volna azokat, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak az egykori pártállami titkosszolgálattal. De mivel ilyen szabály nincs, a C-típusú átvizsgálásban nem jelent akadályt az ügynökmúlt.

Egyes alkotmánybírósági határozatokban pedig kifejezetten történelemhamisító ténymegállapítások szerepelnek.

Például a 23/1999. (VI.30.) határozatban az AB elutasította azokat az indítványokat, amelyek az átvilágítást a teljes III-as Főcsoportfőnökségre kiterjesztették volna. Ebben az ügyben az Alkotmánybíróság minden eddig nyilvánosságra került dokumentummal ellentétben azt állapította meg, hogy kizárólag a III/III. Csoportfőnökséget hozták létre abból a célból, „hogy az állampárt támasza legyen.” Ezen megállapítással szemben a nyilvánosságra került dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a teljes III-as Főcsoportfőnökség „felépítése, összetétele, működési mechanizmusa és titkos jogi szabályozása egy kialakított ellenségképhez igazodott.” Erre a hamis megállapításra épül az AB több olyan döntése, melyben a jogállam védelmére hivatkozik, ám tulajdonképpen az előző rendszer titkait védi és megfosztja az áldozatokat az információs kárpótlástól.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

Perge László

Perge László

Jogi tanulmányait az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán végzi. Érdeklődési területe a fogyasztóvédelem és a versenyjog, e jogterületek egymással ill. a közgazdaságtannal való kapcsolata. Szakdolgozatát a tisztességtelen és megtévesztő kereskedelmi gyakorlatok értelmezésének témakörében írta.

Perge László

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.