A budai Vár és a Hauszmann-tervhez vezető út

Felújításról felújításra: visszaépítünk egy tájidegen Hauszmann-féle lovardát a XIX-XX. század fordulójáról, közben a karmelita kolostorban letakarjuk a freskókat a letisztultság jegyében. Neogótikus Pénzügyminisztériumot álmodunk és pompás Honvéd Főparancsnokságot. Várbazár és várgarázsok: merre tovább, budai Vár? Cikksorozatunk végigveszi a budai Vár fejlesztési terveit, a megvalósult és közeljövőben várható építkezéseket. Ez a második rész – tartsatok velünk!

 A Terv maga

Előző cikkünkben láthattuk, hogy a közlekedés fejlesztése is részét képezi egy nagy egésznek, amit Nemzeti Hauszmann Tervnek becéznek. Ebben a tízéves programban 2014–2024 között fog megvalósulni a budai Vár teljes és alapos rekonstrukciója az előrejelzések szerint. Ennek a keretében építettük vissza a Királyi Lovardát és a Főőrség épületét, valamint a kettőt összekötő Stöckl-lépcsőt. De mi szükség volt erre?

Az épületegyüttes a XIX. és XX. század fordulóján született, reprezentációs igényt elégített ki a modern és fejlődő Budapest koncepciójában. A Királyi Lovarda alkalmas volt kisebb lovas bemutatók rendezésére, melyhez a nyugati várfal mentén rámpát is építettek a lovak számára az akadálytalan feljutás érdekében. A Főőrség a Magyar Királyi Testőrség egyik épülete volt, amely a monarchia idején ellátta a királyi palota és a király védelmét. A Horthy-korszakban a kormányzó és családja védelmét szervezték innen, azonban a második világháború alatt a Lovarda súlyos, a Főőrség kevésbé jelentős sérüléseket szerzett. A szocialista városvezetés úgy döntött,

NEKIK UGYAN NINCS SZÜKSÉGÜK EFFÉLE ÚRI HUNCUTSÁGOKRA,

mint lovarda és őrségépület, így esett, hogy a földdel tették egyenlővé mindkét épületet, helyébe azonban nem épült semmi, csupán robosztus támfalak a budavári Palota oldalához csatlakozva.

A Lovarda famennyezete Thék Endre műhelyének munkáját dicsérte

Legal Fest 2019 - Regisztráció

Regisztrálj még ma a Legal Fest-re, ez év legnagyobb jogász közösségi eseményére!

Rövid életű épületeink alig ötven évet éltek és szolgáltak, ennyi idő alatt nemhogy bevésődni, de bekarcolódni sincs ideje egy épületnek a történelem vásznán, éppen ezért merül fel a kérdés: miért kell nekünk ezt az egészet „visszacsinálni”? Emlékezetpolitikai vonatkozását tekintve még javában Trianon előtt, a városfejlődés csúcsán épült két épület ugyanis nem rendelkezett túl nagy jelentőséggel: nem koronáztak meg senkit a Lovardában, nem követtek el merényletet a Főőrségben.

NEMZETI EMLÉKHELYNEK KEVÉS, PUCCPARÁDÉNAK DRÁGA.

Egyszer rendkívül fontosnak tartja a kultúrpolitika az Osztrák-Magyar Monarchia aranykorszakának megvillantását, máskor épp csak annyira futja, hogy megmentse az összeomlástól – a Mária Magdolna torony és környezete bár ugyanúgy várbeli emlékmű, a legkevésbé sem tükrözi az építkezési kedvet. De az is könnyen előfordulhat, hogy gazdasági-turisztikai céllal mélygarázsok építése miatt fúrják keresztül-kasul a Várhegyet. Furcsa.

Belátható, hogy a Lovarda helyén tátongó üres térrel már igazán illett kezdeni valamit, de az egész Várból egy százéves időutazást kreálni soknak érzem a múltidézés oltárán. Egy park, némi zöldfelület, esetleg néhány kedves szoborral túl nagy kérés lett volna? Eredeti tervek alapján építik vissza a Lovardát: de hogy az új épületnek semmi köze nem lesz az eredetihez, ez sajnos borítékolható. Más az anyaghasználat, a kor igényei másképp alakítják a helyiségek elrendezését, hasznosítását. Ugyan ki adna építési engedélyt egy tűzvédelmi rendszert és menekülési tervet nélkülöző, alapvető biztonságtechnikai hiányosságokban szenvedő, ráadásul rendkívül gyúlékony anyagokból készült épületnek? Na, ugye. De hogy mindenben megfeleljen a modern kor kihívásainak, annyi változást kell eszközölni az eredeti terven, hogy az ablakboltíveken és historizálón berendezett enteriőrön kívül semmi eredeti nem lesz benne, épp a lelke veszik el az épületnek.

Egy kis intézménytörténet (csak úgy mutatóban)

A szakmát megosztja a kérdés, de pártolók és ellenzők véleményei nem jutnak ki az akadémiai körökből, köszönhetően a magyar örökségvédelem utóbbi néhány évtizedének. Szervezetten és tervezetten épült le a korábbi rendszer, mára nagyrészt

 BEFOLYÁSUKAT VESZTETT minisztériumi OSZTÁLYOKKÁ ZSUGORODTAK A NAGY MÚLTÚ INTÉZMÉNYEK.

Ahhoz, hogy rendszerében lássuk a ma is zajló folyamatokat, ahol mezei kormányhatározatok döntenek évszázadokra kiható kérdésekben, fontos kicsit elmerülnünk az előzményekben.

A XIX. századi gondolkodás kiemelt kérdésként kezelte a területet; a Műemlékek Országos Bizottsága látta el az örökségvédelem feladatait, ami napjainkig meghatározza műemlékeink ma ismert alakját. A szocializmus a középkorban látta a megoldást, így szívesen pusztított minden, háromszáz évnél fiatalabb épületet, a rendszerváltást követően az első igazán jelentős mérföldkő az 1997-es műemlékvédelmi törvény volt, ennek megkoronázása pedig a 2001. évi LXIV. törvény a kulturális örökség védelméről. 1997-ben az akkor negyvenéves Országos Műemlékvédelmi Felügyelőséget (OMF) számos önálló intézet váltotta fel.

Egyrészt létrejött az Országos Műemlékvédelmi Hivatal (OMvH), mellette pedig az állami vagyon kezelésére a Műemlékek Állami Gondnoksága (MÁG) és pluszban az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ (ÁMRK). Egy év sem telt bele és 1998-ban létrejött a Kulturális Örökség Igazgatósága (KÖI), ami a régészeti és muzeológiai feladatokban működött közre. A ’98-as kormányváltással létrehoztak egy önálló minisztériumot, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát (NKÖM), ami alá rendelték az OMvH-t és a KÖI-t. Na, mármost: 2001-ben ezt a kettőt egybeolvasztották, így születtek meg a Pindúr Pandúrok a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) összevont jogkörei.

A két állami vagyongazdálkodási intézmény, a MÁG és az ÁMRK egészen 2007-ig a KÖH alá rendelt szervek voltak, amikor is az ÁMRK-ból KÖSZ lett (Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat). A MÁG állami helyett nemzeti lett, így lett belőle MNG (amely, persze nem azonos a Magyar Nemzeti Galériával). Nem sokáig tartott azonban az öröm: a KÖSZ a Magyar Nemzeti Múzeumhoz (MNM) csapott Nemzeti Örökségvédelmi Központ (NÖK) ölelésében megszűnt létezni, és

SZÁMOS JOGKÖRT AZ EGYÉBKÉNT IS TÚLTERHELT MEGYEI MÚZEUMOKRA HÁRÍTOTTAK

ezekben az időkben. Majd született egy 266/2012. (IX.18.) Korm. rendelet, ami felrobbantotta ezt a szép kis intézménycsaládot. Megszüntették a KÖH-t, életre hívták a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központot (FGyNÖgSZK – szép rövidítés, nemde?), ebbe asszimilálódott az MNG, de még ők ketten sem érték el a korábbi KÖH szintjét, mert apró darabjaira szaggatták szét az addig sem túlságosan egységes jogköröket. Került belőle a Belügyhöz (BM), az Igazságügyi Minisztériumon (KIG-IM) keresztül a Kormányhivatalokhoz (KH), de még az EMMI is kapott részfeladatokat. Ezek után már nem volt nehéz életképtelenné tenni a műemlékvédelmi hatóságokat: a Miniszterelnökség alá rendelt néhány főosztállyá zsugorodott a 140 éves magyar műemlékvédelem. Itt tartunk most.

Bürokrata zsargonban és matematikai ismeretekkel felvértezve az örökségvédelmi rendszer kivéreztetésének levezetése:

OMF = OMvH + MÁG + ÁMRK

NKÖM = KÖH + MÁG + ÁMRK

KÖH = OMvH + KÖI

MÁG à MNG

ÁMRK à KÖSZ à MNM-NÖK

KÖH à BM + (KIG-IMàKH) + EMMI + (FGyNÖgSZK+MNG)

Mielőtt azonban a teljes apátia uralkodik el rajtunk, vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a budai Vár még számos épületet rejt, ami megújulásra vár, épp megújult vagy már a megújulás célvonalában tart, és mi erről mind-mind közvetíteni fogunk.

Cikksorozatunk következő részében folytatjuk a Vár épületeinek felfedezését, kövessetek minket!

A cikk megírásához az Arsboni a Jogtár adatbázisát használta. 

Forrásjegyzék

Gyakornoki Programunk támogatói:

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.