A jog érvényesülése – értékek és érdekek

Az alábbi cikk az Arsboni, a Bird & Bird és a Wolters Kluwer 2018-as Cikkíró Pályázatára készült írás szerkesztett változata.

A gazdasági haszon torzító ereje és egyre meghatározóbb szerepe a korai jogállamok kialakulásától napjainkig.

Léteznek jogok, melyek a társadalmat mozgatják, összetartják, s melyek lényegénél fogva alapozzák meg egy emberi közösség mindennapi interakcióit és az egyének viszonyulását egymás iránt. A természetjogi elvek szerint e jogok az emberi jogokban keresendők, míg a pozitív jogi felfogás az alapjogokat tekinti oly fundamentális kiindulópontnak, mely elválasztja a jót a rossztól, a helyest a helytelentől, az igazságost az igazságtalantól – mintegy abszolút mércét állítva egy olyan társadalmat irányító tényező előtt, amit ma úgy hívunk: jogrendszer.

Mindezek alapján feltehetnénk a kérdést, hogy honnan is eredeztethető a jog: hogy Isten örökkévaló voltában nyilvánul-e meg, s ennek alapján emberi jogként definiálható, vagy éppen a törvényhozó akarata hozza-e létre, s eszerint viszont alapjognak tekintendő? Azonban, ha igazán meg akarjuk érteni társadalmunkat, nem ezt a kérdést kell feltennünk. Sokkal inkább arra kell magyarázatot találnunk, hogy mi ad a jognak valójában érvényt, határvonalat húzva jó és rossz, erkölcsös és erkölcstelen, igazságos és igazságtalan között. Ez az alapjaiban mindent elsődlegesen meghatározó tényező pedig úgy gondolom, nem az állam, nem Isten, hanem az adott kor, illetve társadalmi csoport gazdasági érdeke. Hiszen olyan fogalmak mint pl. az igazság vagy a méltányosság teljesen értelmüket vesztik, és relatívvá válnak egy olyan gazdaságilag domináló légkörben, ahol a profit és a rövidtávú haszonszerzés minden más jog – legyen szó akár alapvető, akár emberi jogokról – érvényesíthetőségét lerontja.

Fürdőköpeny, csocsóasztal, macbook, kész a jogi startup?

Tényleg ennyi lenne? Nem kell a Szilícium-völgyig menned, hogy megtudd.

Tudd meg a kulisszatitkokat következő meetupunkon január 30-án!

Rómában a természetjogi elveket alapul véve három normarendszert különböztettek meg: a csoportosítás középpontjában – mint legnagyobb halmazként – a ius naturale „természetjog” helyezkedett el, ezen belül beszéltek az úgynevezett ius gentiumról, ami alatt a népek közös jogát értették, s végül legkisebb egységként a ius civilét határozták meg, azaz egy bizonyos nép saját, belső jogát. E felosztás jelentősége, illetve ellentmondásossága különösen szembetűnő a rabszolgaság kérdésében. A rabszolgaság intézménye ugyanis amíg a ius gentium és a ius civile körében fellelhető volt, addig a ius naturale fogalmával „természetellenes volta miatt” kifejezetten szemben állt. Ez azonban egy elég nagymértékű logikai ellentmondásra vall, hiszen ebből a megállapításból az következik, hogy amit a ius naturale – mint a jelen említett csoportosítás legnagyobb egysége – kizár, az ennek ellenére mégis megtalálható az azon belüli csoportosításokban. A racionalitás viszont azt kívánná, hogy amit a ius naturale alapjában véve megtilt, ill. nem foglal magában, az ennél fogva nem is kerülhet bele se a ius gentium, se a ius civile fogalmi körébe.

A rabszolgaság e rendszer szerinti besorolása azonban természetesen nagyon is megalapozott volt,

hiszen bár a rabszolga emberi mivoltát kifejezetten elismerték a ius naturale alapján („természetjog szerint minden ember egyenlő”); ez a tény azonban legkevésbé sem árnyékolta be a rabszolga fizikai és szellemi kapacitásának – mint vagyontárgynak – kihasználására irányuló lehetőségét, ami ennek következtében a ius gentium és a ius civile fogalomkörében egyaránt megtalálható, és jogilag szabályozott volt. Mindez pedig a rómaiak azon korai felismeréseinek egyikéből adódott, miszerint a hódítások során leigázott államok lakosait sokkal célszerűbb élve dolgoztatni, s ezáltal jelentős gazdasági haszonra szert tenni, mint megölni. – Azt csak a „barbár” és „fejlődésben visszamaradott” népek teszik; a „civilizáltabbak” hasznot húznak a kiszolgáltatottakból, miközben az elesettek emberi jogait szavatolják.

A rabszolgaság témaköre kapcsán még érdemes kiemelni az ún. „rabszolga-manager” intézményét, melynek lényege abban állt, hogy a rabszolga a számára külön kihelyezett vagyonnal (peculium) urának nevében eljárhatott, kereskedhetett, üzleteket köthetett. Ez abból kifolyólag működhetett így, miszerint bár a rabszolgát nem tartották személynek jogilag, csak mindössze embernek ugyebár, ez mindenesetre elég alapnak bizonyult ahhoz, hogy a gazdasági élet körforgásába bekapcsolódjon az illető. Ha azonban visszatérünk az „igazságosság” és a „méltányosság” alapgondolatához, bizonyára felvetődik a kérdés: Mégis hogyan lehetséges az, hogy egy emberi lényt minden jogától megfosztanak (illetve meg se adnak neki), azonban mindezek ellenére kifejezetten biztosítják neki a gazdasági profithoz való hozzájárulásnak minden fajta lehetőségét, miközben természetjogi alapon egyenlőnek és teljes értékű embernek ismerik el?

A rómaiak által konstatált köz- és magánjogi jogosultságok rendszere szintén említésre méltó e tekintetben. A római polgárt illette meg e jogosultságok – mint például a vagyonjogi jogképesség, szavazati jog, kivándorlás joga vagy a családjogi jogképesség – legteljesebb köre, ami mondhatni magától értetődik, és semmi különösebb megkérdőjeleznivalót nem von maga után. Ami azonban felettébb érdekes, az a korlátozott római jogképességgel rendelkező alanyok, nevezetesen a latinjogúak és az úgynevezett „idegenek” jogállása. Őket ugyanis a római polgár magánjogai közül egyetlen egy jog illette meg, biztosítva ezzel az állam fenntarthatóságát, folyamatos területi gyarapodását, valamint minél nagyobb gazdasági hatalommá válását. Ez a jog pedig nem volt más, mint a „ius commercii”, azaz a vagyonjogi jogképesség.

Hogy azonban miért pont a „ius commercii” gyakorlásának előtérbe helyezésével találkozunk, egyáltalán nem meglepő; már csak abból a megfontolásból sem, miszerint az állam érdeke az esetek túlnyomó hányadában egyenlő saját gazdasági érdekével, melynek eredményeképp mindent e szerinti hasznosságból hoz létre, tart hatályban és szüntet meg. Ennek alapján magától értetődő, hogy a lehető legtágabb eszközzel biztosítja az országban, illetve a birodalmon belül élő személyeknek a saját gazdasági gyarapodásához vezető rögös úthoz való bekapcsolódást. Ez pedig természetesen csakis úgy lehetséges, ha a jogintézményeket nem az igazságosság vagy a méltányosság abszolút mércéjét alapul véve hozza létre az adott állam, hanem kizárólag hasznossági megfontolásból.

Rómában az egyik legjelentősebb közigazgatási/gazdasági egységként a családot emelhetnénk ki – mint a társadalom legkisebb és éppen emiatt egyik legfontosabb alapegységét; a római család ugyanis sokkal inkább gazdasági (termelő, gazdálkodó) és kultikus házközösségként, mintsem érzelmi és vérrokoni bázisként funkcionált. Ezt magyarázza az a tény is, miszerint a családfőnek teljes, szinte korlátlan uralma volt az ő hatalma alá tartozók felett (rabszolga, feleség, gyerekek, gyerekeinek gyerekei, örökbefogadott gyerekek stb.). Ez mindenesetre azért volt felettébb hasznos, mert a családfő tartotta össze azt a vagyoni egységet, amit a család volt hivatott képviselni, és nem utolsósorban fenntartani. Nem véletlen, hogy az öröklés – mint jogintézmény – is elég hamar szabályozásra talált, hiszen a rómaiak az öröklés lényegét az elhunyt vagyonának az örökösökre való átszállásában látták. Ahogy azt a későbbi korokban is megfogalmazták: „Az öröklési jog feladata, hogy a vagyon ne váljék gazdátlanná.”

Mindez meglehetősen célszerű és előrelátó gondolkodásra vall. Mivel ugyanis a család képviselte a legkisebb termelő egységet, és ha az – mint az állam gazdasági fejlettségének alapbázisa – széthullott volna, felettébb valószínű, hogy a rómaiakra is hasonló nyomor és szegénység várt volna, mint amiben a környező népek már oly régóta tengődtek. S hogy eme szerencsétlenség semmiképp se forduljon elő, létre kellett hozni egy olyan jogrendszert, amely egy ország felvirágoztatására és ezzel együtt más népek leigázására kitűnő lehetőséget nyújtott. Mindezt pedig nem lehetett máshogy elérni, minthogy a jogokat és kötelezettségeket a gazdásági érdek alá rendelik, fenntartva azt a látszatot, miszerint mindez a „közjó”, a „nemzet” és az „igazságosság” iránti megingathatatlan hitben gyökeredzik.

Mindezt jól példázzák a perjogi eljárások, melyek – legősibb formájukban – az egyének különféle vagyontárgyaik feletti jogi védelmét szolgálták. Rómában a legelső perrend az úgynevezett legis actiós eljárás keretében bontakozott ki: az állam ezúton biztosított védelmet a hadjáratok során megszerzett (vagyis az általuk leigázott népektől ellopott) „közös zsákmány” tekintetében. E „közös zsákmány” legősibb egységét a Gaius szerinti dologosztályozásokból ismeretes „res mancipi” képezte, melybe a paraszti gazdálkodás szempontjából legfontosabb termőeszközöket sorolták. Mindezek (különösen a föld és a rabszolga) megszerzése pedig hódító háborúk nélkül meglehetősen komolyabb nehézségekbe ütközött volna, így hát nem volt más lehetőség, mint a birodalom határainak gyarapítása minél több nép leigázása révén, majd a „megszerzett” javak szétosztása a római polgárok között, fenntartva ezzel a birodalom gazdasági egységét – mint az állam elsődleges érdekét.

A jogrendszer gazdasági haszon alá rendelése azonban hasonlóan szembetűnő az ókori berendezkedést követő középkori germán és frank civilizációkban is, különösen a büntetőjog kapcsán.

A különféle büntetési nemek körében viszonylag korán kialakult a pénzbeli jóvátétel lehetősége, amit előszeretettel alkalmaztak. S bár a középkori büntetőjog alig nélkülözte a halálbüntetést és annak különféle testcsonkító változatait, az újabb kutatások szerint a pénzbüntetésnek is legalább ilyen jelentősége volt. S mivel a büntetések nagy része az idő előrehaladtával pénzben megválthatóvá vált (amivel nagyrészt csak a vagyonosabb rétegek tudtak élni), ennek szükségszerű következménye az lett, hogy a büntetések többnyire csak a vagyontalan és fizetésképtelen elítéltekkel szemben váltak végrehajthatóvá. A vagyoni „megváltás” lehetősége mögött pedig mindenesetre az a felettébb célszerű elgondolás húzódott, miszerint a birodalmi kincstár folyamatos pénzáramlását valamilyen módon biztosítani kell, emellett persze az se jelent hátrányt, ha a büntetését kiváltani képtelen elítélt földjeit a hűbérúr megkapja – aki pedig jó eséllyel válik az állam (vagyis az azt megtestesítő király) csatlósává.

Mindezek alapján felvetődhet a kérdés, miszerint tulajdonképpen mit is szolgál a büntetőjog? A „közrend” védelmét, a prevenciót, vagy minél több pénz behajtását azoktól a társadalmi rétegektől, kiknek jogos büntetése pénzbeli megváltás következtében a feledés homályába vész? Így végeredményben a jogérvényesülés eléri végső célját: a gazdag – kinek pénzügyi támogatására az államnak szüksége van – fizet, a szegény pedig bűnhődik, hiszen ő önmagában munkaerejénél több értéket gazdasági szempontból nem tud felmutatni.

E történelmi előzmények után egy kicsit szeretnék a jelen korra is kitérni. Mint említettem, az ókori Róma társadalmának a család képezte a legkisebb termelőegységét; ami egyébként a későbbi feudális államoknál – főként a germánoknál és frankoknál – is csaknem változatlanul fennmaradt. Ez azonban az idő előrehaladtával számottevő változáson ment keresztül. A XXI. században ugyanis a család – mint a korábbi korszakok társadalmi alapegysége – jelentősen háttérbe szorul, és átadja a helyét egy sokkal kiszolgáltatottabb és ennek következtében nagyobb mértékben kizsákmányolhatóbb „egységnek”, amit úgy hívunk: egyén.

Ennek eredményeképpen nem a család, hanem az egyén fogja a társadalom legkisebb gazdasági alapegységét képezni, akit kiszolgáltatott és minden közösségi védelemtől mentes állapotában azért különösen célszerű megtartani, mert így a legnagyobb az esélye annak, hogy az illetőt – mint humán tőke megtestesítőjét – a lehető legszélesebb mértékben ki lehet majd használni. Mindemellett természetesen javasolt szerencsétlent abban a hitben ringatnia, hogy alapvető és emberi jogai a legteljesebb mértékben védelmet élveznek, nehogy véletlenül az irányba kötelezze el magát, hogy kilátástalan helyzetén valamit is változtatni igyekezzen.

Az ENSZ alapokmánya kimondja (többek között) az egyenjogúság és az emberi jogok mindenki részére, fajra, nemre, nyelvre, vagy vallásra való tekintet nélkül történő tiszteletben tartását. Ennek ellenére felettébb érdekes, hogy az emberi jogokat védő megállapodások, illetve egyezmények nem kötelezik hivatalosan a nagyvállalatokat, amelyek az ember fizikai és szellemi kapacitását ugyebár a legnagyobb mértékben kihasználják. Így tehát

meglehetősen választékos mód nyílik az egyén kizsákmányolásának a lehetőségére,

mely az ivóvízlelőhelyek privatizációjától egészen a ruhagyári gyermekmunkákig terjed. – Mindez persze olyan szavak kíséretében, mint a „közjó”, „szabadságjogok” és „demokratikus alapokon nyugvó fejlődés”.

Ha azonban az egyént nem használnák ki ilyen mértékben, bizonyos országok, melyeket a történelem kezdete óta nagyhatalmaknak nevezünk, soha sem jutottak volna el arra a fejlettségi szintre, ami őket világvezető pozíciójukban olyan sokáig megtartotta, illetve megtartja. Hiszen legyen szó akár az ókori birodalmakról, akár a mai nagyhatalmakról, a séma ugyanaz: a nagyhatalmak mindig más államok kárára érik el azt a gazdasági növekedést, mely egy csekély hányad aránytalan mértékű vagyoni többletét biztosítva nyomorba taszítja az összes többit. S a gazdasági haszon ilyen mértéktelensége eredményez ma is olyan államokat, melyek az olajlelőhelyek reményében feldúlják a Közel-Keletet, hogy elhozzák az ottaniaknak a „demokráciát”; hozza létre a fogyasztói társadalomnak azt a mértékű pazarlását, ami a kizsákmányolt országok által éhbérért előállított javakon alapszik; és emiatt tapasztalható az az ellentmondás is, miszerint nemzeti hősnek tekintendő az, aki idegen országok gazdasági kiszipolyozásához a legnagyobb mértékben hozzájárul.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az ember ne próbáljon meg küzdeni jogainak érvényesítését illetően, és valamit tenni a közjó érdekében. Az eddig leírtak alapján nem bizonyos értékek ellen foglalok állást, hanem csupán arra szerettem volna rávilágítani, hogy az értékek – mint az igazságosság, a méltányosság és az elidegeníthetetlennek vélt emberi jogok – mennyire relatívak a gyakorlatban, és mennyire könnyen esnek a profit és a gazdasági haszon abszolút mércéjének áldozatul.

Éppen ezért úgy gondolom, az ember felelőssége leginkább abban rejlik, hogy felismerje egyéni helyzetét, és annak a lehetőségét, hogy ezen saját hatáskörén belül bizonyos mértékben változtatni tud. Hiszen az az orvos, aki betegeiben nem csupán ügyfelet, hanem kiszolgáltatott és segítségre szoruló embert lát; vagy az a munkáltató, aki kollégáiban nem csak konkurenciát és vetélytársat vél felfedezni, már tett valamit azért, hogy érdekeit mellőzve, olyan értékeknek is teret engedjen, melyek az ő és mások életét is hosszú távon gazdagítják – haszontól függetlenül.

Források, felhasznált irodalom

Földi András és Hamza Gábor: A római jog története és institúciói (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2008.)
Mezey Barna: Magyar jogtörténet (Osiris Kiadó, Budapest, 2007.)
Ruszoly József: Európai jog- és alkotmánytörténelem (Iurisperitus Kiadó, Szeged, 2016.)
Max Weber: Gazdaság és társadalom 2/4. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1999.)
Cicero: Az állam (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005.)
http://www.menszt.hu/index.php/layout/set/print/content/view/full/186

A binding treaty on business and human rights? Still a way to go.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.