A Kavanaugh-ügy margójára: a nyilvánosság ereje

Október 6-án az amerikai Szenátus jóváhagyta Trump elnök jelöltjét, így Brett Kavanaugh lett az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának 114. bírája. Kavanaugh jelölése nagy botrányt kavart, és úgy a hazai, mint a külföldi sajtó képviselői nem győztek egymásra licitálni felháborodásukban. Természetesen mind a jelölés, mind pedig a szenátusi meghallgatás sok szempontból kritizálható, bár valójában semmi olyan nem történt, amire korábban ne lett volna példa.

Brett Kavanaugh eskütétele

Sajnos nem ez az első eset, hogy egy jelöltet szexuális zaklatás elkövetésével vádoljanak. Egy nagyon hasonló eseménysor játszódott le 1991-ben, amikor  Clarence Thomasszal szemben merült fel szexuális zaklatás vádja. Akkor sem vizsgálták ki az ügyet megfelelően, és a Szenátus akkor is megerősítette az elnök (George H.W. Bush) jelöltjét. Márpedig akkor Joe Biden demokrata képviselő (Obama későbbi alelnöke) vezette a szenátusi bizottságot. Az sem példa nélküli, hogy a felsőház ilyen mértékben megosztott legyen egy jelölttel kapcsolatban. Gorsuch, Alito és Thomas bírók jelölését is csak pár szavazat mentette meg a bukástól. Továbbá, bár kétségtelenül felháborító, de igazából semmi meglepő nincsen abban, hogy politikusok előszeretettel juttatnak szakmailag középszerű és politikailag elfogult embereket a legfelső bírói fórumokra.

Sokkal fontosabb önmagában az a tény, hogy az amerikai felsőház bizottsága nyilvános meghallgatást tartott azzal a céllal, hogy a bizottság tagjai (és közvetett módon a választópolgárok) megvizsgálják az elnök jelöltjének alkalmasságát a bírói pozíció betöltésére. Ma már ez rutinnak számít, de sokáig nem volt egyértelmű követelmény.

Az amerikai alkotmány egy árva szóval sem tesz említést nyilvános szenátusi meghallgatásról, mindössze annyit ír, hogy az elnök a legfelső bíróság tagjait a Szenátus tanácsával és egyetértésével (advice and consent of the Senate) nevezi ki. Az első szenátusi vizsgálatot 1873-ban tartották, amelynek eredményeképpen Ulysses S. Grant elnöknek vissza kellett léptetnie a jelöltjét, akivel szemben költségvetési források törvénytelen kezelésének gyanúja merült fel. Ezt követően azonban hosszú évtizedekig meglehetősen hektikus volt a gyakorlat, ami a bizottság szerepét és a követendő eljárásrendet illeti. Jelentős fordulópontot csak az 1930-évek hoztak.

Ekkor történt ugyanis, hogy egy zártkörű meghallgatás és mindössze öt nap vita után a Szenátus jóváhagyta F.D. Roosevelt jelöltjét. Pár hétre rá viszont a Pittsburg Post-Gazette megszellőztette, hogy a frissen felesküdött Hugo Black valójában a Ku Klux Klán tagja volt, ami még (állítólag) az elnököt is meglepte. Ez a botrány alaposan megtépázta a Kongresszus felsőházának tekintélyét.

Azért, hogy elkerüljék a hasonló baklövéseket, a Szenátus elhatározta, hogy azt követően nyílt meghallgatásokat tart. Ez mindössze annyit jelentett, hogy a bizottsági vita maga nyilvánossá vált. A jelöltek vallomástételét a bizottság ülésén azonban még sokáig nem tekintették az eljárás kötelező elemének, inkább egyfajta udvarias gesztusként kezelték. Csupán az ötvenes évek második felében kezdett érdemben változni a helyzet a közvélemény hatására.

1954-ben az amerikai Legfelső Bíróság hosszas tárgyalás-sorozat után egyhangú döntés hozott a Brown v. Board of Education ügyben, és kimondta, hogy az iskolai szegregáció alkotmányellenes. Az ítélet nagy port kavart, az ország egyik fele ünnepelte, a másik fele gyűlölte a bíróságot. Függetlenül az emberek lelki állapotától, egyszer csak mindenkiben tudatosult, hogy a testület döntései óriási hatást tudnak gyakorolni az életükre.

Egy pillanatra tekerjük vissza az órát 1803-ra, amikor is a híres Marbury v. Madison ügyben a Legfelső Bíróság – szövegszerű alkotmányos felhatalmazás hiányában! – saját maga állapította meg, hogy joga van alkotmányos felülvizsgálatot folytatni. Marshall főbíró szavaival: „Vitathatatlanul a bírói hatalmi ág kötelessége megállapítani, hogy mi a jog.” Eszerint tehát a testület tagjai különleges hatalommal vannak felruházva: joguk van értelmezni az alkotmányt és az alapján eldönteni, hogy mely törvény vagy bírósági döntés maradhat hatályban, és melyiket kell megsemmisíteni.

Ez az elvont alkotmányjogi tétel 1954-ben mindenki számára világossá és kézzel fogható vált. Nem mindegy, hogy kik válnak a legfelső bíróság tagjaivá, és azok hogyan értelmezik az alkotmányt. Ennek érzékeltetésére pedig keresve sem lehetne jobb példát találni az imént említett Brown döntésnél. Az indítvány 1952-ben landolt a bíróság postaládájában, és William Douglas bíró visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy az ügy első tárgyalása során a kilencből még csupán négy bíró támogatta a szegregáció eltörlését. 1953-ban azonban Fred Vinson legfőbb bíró elhunyt, és helyére Eisenhower elnök Earl Warrent nevezte ki, akinek nagy szerepe volt a bírák álláspontjának megváltoztatásában.

A Brown döntés után tehát megnőtt a közvélemény érdeklődése a jelölési eljárás iránt, és ezzel együtt egyre szigorúbbá vált az az elvárás, hogy a szenátusi meghallgatások legyenek nyilvánosak, amelyen az elnök jelöltjének meg kell jelennie és válaszolnia kell bármilyen kellemetlen kérdésre. Ez önmagában természetesen még nem garantálja, hogy arra alkalmatlan személyek nem válnak a legfelső bíróság tagjává, de kétségtelenül átláthatóbbá és ellenőrizhetőbbé teszi az eljárást, amely az elejétől a végéig tisztán politikai természetű.

Az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának épülete, Washington D.C.

A politikusok viszont hajlamosak arra, hogy saját pártpolitikai érdekeiket helyezzék előtérbe az alkotmányosság szent eszméjével szemben. Nem kifejezetten szeretik ugyanis, ha vicces talárban császkáló emberek elgáncsolják legkedvesebb politikai projektjeiket jogi bikkfanyelven megfogalmazott alkotmányos elvek alapján. Ezért igyekeznek amennyire csak lehet a saját maguk számára kedvezően befolyásolni a legfelső bírói fórumok összetételét. Ez egy ősi taktika, semmi meglepő nincs ebben.

Sokat hivatkozott példa Roosevelt elnöknek a New Deal korszak gazdasági reformjait makacsul hátráltató legfelső bíróság elleni haditerve. Egyfajta „nyugdíjkorhatár” bevezetése és a testület létszámának megemelése útján kívánta letörni a bíróság többségének ellenállását. (De ismerős ez valahonnan!) Ez egy extrém eset volt, egy olyan elnök frusztrációjának megnyilvánulása, akinek – elődeihez képest – viszonylag sokat kellett várnia, hogy saját jelölteket juttasson a bíróságra. A terv végrehajtására végül is nem volt szükség, mivel 1937-ben (talán politikai nyomásra?) a bírák változtattak az álláspontjukon, és nem állták többé útját az elnöki intézkedések végrehajtásának. Ráadásul Roosevelt hamar lehetőséget kapott arra, hogy általa támogatott bírákat nevezze ki a hatályos szabályok felrúgása nélkül.

Donald Trumpot sok mindenért lehet kritizálni, de amikor olyan személyeket jelöl a legfelső bíróságra, akikről alappal feltételezhető, hogy támogatják politikai programját, valójában csak az amerikai elnökök jól bevett gyakorlatát követi. Ha valakire, akkor inkább a Szenátusra kéne haragudni, amiért jóváhagyták Kavanaugh jelölését. Ez a lépés viszont politikailag egyszerűen megmagyarázható, hiszen közelednek a kongresszusi választások, aminek következtében a Republikánus Párt elveszítheti többségét a Kongresszus felsőházában. Republikánus többség nélkül viszont nem lehet biztosítani a konzervatív fölényt a legfelső bíróságon, ezért gyorsan kellett cselekedni. Nem is olyan régen történt ugyanis, hogy az eljárás megakadt, amikor 2016-ban a szenátorok nem voltak hajlandók dönteni Obama elnök jelöltjéről, Merrick Garlandról. Elég valószínű, hogy egy demokrata többségű Szenátus most revansot venne ezért a politikai húzásért, és elgáncsolná Trump jelöltjét.

Kavanaugh jelölési eljárása gyönyörűen példázza, hogy az amerikai rendszer nem működik kifogástalanul, sőt sok hibában szenved. Ugyanakkor önmagában a nyilvános meghallgatás intézménye rávilágít a jelölési eljárás és az a fölött gyakorolt ellenőrzés fontosságára. Általános tanulságként levonható, hogy óriási jelentősége van annak, kik lesznek a tagjai annak a testületnek (legyen az az amerikai legfelső bíróság vagy a magyar alkotmánybíróság), amely jogosult a jogszabályok és a bírósági ítéletek alkotmányosságát felülvizsgálni. Ezek a döntések kihatnak a mindennapjainkra, akkor is, ha elsőre ez nem tűnik egyértelműnek.

A képek forrása itt és itt.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.