A börtönviselt emberek társadalmi reintegrációjának dilemmái

E dolgozat a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkírópályázat keretében született.

Ha Önnek tetszik ez az írás, támogassa szavazatával, hogy az megnyerhesse az 50 000 Ft értékű közönségdíjat!

Szavazáshoz

1. Lépjen az Ars Boni pályázati felületére (itt)
2. Kattintson a Bejelentkezés Facebookon keresztül gombra a pályázati alkalmazásba bejelentkezéshez (amennyiben korábban még nem jelentkezett be)
3. A Tetszik gombra kattintva kedvelje az Ars Boni jogi folyóirat facebook oldalát
4. Válassza a menüsor Szavazás menüpontját
5. Kattintson a kiválasztott írás alatt található Szavazok! gombra

Szerző: Bojtor Adrienn

***

A témát rendkívül időszerűnek és relevánsnak találom, ugyanis napjainkban egyre fokozódó problémaként van jelen a munkanélküliség, aki pedig valamilyen jellegű stigmával rendelkezik, még hátrányosabb helyzetben van. A problémát érdemes jogi és szociálpolitikai szempontok alapján vizsgálni, hiszen az integráció egyik kulcsa a munkaerő-piaci bekapcsolás.

Társadalmunkban a munkát a munkahellyel, a munkavállalással, a keresetet biztosító tevékenységgel azonosítják. A formális, hivatalos munkaviszonyban társadalmilag a piacon keresztül hasznosnak elismert és ezért megfizetett munka biztosítja az egyén megélhetését, társadalmi státuszát, identitását, számos jogát és kötelezettségét. A munkavégzés elengedhetetlen ahhoz, hogy a szabadult sikeresen visszakapcsolódjon a társadalmi életbe. Egyre elterjedtebb a megélhetési bűnözés, a mélyszegénységben élők között pedig egyre több a bűnelkövető. A bűnözési statisztikák egyre figyelemfelkeltőbb adatokat tárnak fel számunkra. A bűnelkövetőkre kiszabott szankciók legfőbb célja a sikeres reintegráció elérése, a büntetés-végrehajtási intézetekben, az igazságügyi szolgálatoknál és minden fajta szociális munka terén. A cél, hogy a büntetés lejárta után az egyén a társadalom hasznos tagjává váljon, megelőzve a visszaesést, vagyis a további bűncselekmények elkövetését. Olyan szemléletmód kialakítására van szükség, mellyel felismerik a normaszegést, és a helyes életvezetés elérésére törekedhetnek. Tehát a büntetőeljárásnak úgy kell lezajlania és a büntetést is úgy kell kiszabni, hogy annak eredményeképpen az elkövető a jövőben tartózkodjék újabb bűncselekmények elkövetésétől (speciális prevenció) és az mások számára is visszatartó erővel bírjon (generális prevenció).

A laikus embernek nincsenek ismeretei a börtönben zajló életről, körülményekről. ,,A börtön a holtak háza”- írja Dosztojevszkij. Miután a bíróság jogerős ítéletet hoz, letöltendő szabadságvesztésre ítéli a személyt, egy folyamat elkezdődik. Az elítélt bekerül egy más világba, amihez alkalmazkodnia kell. Szembe találja magát a börtönben dolgozó személyzettel és a többi elítélttel. Szigorú szabályok szerint kell tovább élnie az életét, számolnia kell azzal, hogy nem minden rabtárs fogja elfogadni, kemény, de a törvény keretei között elvárható bánásmódot várhat a börtönőröktől, személyzettől. A büntetés végrehajtás évek óta súlyos problémákkal áll szemben. Hiányoznak a modern végrehajtási épületek, a korszerű egészségügyi létesítmények, a börtönnépesség heterogénebb és problematikusabb fogvatartotti kört foglal magában, mint korábban. Hiányos illetve túlterhelt a személyi állomány. A végrehajtási intézetekben gyakran 200%-os zsúfoltság és munkanélküliség uralkodik. Akik odakerülnek, azokról általában mindenki lemond, a társadalom jelentős hányada úgy gondolkodik, hogy a börtönbe a bűnözők kerülnek, akik a szabadulást követően a megszokott társadalomra veszélyes életmódot folytatják tovább. Statisztikai adatokkal ez a megállapítás sajnos alátámasztható. Viszont van egy réteg, akik valódi büntetésként élik meg a büntetés- végrehajtási intézetben töltött éveket és szándékuk, hogy a szabadulást követően a társadalom hasznos tagjává váljanak, dolgozni akarnak, átlagos hétköznapi emberként kívánnak továbbélni. Az általánosítás miatt ezek az emberek az igazán hátrányos helyzetűek. Hogyan lehet sikeres a reintegráció? Mindenekelőtt meg kell teremteni a szubjektív és objektív feltételeket. Mivel az egész folyamat a bűnelkövetésből alakul ki ezért fontos lépés a bűnözés visszaszorítása mely számos további tényezőt von maga után. Szükséges, hogy megfelelő bűnmegelőzési programok szülessenek. Górcső alá kell venni a börtönben végzett gondozás és utógondozás hatékonyságát, át kell gondolni, hogy a priusz jogi szabályozása a társadalmi integráció tekintetében mennyire bír diszkriminatív hatással, a célcsoport munkaerő-piaci helyzetének stabilitására vonatkozó megoldási javaslatokat kell kidolgozni egy hatékony foglalkoztatáspolitikán keresztül, el kell érni a társadalmi szemléletváltást, erre pedig az egyik legjobb közeg a média, melynek szerepét erősíteni kell. A sikerhez magának az egyénnek is hozzá kell járulnia, akarnia kell a pozitív változást. El kell fogadnia, hogy egy folyamat részese melyben lesznek nehézségek és akadályok. Az intézkedések alapja, hogy a tényleges helyzettel a jogalkotók tisztában legyenek, azok okát és következményeit pontosan ismerjék. Olyan programokra van szükség, melyek nem a szigorú büntetés elvét követik, hanem az egyéneket rendszerben – családban, közösségben – szemlélve igyekeznek megoldást nyújtani.

Fontos, hogy a már kiszabott büntetések is a nevelésre, az emberségre, a visszailleszkedésre és egy új élet lehetőségére épüljenek. Meggyőződésem, hogy kizárólag jogalkotással és anyagiakkal a felvetett problémát nem lehet megoldani, és itt kapcsolódik be az a fontos kérdés, hogy milyen társadalomba kívánjuk a bűnelkövetőt visszaintegrálni, mennyire képes a társadalom ezeket a személyeket befogadni. A bűnmegelőzés olyan intézkedés, mely képes a bűnelkövetést visszaszorítani és arányát csökkenteni jogi és társadalmi eszközökkel. Rendszerben szemléli a bűnözést: az elkövetők, az áldozatok és a bűncselekmények szempontjából. Rövid és hosszú távú célok kitűzésével képes egymásra épülő, komplex feladatokkal megoldani ezt a társadalmi problémát. A társadalom tagjait bevonva, közös erővel, helyi szinten is képes választ adni a problémákra, ehhez a szakpolitikák összehangolásával, finanszírozás megteremtésével és programok kidolgozásával nyújt segítséget. Jogállamban a börtönrendszereket az emberközpontúság és a közösségi irányultság kell, hogy jellemezze. Ez a szellemiség egyrészt a fogvatartottra, mint emberre, másrészt a társadalomra, mint közösségre koncentrál. A fogvatartottak illetve szabadultak érdekében a büntetés végrehajtási intézet személyzetének a hatékony segítségnyújtás érdekében együtt kell működniük civil szakemberekkel. Civil szervezeteket kell bevonni az eredményes reintegráció érdekében. A szervezetek bevonása mellett, szükséges lenne civil pártfogókra, szociális munkásokra. A pártfogó munkája tulajdonképpen abban különbözik a hagyományos értelemben vett szociális munkától, hogy folyamatosan két irányba halad, van egy erős kontroll funkciója. Vagyis az egyik cél az, hogy az elkövető bűnhődjön, megbánja, amit tett. Ezzel együtt persze azt is el kell érni, hogy a társadalom is érezze, a büntetés eléri a célját. A pártfogó segít is, mégpedig abban, hogy a pártfogolt a jövőben ne kövessen el bűncselekményt, viszont nem szociális munkásként működnek, más tevékenységhez – inkább az ellenőrzéshez – kapcsolódóan végzik az utógondozást, nincs megfelelő képesítésük, nem elhivatottak, nem azonosulnak kellőképpen feladataikkal. Sok esetben a fogvatartottak számára a pártfogó felügyelet egyenlő a büntetéssel. Természetesen nem azt szeretném mondani, hogy nincs szükség a sikeres reintegrációhoz pártfogókra illetve, hogy nem lenne hasznos a munkájuk, de meggyőződésem, hogy hivatásos szociális munkásra szükség lenne a büntetés-végrehajtási intézetekbe. Az utógondozás intézményesíteni kell és a pártfogástól külön kell választani. Magyarországon a pártfogó felügyelet járulékos jellegű, valamely más büntetéshez vagy intézkedéshez kapcsolódik. A felnőtt korúak tekintetében pártfogó felügyeletet vádemelés elhalasztása esetén, próbára bocsátás, felfüggesztett szabadságvesztés, feltételes szabadság estén kell elrendelni. Az elrendelés eseteit figyelembe véve egy szakmai kérdés vetődik fel bennem, mégpedig, hogy egy szabadságvesztést kitöltő egyén esetében a szabadulást követően, nem e lenne szükséges a pártfogó felügyelő után követése. Azért tartom fontosnak átgondolni ezt a kérdést, mivel nincs arra garancia, hogy a szabadult esetében a büntetés elérte a célját. Fontosnak tartanám a pártfogó felügyelet elrendelését, az ilyen szabadultak esetében is, akik bár büntetésüket kitöltötték, de ugyanolyan retorziókkal lépnek a szabad világba, mint akik például feltételesen szabadulnak. Az ilyen bűnelkövetőket senki nem figyeli, ezt aggályosnak érzem. Sőt a példánál maradva feltételes szabadságra az bocsájtható, aki, büntetés végrehajtá sa alatt kifogástalan magatartást tanúsított, készséget mutat arra, hogy szabadulása után törvénytisztelő életmódot fog folytatni, illetve alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető és végrehajtandó szabadság vesztéséből meghatározott időt kitöltött. Hogy ez az idő mennyi, az attól függ az elítélt határozott vagy határozatlan tartalmú büntetését tölti, illetve attól, hogy azt fogház, börtön, vagy fegyház végrehajtási fokozatban tölti-e. Mind határozott mind határozatlan, tehát életfogytig tartó szabadságvesztés esetén helye lehet feltételes szabadságra bocsátásnak. Viszont egy olyan elítéltnél, aki kitöltötte a szabadságvesztését, fennállhat az a lehetőség, hogy azért nem kapott feltételes szabadságra bocsátást, mert magatartása nem volt kifogástalan, szükséges volt a szabadságelvonása. Ezek a szabadultak továbbra is lehetnek lehetséges bűnöző jelöltek, ugyanúgy folytathatják a bűnöző életmódot, mint a büntetésük előtt.

Nem azt szeretném ezzel állítani, hogy a pártfogó felügyelő lehet a kulcsa annak, hogy az ilyen szabadultak megváltozzanak, integrálódjanak, de mégis lenne olyan ember, aki ellenőrizné és követné őket. Illetve ha ezek az emberek munkába állnának ellenőrizhetőbbek lennének és nagyobb lenne az esély arra is, hogy nem lesznek visszaesők. Ha valakinek jogerősen megállapítják a bűnösségét és az ítélet jogerőre emelkedésének napján nem mentesül az elítéléshez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól, bekerül a bűntettesek nyilvántartásába. Ez azt jelenti, hogy az erkölcsi bizonyítványában szerepelni fog az, hogy büntetett előéletű. A köznyelv ezt priusznak nevezi. A fogva tartásból szabadult embereket nem nevezik meg külön a hátrányos helyzetű munkavállalói csoportok között. Pedig az előítéletek, illetve a tiszta erkölcsi bizonyítvány hiánya miatt gyakran ők a legutolsók, akiket behívnak egy állásinterjúra. Az ítéletüket már letöltött, szabadult emberek munkaerő-piaci elhelyezkedését a “tiszta” (bejegyzésmentes) erkölcsi bizonyítvány hiánya jelentősen nehezíti, a munkakörök nagy részét ugyanis megpályázni sem lehet nélküle. Egy bűncselekmény elkövetése azzal is jár, hogy annak ténye bekerül az erkölcsi bizonyítványba, ez alól mentesülni lehet: a törvény erejénél fogva- az ítélet jogerőre emelkedésének napján, bíróság útján – azaz kérelem esetén a bíróság lefolytat egy eljárást, vagy a köztársasági elnöknek benyújtott kegyelmi kérvény által. Illetve az erkölcsi bizonyítvány hiánya nem csak a munkavállalást nehezíti meg, hanem gyakran a Munkaügyi Központok által kínált tanfolyamok, képzések előfeltétele is, ezáltal pedig a szabadultat kizárja a továbbtanulás, szakmaszerzés lehetőségéből is.

Érdemes lenne a mentesítés jogi szabályozását átgondolni. A bírósági mentesítés egyáltalán nem jellemző a gyakorlatban. Sok feltételnek meg kell tudni felelni, hogy kezdeményezni lehessen az eljárást. Az, hogy a törvény szerint ki mikor, mennyi idő múlva mentesül, függ a büntetés nemétől, az elkövetési szándéktól és a büntetés időtartamától. Az erkölcsi bizonyítvány intézménye az egykori bűnelkövetők szabadulás utáni élethelyzetére egyértelműen diszkriminatív hatással bír. A teljesség igénye miatt említést kell tenni a börtönben végzett munkáról. Az elítéltek munkáltatása a szabadságvesztés végrehajtásának fontos része. Célja az, hogy elősegítse az elítélt testi és szellemi erejének fenntartását, lehetőséget adjon a szakmai gyakorlottság megszerzésére és fejlesztésére, és ezáltal megkönnyítse, hogy a szabadulás után a társadalomba beilleszkedjék. Az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet hangsúlyozza, hogy a büntetés-végrehajtási intézet adottságainak megfelelően kell társadalmilag hasznos munkával foglalkoztatni az elítélteket. A börtönmunka jelenlegi formája nem tesz eleget a törvényben előírt célnak. A fogvatartottakat elsősorban az unaloműzés, az idő eltöltése motiválja. Jellemző, hogy a célcsoport a börtönbe kerülés előtt munkanélküli volt vagy feketemunkából élt, szükséges lenne a kompetenciák fejlesztésére, munkaszocializációra, tapasztalatszerzés re, a munkalehetőségek felkutatására és biztosítására. Fontos lenne védett vagy befogadó helyek kialakítására. Elmondható, hogy a büntetés- végrehajtási intézetek kapcsolata a Munkaügyi Központokkal esetleges, a pártfogó felügyelők kapcsolata a Központokkal javult az elmúlt időszakban, de azon kívül, hogy a szabadultat regisztráltatni küldik, más érdemi segítséget nem tudnak nyújtani. Nincs jogszabályi háttér a büntetés- végrehajtási intézetek és központok kapcsolatára vonatkozóan. A Munkaügyi Központoknak nincsen kidolgozott protokollja, eljárásrendje a célcsoportra. Nem nyújtanak speciális támogatást, szolgáltatást a fogva tartásból szabadultaknak. Illetve a Munkaügyi Központok működése túl bürokratikus, így nem túl vonzó a célcsoport számára. A szabadultak jelentős hányada nem rendelkezik az álláskeresési járadékhoz szükséges biztosítási idővel, így inkább nem is kérnek segítséget a Központtól. Szükséges lenne véleményem szerint munkaerő- piaci tanácsadó megjelenésére a büntetés-végrehajtási intézetekben, akiknek a konkrét feladata a börtönszocializáció, a segítő kapcsolatok megkezdése lenne a fogvatartottakkal. A munkáltatókat érdekelté kell tenni, hogy börtön viselt személyeket foglalkoztassanak. Szükségesnek látom, hogy egy kapcsolati háló kialakuljon a munkáltatók és a szabadultak között. Releváns tényező a média mint közvetítő közeg, hiszen ez az a csatorna melyen keresztül a társadalom tagjaival meg lehet ismertetni a problémát. A mai társadalom szemléletünk olyan, hogy a problémák elől inkább elmenekülünk, az emberek előítéleteit nehéz megváltoztatni a börtön viselt személyekkel szemben, pedig minden bűncselekmény mögött van egy embertörténet, egy lélektani háttér is. Bár természetesen a bűncselekmény elkövetésének ténye ettől nem változik.

Egy olyan társadalomra van szükség melynek tagjai képesek esélyt adni, hajlandóak a befogadásra. Záró gondolatként hangsúlyoznám, hogy ez a probléma van. Fel kell hívni a politikusok, jogalkotók, felső vezetők és munkáltatók figyelmét arra, hogy a büntetés- végrehajtási intézetből szabadult emberek léteznek és sokan közülük dolgozni akarnak, hasznos tagjai akarnak lenni a társadalomnak. Olyan társadalmi problémával állunk szembe, amely a bűncselekmények elkövetésének számával növekedni fog. A társadalomnak is elemi érdeke, hogy a szabadult ne a bűnözést folytassa, hanem integrálódni tudjon. Össztársadalmi érdek, hogy megoldás szülessen a fennálló helyzet orvoslására, a megoldást pedig tettekben kell realizálni. Ha egy hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportnak, nevezetesen a büntetett előéletű embereknek megadjuk a lehetőséget az integrációra, sokat tettünk azért, hogy egy jobb államban éljünk.

*

Források, felhasznált irodalom:
Borbíró Andrea- Kerezsi Klára: A kriminálpolitika és a társadalmi bűnmegelőzés kézikönyve I., II. Fresh Art Design Kft. 2009, IRM Hatvani Erzsébet: A Pártfogó Felügyelői Szolgálat és a bűnelkövetők társadalmi reintegrációja. In: Börtönügyi Szemle, 2006/1. szám

Szegál Boris: A szocializáció és resszocializáció a börtönben. In: Börtönügyi Szemle. 2007/3. szám

Vokó György: A büntetés- végrehajtási jog magyarázata. HVG-ORAC kiadó, Budapest, 2001

2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről

1979.évi 11. Törvényerejű Rendelet a Büntetések és az Intézkedések Végrehajtásáról

8/2013. (VI. 29.) KIM rendelet a Pártfogó Felügyelői Szolgálat tevékenységéről

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.

MEGOSZTÁS