Véleménynyilvánítás szabadsága vs. aktivisták érzelmi világa

Eugen Ehrlich osztrák jogszociológus az elsők között kritizálta, hogy „a jogtételeket a jogász a meglévő gyakorlati szükségletekre tekintettel fogalmazza meg, arra figyelve, ami őt gyakorlati okokból érdekli.” Kiválaszt magának egy szabályozandó területet, ahol el szeretne érni egy célt, majd anélkül lát hozzá, hogy átfogóbb felmérést végezne arról, hogy a szabályozásra van-e egyáltalán igény, illetve a jogi szabályozás-e a legmegfelelőbb eszköz a cél eléréséhez, s ha igen, azon belül is milyen típusú szabályozás szükséges az optimális eredményhez.

Az alábbiakban megkísérlem bemutatni, hogy korunkra is igaz lehet az állítás, valamint hogy az újonnan felbukkanó „first world problem” jelenségekre reagáló azonnali jogalkotás nemcsak rossz emlékeket idéz, de tudományos szempontból is kifogásolható.

2016 szeptember végén egy videósorozat formájában fejezte ki tiltakozását Jordan Peterson torontói pszichológiaprofesszor egy kanadai emberi jogi és büntető törvénykönyvet érintő törvénymódosítási javaslat ellen. Ennek elfogadása esetén diszkriminációnak, büntetendő cselekménynek minősülne, ha valaki nem veszi figyelembe embertársainak a választott személyes névmását (pl. zen, Mx., han, stb.), és szándékosan nem aszerint hivatkozik rá.

Ehrlich már a múlt században megfogalmazta, hogy

„a jogviszonyok összehasonlíthatatlanul gazdagabbak, sokrétűbbek és változatosabbak, mint valaha is voltak”.


Az Arsboni ősszel elindítja Magyarország első, kizárólag jogászoknak szóló karrieroldalát! Hozd létre profilodat, és tervezd meg Te a saját jövődet!

Arról valószínűleg elképzelése sem lehetett, hogy 2016-ban az Egyesült Államokban olyan kérdéseket próbálnak majd jogilag szabályozni, mint hogy a transzneműek melyik mosdót használják, vagy hogy hogyan lehet az egyetemeken tanulók számára véleményektől mentes teret kialakítani.

Az ember ideális társadalomról alkotott képével egybeeső jogi szabályozás megtervezése és megalkotása azonban néhány ponton akadályba ütközhet. Például akkor, ha a való világgal összeegyeztethetetlen torzszülött jön létre, amelynek az ún. „élő joghoz” köze sincs.

A szakirodalom már számos kérdésben volt kénytelen elismerni, hogy a jog nem minden életterületen kompetens olyan mértékben, ahogyan azt szeretnénk. Példaként hozható a prostitúció szabályozása, ahol a megengedés és a tiltás két véglete közötti skála egy-egy pontján elhelyezkedő országok közül

egy sem tudott még a más rendszereket működtetőket is meggyőző, átütő sikereket elérni a jelenség visszaszorításában.

A hevesen kritizált, teljes kriminalizációra épülő megoldás érvényesül például az Egyesült Államokban is. Nem csak jogi eszközökben gondolkodva azonban láthatjuk, hogy más szinteken és minőségben is be lehet avatkozni: a folyamat elkezdésének megakadályozásával, a benne lévők támogatásával, a rájuk ható ártalmak csökkentésével, és a folyamatot elhagyók, kilépők, különböző betegségben szenvedők gyógyításával, rehabilitációjával, valamint reintegrációjával.

Amellett, hogy a jogalkotás egyes felismert evolúciós tényeket – mint például, hogy az ember az egyetlen faj, amely számon tartja rokoni viszonyait és ehhez kapcsolódóan javait megosztja a közösségén belül (nepotizmus) – figyelembe vesz (például összeférhetetlenségi szabályok tömkelegének megalkotásakor), következetlenség volna más szabályok létrehozásánál mégis teljesen ignorálnia e tudomány releváns megállapításait.

A feministák érveléseiben például rengetegszer szerepel, hogy többek között a szexuális bűncselekmények törvényi formája is a férfitársadalom mércéjéhez van igazítva, a férfiak így biztosítják a maguk számára előnyös megkülönböztetést szex és erőszak között.

E tekintetben érdemes kiemelni, hogy a szexuális zaklatással vádolt személyek bűnösségét az Egyesült Államokban a „racionális ember normája” alapján mondják ki, tehát akkor, ha a cselekmény bármely racionálisan gondolkodó ember számára szexuálisan zaklatónak bizonyul. Evolúciós pszichológiai kutatások azonban kimutatták, hogy

a nők más mérce alapján ítélik meg a másik nem szexuális közeledését, mint a férfiak,

tehát mást gondol, a racionálisan gondolkodó nő, mint a racionálisan gondolkodó férfi ugyanarról a szituációról. Ezen eredmények ismeretében a feminista oldal aligha lenne képes a jelenleginél megbízhatóbb jogi gyakorlatot kialakítani, legfeljebb a nők számára előnyösebbet.

Néhány területen pedig nem létezik eltérő szabályozás férfi és nő közt, holott akár indokolt is lehetne. Vegyük például a téri képességek terén jelentkező különbségeket, amelyek szintén evolúciósan kódoltak, hormonok által befolyásoltak, s melyeket a mai napig hordozunk. Hallottunk-e olyasmiről, hogy más közlekedési szabályozást, vagy eltérő bírói gyakorlat alkalmazását követelnék a női sofőrökre e tulajdonságok figyelembevételét követelvén? Sőt, ellenkezőleg, a „női” felirattal ellátott, a „gyengébb nem igényei szerint” kialakított parkolóhelyek ugyanúgy támadás célpontjaivá váltak, mint a nemi erőszak törvényi szabályozása.

A szocialista gondolatokkal egy tőről eredeztethető kritikai irányzatok alapvetése, hogy a jognak egyfajta nevelő szerepe is van, és ezt kell használnunk ahhoz, hogy a társadalomra évezredeken át rakódott téves reakciókat, magatartásokat kigyomláljuk. A legújabb kritikai irányzatok (CLS) képviselői egyenesen olyan szuperliberalizmusról álmodnak, amelyben a társadalom „képes a saját mentális vagy szociális képződményeit létrehozó szabályokat átlépni és másokat illeszteni a helyükre”.

Véleményem szerint jogalkotás előtt érdemes megvizsgálni, hogy a szóban forgó „társadalmi nem” fogalma mentális, esetleg szociális képződmény-e egyáltalán. Nyilvánvalóan van szerepe a nemi különbségek kialakulásában a szociális és kulturális aspektusoknak is, ezt nem tagadják az evolúciós pszichológia interakcionista képviselői sem.

De vajon szemet hunyhat a társadalom és a jogalkotás olyan bevésődött tényezők fölött, amilyenek például a párválasztással kapcsolatos szelekció, amely erőteljesen a biológiai nem alapján meghatározott?

Ide tartozik például a nők bizonyítottan magasabb fokú önmegtartóztatása a szexuális kapcsolatok terén

(ezzel a stratégiával nagyobb az esélyük a partner tulajdonságait feltérképezni és a lehető legmegfelelőbb géneket örökíteni), valamint az érzelemkifejezés kidolgozottabb kontrollja is.

A valóságtól elrugaszkodott lenne nem figyelembe venni, hogy az evolúció hajtóereje valószínűleg a reproduktív sikeresség, az erre ható tényezők pedig mai napig meghatározóak a túlélési és szaporodási sikerességre nézve – annak ellenére is, hogy ez nem olyan látványos a korunkban népszerű atyáskodó állami berendezkedés miatt.

Csányi Vilmos, a humánetológia neves szakértője például kifejezetten üdvösnek tartja női és férfi szerepek különválasztását, ugyanis a globális problémák megoldása és a törvényalkotás során számos területen szükség volna arra, hogy „hozzáértő, érzelemben és a részletek iránt fogékony nők legyenek a döntéshozói szerepben”, hiszen a két nem így egészíti ki jól egymást. A bináris megkülönböztetés úgy tűnik, korunkban is létszükséglet.

Csányi Vilmos, humánetológus

A fentiek fényében aktuális lehet a kérdés: valóban a két pólus közötti végtelen sok variációt jelenti a nem? Az ellenkező nem tetszésének megfelelően évmilliók alatt kialakult és felerősödött személyiségjegyek, tulajdonságok ellenére valójában nem létezik bekategorizálható társadalmi nem?

Valószínűbbnek tartom, hogy másfelől kell közelítenünk. Mégpedig onnan, hogy modern korunk emberének a teljes anyagi jólét és biztonság erődjében aligha kerül látómezejébe más, jelentősebb probléma, amely – ismét Ehrlichet idézve – „gyakorlati okokból érdekli”.

Nyelvi szempontból is kiemelendő, hogy nem egy a társadalmat globálisan érintő jelenségről van szó. A személyes névmásra utalás problematikája „csak” azon nyelvekben lehet összezavaró, amelyekben létezik a hím, nő és semleges nem közötti megkülönböztetés nyelvi szintje, tehát Magyarországon például nem. Legalábbis, ameddig nem kezdünk el a „férj”, „édesanya”, vagy esetleg az életkorunkat tudató kifejezések helyett is új, identitásunkat jobban kifejező szavakat föltalálni. A kanadai példa alapján ennek is volna létjogosultsága, hiszen már ezen kifejezések is egy bizonyos rárakódott jelentéstartalommal bírnak. Mégis,

egy ilyen helyzetre megalkotott szabályozás óriási ellenérzést váltana ki,

nem is beszélve arról, ha olyan kényszerítő erővel rendelkezne, amely által másokat az általunk kívánt kifejezések jelentéstartalmának elsajátítására és pontos használatára szorítanánk. E karikírozott helyzetekben máris könnyebbnek tűnik egyetérteni Frivaldszky János megállapításával, miszerint a jog nem arra hivatott, hogy kreálja az emberi lét legalapvetőbb jegyeit, hanem hogy azokat elismerve védje. Egy a fönt említett szabályozási kísérletet minden bizonnyal a véleménynyilvánítás szabadságával is ellenkezőnek találnánk.

Így volt ezzel Peterson professzor is, aki arra is rámutatott, hogy állami kényszer hatására nem a transzneműek elfogadottsága fog nőni, hanem éppen, hogy az ellenérzés irányukban. Az újabb nemeket mesterséges, ideológiai alapon létrehozott nyelvi konstrukciónak tartja, és nem akarja használni. A professzort emiatt minden alkalommal, amikor véleményt próbált kifejezni,

leminősítették, transzfóbnak bélyegezték és kiabálással elérték, hogy ne jusson szóhoz.

A feminizmust ért kritikák közül sok kiemelte, hogy az alapítók elveik megfogalmazásakor a fehér középosztálybeli nők helyzetét vették alapul, ám ezen ellenérvek és tudományos cáfolatok sokáig „nem számítottak”, ami kísértetiesen emlékeztet professzor esetére, amikor is a politikai töltöttségtől mentes, racionális ellenvéleményt hallgattatták el középkori módszerekkel.

Az ügy ezen a ponton eljutott egy bizonyos érzelmi túlcsordulásig. Véleményem szerint a professzorra aggatott bélyegzők gyűlöletkeltésre alkalmasak, és negatívumnak tartom, hogy e jelzők és a diákok nyomása miatt már több érintett kényszerült lemondásra. Úgy gondolom, a személyes kapcsolatokban, az interakciónak e szintjén a jognak nincs több szerepe, mint az, hogy a bűncselekményeket szankcionálja, a legkirívóbb esetekben. Ha valaki személyes környezetét képes arra rábeszélni, hogy őrá a „they” szócskával utaljanak, vagy őt „Mylord”-ként szólítsák meg, az szabad emberek döntése, nem igényel beavatkozást.

Nicholas Christakis amerikai szociológus professzor szintén a safe space vita kapcsán érvelt azzal, hogy nem tudni, ki dönti el azt, hogy mi a bántó, és feltett egy költői kérdést is: ha mindenki sértve érzi magát, mindenkinek hallgatnia kell?

Sokan még a hivatalos érintkezéseik alkalmával sem tudják hibátlanul alkalmazni a számtalan létező megszólítást, utalást és titulust,

megint mások pedig általuk nem tisztelt vagy kedvelt személyek nevét – szándékosan – kifigurázva vagy kis kezdőbetűvel jelenítik meg. Ilyen esetek nyomán mégsem tüntetnek tömegek egyetemes szankció után kiáltva. Korunkban az egyénnek éppen a szexualitása az egyik legmeghatározóbb tényező az önmeghatározásában, ám ilyen pár évtizedes, esetleg évszázados fellángolások miatt nem kötelező, sőt, jelen esetben éppen ellenhatékony a jogszabályok és jóval zivatarosabb időket kiállt jogelvek azonnali átírása, átértelmezése.

Az Alkotmánybíróság szerint értékítéletre, személyes véleményre mindenképp kiterjed a véleménynyilvánítás szabadsága, attól függetlenül, hogy az igaz vagy hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. Viszont e szabadság nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére akkor, ha a közlés tudatosan hamis, vagy a nyilatkozótól foglalkozása, hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna a tények valóságtartalmának vizsgálata és ezt elmulasztotta. Az Alkotmánybíróság – Európában nem egyedülálló – álláspontját vizsgálva észrevehető, hogy

a személyes névmás nem adekvát használata nem minősíthető problémamentesen becsületsértésnek.

Ehhez ugyanis konkrétan tudnia kellene az elkövetőnek egyrészt azt, hogy melyik kifejezés pontosan mit jelent – és tekintve, hogy már most több, mint félszáz különböző megjelölést alkalmaznak különböző társadalmi nemekre, (s ezek száma valószínűleg csak növekedni fog, ha elfogadjuk, hogy egy végtelen skálán mozgunk) ez eleve nem kis elvárás. Másrészt – és ez a nagyobb probléma –, tudatosnak kell lennie a tekintetben is, hogy a személy, akiről nyilatkozik, milyen identitást vall magáénak (éppen). Az ezt bizonyító tények vizsgálatának megkövetelésének abszurditására ezek után már valószínűleg nem is szükséges bővebben kitérni. Amíg objektíve nem mérhető például, hogy valaki valóban „zu”-e, csak az ő állításaira hagyatkozunk e tekintetben. Az érzelmek peresítésére tehát úgy tűnik, nem alkalmas a jogrendszer.

Frivaldszky rámutat arra a problémára is, hogy korunk nem kezeli megfelelően a természetes kötelékeket, minden kapcsolatban egymásnak feszülő alanyi jogokat képes látni, amelyek állandóan sérelmi állapotban léteznek. Ezt a megállapítást teljes mértékben igazolni látszik a nyugati jelenség, amely alapvetően ártalmatlan megnyilvánulásokkal szemben is szankciót szorgalmaz. Ugyanő éles kritikát fogalmaz meg a radikális genderfeminista irányzatokkal szemben is: „Mivel a nők elnyomása a »nemi osztályok« különbségén alapult, így most

a genderfeminizmus magát a nemi különbözőséget látja és láttatja alattomosan elnyomónak.

… így tulajdonképpen az emberi természet ellen folytatja küzdelmét a posztmodern antiesszencialista szemléletnek megfelelően, miszerint nincs sem emberi természet, sem emberi lényeg.” Kiemeli, hogy manapság éppen a különbözőség elismerése forog veszélyben, mert a posztmodern elméletek szerint ez az egyenlőséget, az egyenlő bánásmódot és a szabad önmegvalósítást veszélyeztetné, valamint azt is, hogy nem érzelmi alapon kell jogot alkotnunk. Hiszen abból, hogy valakit érzelmi sérelem ér, még nem következik, hogy ennek okozója objektív gonosztevő, még kevésbé az az elvárás, hogy büntessük a cselekedetét. Ezt a jelenséget a safe space vita kapcsán David D. Burns pszichiáter a katasztrofizálás (egy az egyén által feltett „mi lesz ha…” típusú kérdésre adott „borzalmasító” válasz és annak következményei) körébe sorolta, és kifejezte, milyen károsnak tartja a cenzúrához közeli, vitát ellehetetlenítő hatása miatt.

Kathryn Abrams szintén a feminizmussal kapcsolatban fejti ki jelen esetben is helytálló nézeteit arra vonatkozóan, hogy a valóság bizonyos aspektusainak univerzálisként kezelése ellenhatékony, mivel a leegyszerűsítés rontja a feminizmus intellektuális megítélését, másrészt kirekesztő olyan (akár női) csoportokkal szemben, melyek egy adott élethelyzetet másként élnek, éltek meg.

Jelenlegi állás szerint a világon feltehetően a legtöbb embert nem zavarja, milyen személyes névmással hivatkoznak rá, ám azt az érvet a szankcionálás-párti egyetemisták Peterson professzortól sem fogadták el, hogy őt nem traumatizálja, ha „she”-ként utalnak rá. A jelenleg kisebbségi álláspontot képviselők szájíze szerinti szabályozás pedig, amennyiben megvalósul, könnyen kétélű fegyverré válhat majd az ezt követően kisebbségivé váló véleményt képviselők kezében, melyet felhasználhatnak az eredeti szabályozás visszaállításához…

Demjén Anna Katalin

A cikk az Ars Boni 2016-os cikkíró pályázatára készült írás szerkesztett változata.

Jegyzetek

Gyuris Petra, Meskó Norbert (szerk.): Evolúciós pszichológia mesterfokon, Pécs, 2016, Pro Pannónia
Szendi Gábor: Pánik – Tények és tévhitek, Budapest, 2009, Jaffa Kiadó
Tóth J. Zoltán: A halálbüntetésre vonatkozó anyagi jogi szabályok a feudalizmus Magyarországán. In: Jogtörténeti Szemle, 2007/4.sz., Budapest
Ehrlich Eugen: Az élő jog kutatása. In Szilágyi Péter (szerk.): Szemelvénygyűjtemény a jogszociológia tanulmányozásához, Budapest, 1982
Podoletz Léna: A prostitúció szabályozásának lehetséges megoldásai és főbb problémái. In: Belügyi Szemle, 2015/3. sz.
Csányi Vilmos – Miklósi Ádám: Humánetológia: az emberi viselkedés és az evolúciós megszaladási jelenségek.
Szabadfalvi József: Tradíció és kritika. A kritikai jogi gondolkodás múltja és jelene.
Frivaldszky János: A házasság és a család: elnyomó hatalmi viszonyok avagy a jog relacionális jellegének prototípusai? In: Iustum Aequum Salutare, 2008/3. sz., Budapest
MOLNÁR András: A feminizmus a jogban. In Fleck Zoltán – Fekete Balázs (szerk.): Tanulmányok a kortárs jogelméletről, Budapest, 2015
30/1992. (V. 26.) AB határozat a közösség elleni izgatásról
36/1994. (VI. 24.) AB határozat
http://www.parl.gc.ca/HousePublications/Publication.aspx?DocId=8280564
http://www.thedailybeast.com/articles/2014/02/15/the-complete-glossary-of-facebook-s-51-gender-options.html
http://index.hu/tudomany/2015/06/05/csanyi_vilmos_etologus_interju_vizimajom_elmelet_agresszio_kutyaetologia_kutya_etologia_humanetologia/

A képek forrásai: itt, itt és itt.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.