A kötelező kegyelmi eljárás nem csak jogi kérdés, hanem mély erkölcsi dilemma is: vajon milyen szempontokat kellene vizsgálni ahhoz, hogy egy súlyos bűncselekményt elkövető elítéltet, a jelenlegi szabályozás szerint negyven év szabadságvesztés után feltételesen szabadságra lehessen bocsátani? Kinek kellene meghozni ezt a sorsdöntő határozatot? Mit mond a jelenlegi szabályozás?
A legszigorúbb büntetés, a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (a továbbiakban: TÉSZ) különös helyet foglal el a jogrendszerünkben, mivel nem csak az elkövetett bűncselekmények megtorlását szolgálja, hanem az elkövetők társadalomból való végleges kiiktatásának eszközeként is értelmezhető. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB, Bíróság) rendszeresen vizsgálja az ilyen típusú büntetések jogszerűségét és arányosságát, különösen az Emberi Jogok Európai Egyezményének (a továbbiakban: Egyezmény) 3. cikkében foglalt kínzás tilalmának fényében. A Bíróság Magyarországot több ízben is elmarasztalta a TÉSZ vonatkozásában, különösképp 2014-ben a Magyar László kontra Magyarország ügyben hozott ítéletével. A jogalkotó a kötelező kegyelmi eljárás bevezetésével az EJEB említett elmarasztalására reagált.
Jelenlegi szabályozás
Az életfogytig tartó szabadságvesztés negyven évig történő letöltése után, amennyiben az elítélt is hozzájárul, lehetőség nyílik kegyelmi eljárás lefolytatására. Az eljárás lényege, hogy megvizsgálják, szükséges-e tovább folytatni a szabadságvesztés végrehajtását. A kegyelmi eljárás a köztársasági elnök feladatkörének része, így ő dönthet diszkrecionális jogkörben eljárva arról, hogy kegyelemben részesíti-e az elítéltet. A köztársasági elnökhöz az igazságügyért felelős miniszter terjeszti fel a Kegyelmi Bizottság állásfoglalását. A Kegyelmi Bizottság öt, büntetőügyekben eljáró bíróból áll, akiket a Kúria elnöke nevez ki. A köztársasági elnököt nem köti a Kegyelmi Bizottság döntése, amennyiben úgy ítéli meg, hogy nem részesíti kegyelemben az elítéltet, akkor az elítélt köteles továbbra is a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztését tölteni. Amennyiben a kegyelmi eljárás eredménytelenül zárul, két év elteltével újabb kegyelmi eljárás lefolytatása kötelező.[i]
Negyven év után család és munkahely?
Felvetődik azonban néhány kérdés a kötelező kegyelmi eljárás körül. Első körben a kötelező kegyelmi eljárás esedékességével kapcsolatban. A magyar szabályozás úgy rendelkezik, hogy negyven év letöltése után kell kötelezően kegyelmi eljárást lefolytatni a TÉSZ-re ítéltek esetében, mindez a különböző országok többségében huszonöt év szabadságvesztés büntetés letöltése után történik.
A negyven év letöltendő szabadságvesztés, mint a feltételes szabadság kritériuma embertelen büntetésnek minősül, az elítéltek nagy része ebben az esetben meg sem éli a feltételes szabadságra bocsátást.
Egy 2017-es empirikus kutatás adatai szerint 140 emberből, akik büntetése életfogytig és tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés volt, 52,9 % a 25-40 éves korosztályba, 27,9 % a 40 évesnél idősebb korosztályba tartozott.[ii] Tehát ha leghamarabb negyven év múlva kaphatnának lehetőséget a feltételes szabadságra, akkor sem lenne 65 évnél fiatalabb elkövető, aki feltételesen szabadul.
Az erről szóló jogszabály részletezi, hogy melyik előkészítő iratok szükségesek a kötelező kegyelmi eljárás lefolytatásához. Ilyen például a büntetés-végrehajtási pártfogó felügyelő által, az elítélt befogadó környezetéről készített környezettanulmány és ha az elítélt a bv. intézetet arról tájékoztatja, hogy szabadulása esetén foglalkoztatása biztosított lesz – a munkáltató által kiadott foglalkoztatási nyilatkozat. Kiemelném a befogadó környezettanulmányt, ami szinte egyáltalán nem releváns, ugyanis
kutatások szerint a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek mellett túlnyomó részt csak a szülők tartanak ki, azonban a negyven év leteltével szinte biztosan állítható, hogy már ők sem fognak élni. [iii]
Az elítélt valószínűleg nem egy befogadó, szerető környezetbe fog tartozni, sokkal inkább egyedül kell, hogy megbirkózzon a mindennapokkal feltételesen szabad emberként. A következő említést érdemlő kritérium a munkáltató által kiadott foglalkoztatási nyilatkozat. A fentebb hivatkozott kutatásra visszautalva, a negyven éves várakozási idő letelte után nem lenne 65 évnél fiatalabb elkövető, aki feltételesen szabadul. Tehát közel a nyugdíjhoz, inkább már nyugdíjasként, büntetett előélettel, negyven év szabadságvesztés után közel sem elvárható, egyenesen irreális egy munkáltató által kiadott foglalkoztatási nyilatkozat.
A következő érdekesség a Kegyelmi Bizottság összetétele. A Kegyelmi Bizottságban való részvételből majdnem mindenki ki van zárva, akinek valaha is bármilyen köze volt az elítélthez. Tehát, aki esetleg ismerné az ügy körülményeit vagy éppen az elkövető személyiségét. Emellett átgondolandó, hogy a Kegyelmi Bizottságnak pontosan milyen szerepe is van a kötelező kegyelmi eljárásban, ugyanis a köztársasági elnököt nem köti a Bizottság döntése, ő diszkrecionális jogkörén belül önállóan, indokolás nélkül hozza meg döntését.
Rögzítésre került természetesen az is, hogy mit kell vizsgálnia a Kegyelmi Bizottságnak, amiből kiemelném azt a kikötést, hogy az elítélt személyi vagy családi körülményeire, valamint az egészségi állapotára tekintettel alaposan feltehető-e, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető. Megint csak hangsúlyozandó, hogy nagyon kevés esély van az elítélt családi körülményeinek rendezettségére vagy egyáltalán fennállására negyven év izoláció után.
Ha a köztársasági elnök nem gyakorol kegyelmet, akkor két év elteltével újabb, hivatalbóli kegyelmi eljárást kell indítani, mindaddig amíg az elítélt a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetését tölti. A törvény indoklásában[1] benne van, hogy a szabály igazodik a feltételes szabadságra bocsátás szabályozásához, ahol legkorábban ugyanúgy két év múlva, utána viszont már évente szükséges megvizsgálni a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének fennállását.[2] Tehát itt (is) egy ellentmondással találkozunk.
A büntetés-végrehajtási intézetben a fogva tartás célja annak elősegítése, hogy az elítélt szabadulása után a társadalomba sikeresen visszailleszkedjen. Mindez éles ellentétben áll a negyven éves büntetési időtartam után esedékes kötelező kegyelmi eljárással, mivel négy évtized után kérdéses az elítélt életben léte, illetve a felülvizsgálat esélye. Ugyanakkor a legbizonytalanabb az elítélt társadalomba történő (sikeres) visszailleszkedése.
Összegzés
A kötelező kegyelmi eljárás eredményességéről egyelőre nem bizonyosodhattunk meg, ugyanis nem került még sor ennek alkalmazására, arra még a jogszabályban foglaltakra tekintettel pár évet bizony várnunk kell, de ebben a cikkben megkíséreltem azért rávilágítani arra, hogy mik azok, amin a jogalkotónak érdemes lenne elgondolkodnia, mielőtt az első kötelező kegyelmi eljárásra sor kerül.
Ez a cikk az Arsboni 2024. őszi gyakornoki programjának keretében készült.
Irodalomjegyzék
[1] 2013. évi CCXL. törvény a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról (a továbbiakban: Bv.tv.) 46/H.§ indoklás
[2] Bv.tv. 57.§ (8) bekezdés
[i] 2013. évi CCXL. törvény a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról (Bv.tv.) 46/A-46/H.§
[ii] Bolyky Orsolya – Nagy László Tibor – Solt Ágnes – Szabó Judit: Az életfogytig tartó szabadságvesztés jogalkalmazási gyakorlata. In: Kriminológia Tanulmányok 54. Budapest, 2017. 58.o.
[iii] Csóti András: A magyar börtönügy új kihívása. Börtönügyi szemle 2005/2. 27.o.
A képek a Chat GPT mesterséges intelligencia által kerültek generálásra.
***
Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.