A koherencia mindig elnyomja a kételyt – A jogi döntéshozatal történeti modellje és az oksági gondolkodás veszélyei

Hastie és Pennington kísérletében esküdteknek kellett egy tárgyalási összefoglalót meghallgatniuk száz mondat formájában, majd döntést hozniuk a vádlott büntetőjogi felelősségének a kérdésében.[1] Bűnös, vagy ártatlan? Mindenki pontosan ugyanazokat a mondatokat kapta, 50 állítást az ügyésztől, 50 állítást a védőtől. A kutatók azonban manipulálták az állítások sorrendjét, mind az ügyész, mind a védő oldalán kialakítottak egy koherens, „történeti sorrendet”, és egy eredeti, a bírósági meghallgatásokat tükröző, történeti értelemben véletlenszerű „tanúzási sorrendet”.[2]

Így tehát összesen négy ténybeli felállással találkozhattak az esküdtek: ügyészi oldalon egy koherens történeti elrendezés arról, hogy a vádlott gyilkosságot követett el és ugyanez véletlenszerű tanúzási sorrendben, a másik oldalt pedig egy koherens verziót a vádlott ártatlanságáról, és szintén egy tanúkhoz igazodó, véletlenszerűt. A sorrend variálása, ahogy a kutatók sejtetették, magával rántotta a büntetőjogi felelősségben hozott ítéletet is:

Ügyészi állítások „történeti sorrendben” (koherens), Védői állítások „tanúzási sorrendben” (véletlenszerű) = ítélet: 78% bűnös

Ügyészi állítások „tanúzási sorrendben” (véletlenszerű), Védői állítások „történeti sorrendben” (koherens) = ítélet: 31% bűnös

Ügyészi állítások „történeti sorrendben” (koherens), Védői állítások „történeti sorrendben” (koherens) = ítélet: 59% bűnös

Ügyészi állítások „tanúzási sorrendben” (véletlenszerű), Védői állítások „tanúzási sorrendben” (véletlenszerű) = ítélet: 62% bűnös

Mi ennek a jelenségnek a magyarázata? Pennington és Hastie kiterjedt kutatásaikban a jogi döntéshozatal pszichológiai mechanizmusait próbálják felderíteni.[3] Már egy korai kísérletükben megállapították, hogy az esküdtek alapvetően történetekbe rendezik a bizonyítékokat.[4] Ez triviálisnak is tűnhet, de mégsem az, hiszen a rendező elv lehetne pro és kontra érvek felsorakoztatása, jogi kérdések szerinti rendezés vagy valamilyen más argumentatív struktúra is. A központi kognitív feladat a jogi eljárásokban így nem ezek, hanem egy történet megkonstruálása.[5] Utóbbit nevezik a döntéshozatal történeti modelljének (story modell), ami a következőként foglalható össze. A történetek közvetítő mentális struktúrák a tárgyi bizonyítékok és a döntés között. Végeredményben így a döntés nem közvetlenül a tárgyi bizonyítékokból származik, azokból előbb egy történetet alkotunk, majd a történetből hozunk döntést. A különbség megértése fontos. Egy történet ugyanis nem egyenlő a tárgyi bizonyítékok objektív súlyának aggregátumával. Innentől nem az eredeti, nyers tények alapján döntünk, hanem az összefoglaló történetre alapozunk. Kialakul tehát a tények és a döntés között egy közbenső reprezentáció.[6]

Történeteket sajátos elvek alapján hozunk létre, és sajátos elvek alapján értékelünk. Az eljárás elején a történeteket az esküdtek spontán módon alakítják ki különböző okozatokkal és intenciókkal, majd a bizonyítékokat a korábban létrehozott történetekhez igazítják. A történet tehát irányítani fogja a bizonyítékok megértését és feldolgozását. Ezt a kétirányúságot mások is kutatták a jogi érvelés tekintetében: nemcsak a premisszák határozzák meg a konklúziót, hanem a konklúzió is meghatározza a premisszákat.[7]

Mivel a történet visszahat a bizonyítékra, ugyanoda jutunk, mint előzőekben írtam: egy bizonyíték súlya nem önmagában véve lesz értékelve, hanem az alapján, mennyire illeszthető az adott történetbe. A történeti magabiztosság alapja pedig az lesz, hogy a történet mennyi tényt tud magába olvasztani, és mennyire koherens. A koherencia mindig elnyomja a kételyt, de egy történet koherenciája nem biztos, hogy valóságtartalmának pontos jelzője.[8] Egy összeesküvés elmélet például tűnhet sokkal koherensebbnek, mint puszta véletlenek sorozata (ami sokszor a valóság), és magába olvaszthatja az esemény sok tényét, ettől még nem biztos, hogy igaz lesz.

Akik különböző ítéleteket hoznak, különböző történeteket alkotnak, tehát az eseményeket egy más okozati konfigurációba rendezik.[9] Hogy miért alkotunk más történteket, azt nagyban meghatározza például, hogy milyen történeti sémákkal és azt erősítő személyes tapasztalatokkal rendelkezünk. Pennington és Hastie az elhíresült O.J. Simpson ügyet hozza fel példának, ahol két narratíva – Simpson bűnössége, illetve a rasszista nyomozók diszkriminatív gyakorlata és terhelő bizonyítékok mesterséges előállítása – versengett.[10] A legtöbb afrikaiamerikainak van személyes tapasztalata a hatóságok diszkriminatív gyakorlatával kapcsolatban, így az emlékezetükben tárolt események ezt a narratívát támogatták, míg az angloamerikaiak ugyanezt a történetet nehezebben konstruálták meg.

De a történet megalkotását nem csak belső, hanem külső, kontextuális tényezők is befolyásolják, mint például a bizonyítékok sorrendje. Itt érünk el a cikk elején bemutatott kísérlethez is. Egy történet megalkotás alapvetően könnyű, ha az arról kapott bizonyítékok időbeli és okozati sorrendben egyeznek az eredeti eseménnyel, és nehéz, ha a sorrend ezt nem követi.[11] Amikor a bizonyítékok bemutatásának a sorrendje megkönnyítette egy történt létrehozását, az esküdtek azt preferálták ítéleteikben, a nehezebben létrehozható narratívával szemben.

A történeti modell tárgyalótermi taktikai kérdéseket is felvet. A büntetőjogi tárgyalások során sokszor egy történet jelenik meg; az ügyész narratívája, amit a védelem próbál gyengíteni. Ilyenkor ennek az egy történetnek a koherenciája, illetve az dönt, hogy a történet mennyit tud lefedni az asztalon lévő tények közül. A kutatások szerint ezekben az esetekben a védelem jobban jár, ha nem hoz létre egy saját, gyengébb narratívát, ekkor ugyanis gyakrabban születik bűntetőjogi felelősséget megállapító ítélet.[12] A fentiekből is következik, hogy egy gyengébb versengő történet csak növeli a koherensebb történet sikerét. Szintén hatékony tárgyalási stratégia a kutatások alapján, ha az ügyvéd történetét már a nyitó beszédében röviden kifejti. Ezzel előhangolja a narratívájára a hallgatóságot, akik a bizonyítékokat később ehhez igazítva érzékelik, növelve ezzel a történetéhez igazodó ítélet esélyét.[13] Vizsgálták az esküdtek döntéshozatalát kártérítési perek során is, és ugyanarra jutottak. Az esküdtek a bizonyítékokból itt is  először spontán módon  egy összefoglaló narratívát alkottak, ami tartalmazta a főbb eseményeket, okozatiságukat és időrendiségüket.[14] A bizonyítékokat összekötő történeti ragasztó általában az alperesnek adott motiváció, a konkrét esetben a vállalati kapzsiság volt.

Az esküdtek tehát narratív struktúrák alapján rendezik és értelmezik a bizonyítékokat a magán és a büntető ügyekben is, ami viszont nem felel meg sem a klasszikus kognitív algebrának, sem a racionális döntéshozatalnak.[15] Nem komputáció zajlik, amiben a bizonyítékok objektív értéke számít, hanem irányított érvelés, ami alapján az elemeket narratív kosarakba gyűjtjük. Narratív bevásárlólistánk fogja meghatározni, hogyan értékeljük az elénk kerülő tényeket.  Az eljárás során a döntéshozók így a szóban forgó események történeteit szépen építgetik az ügyészség és a védelem által szolgáltatott információk alapján. A fő rendező elv a belső koherencia, így a történetek végül nem feltétlenül lesznek összhangban a valósággal. Vajon ezek a kutatási eredmények ráhúzhatók-e a bírói döntéshozatalra? Mivel ilyen kiterjedt bírói kutatás eddig nem volt, a választ nehéz megadni. Segíthet viszont orientálódni, ha megnézzük az általános pszichológiai szakirodalmat. Az átlagemberek gondolkodását más kontextusokban is a történetek határozzák meg? Ha igen, miért ilyen fontosak életünkben a történetek? És ha mindenki történetek alapján hoz döntéseket, a bírók miért különböznének?

Az oksági gondolkodás és veszélyei

A történeteknek óriási erejük van. Ezt számos pszichológiai, humánetológiai, antropológiai kutatás, de a hétköznapi megérzéseink is megerősíthetik. A történetek összetartanak minket régi barátainkkal, információval szolgálnak a közösség tagjairól,[16] segítenek értelmezni a múltat és a jövőt, politikai és kulturális közösségeket formálnak, háborúkat indítanak el, tényeket rendeznek át, vagy csak szórakoztatnak minket. Honnan ered a történetek hatalma?

Ahhoz, hogy megválaszoljuk, az alapokig kell visszamennünk. A történetek azért olyan erősek, mert mentális működésünk alapvető jellegéhez igazodnak. A gyors döntéshozatalért felelős első rendszer[17] ugyanis csak így tud megfelelő sebességgel értelmet kibányászni a körülöttünk lévő világból.[18] Gondolkodásunk alapműködése tekintetében okozati, az információkból történeti pontokat hozunk létre, amiket pillanatok alatt összekötünk vélt vagy valós feltételezéseinkkel. Az első rendszer automatikusan mindenről történeteket alkot, ezen történetek sikere pedig egyedül annak a koherenciájától függ, a felhasznált adatok minősége és mennyisége teljesen lényegtelen.[19]

Történetekre húzzuk fel a világot, és ha már itt tartunk, saját magunkat is. Személyiségünk folyamatosságát a magunkról létrehozott történet adja, ahogy cselekedeteinket is mindig megpróbáljuk megmagyarázni történetekkel. Bár folyamatosan változunk, emlékezetünk konstruktív módon egyben tartja életünk narratíváját. Ez az egyben tartás kifejezetten kreatív, alkotó munka, ebből is fakad emlékezeti rendszerünk rendkívül megbízhatatlan jellege.[20] Az igen elterjedt mítosszal ellentétben az emlékek nem a valóság állóképszerű, objektív lenyomatai, nem a megítélésünktől független pillanatfelvételek, hanem egykori tapasztalataink jelentését, értelmét, és a hozzá fűződő érzelmeinket hordozó egyveleg.[21] Utóbbival foglalkozik a modern emlékezetkutatás, melynek eredményei szintén fontosak számunkra, hiszen a tanúk emlékezete központi helyet foglal el a jogi eljárások során.

Általában az emberek akkor élnek meg súlyosabb válságot, amikor a saját magukról alkotott narratíva valamiért megszakad, vagy azt át kell értelmezni. Az átértelmezés nehéz, de óriási erővel bír, így teljesen meg tudja változtatni életünket. Ilyenkor átalakítjuk, kicseréljük eddigi történeteinket, személyiségünket új narratívák köré építjük. Erről az átalakításról szól számos pszichoterápiás módszer is. A történeti gondolkodást, az abból következő kérdéseket és veszélyeket a jobb áttekinthetőség érdekében következőkben pontokba szedve tárgyalom:

  1. A történet automatikus értékelése szempontjából lényegtelen a történet forrása. Az embereknek teljesen mindegy, hogy a vízautomatánál halottak valamit, vagy a The New York Times-ban olvasták, az első rendszer ugyanis nem tudja elkülöníteni a meggyőződés fokozatait, sem megkülönböztetni az információkat forrásuk alapján.[22] Ez nem túl jó hír a jogi eljárások tekintetében, ahol az információk elkülönítésé származásuk alapján fontos. Utalva a tiltott bizonyítékokra, nyilván kevésbé értékes kellene, hogy legyen egy mendemonda (hearsay), mint a tanú közvetlenül megélt emléke. Ennek azonban pszichés rendszerünk ellentmond.
  2. Történetekkel csak történetek tudnak versenyezni. Fentiekből is következik, hogy amikor egy üzenet tartalmaz egy történetet és a történet forrását, általában csak a történetre figyelünk. Vegyük a következőt: „300 idős ember telefonos megkérdezése alapján kiderül, hogy az amerikaiak 60%-a támogatja az elnököt”.[23] Ezzel az állítással teljesen fölösleges racionálisan felvenni a harcot, például azzal érvelni, hogy a használt minta nem reprezentatív. Amire szükség van, egy ellentörténet, például hogy: „a demokrata párt hamis kutatásokkal próbálja az embereket manipulálni”.[24] Az eljárások során ezért hasznos lehet mindig történetek formájába önteni érveinket.
  3. A történet mindig több, mint az azt alkotó tények összessége. Az első rendszer a tények mennyiségével sem törődik, és már bizonyítékok morzsáiból részletgazdag képet hoz létre. Ennek eredményeként mindig úgy képezzük le a valóságot, hogy azt a kelleténél több értelemmel ruházzuk fel.[25] Automatikus rendszerünk az információk szilánkjaiból színes tájképet fest, mi pedig elveszünk a látványban. Szintén nem a legszerencsésebb a jogi eljárásokban elvárt minőségű tényfeltárás szempontjából.
  4. Az oksági gondolkodás legyőzi a statisztikai megközelítést. Az oksági gondolkodásra való hajlamunk miatt komoly hibákat vétünk véletlenszerű események megítélésénél. Okozati mintázatokat találni a véletlenszerűségben, ellenállhatatlan élmény számunkra – pedig a való világban rengeteg ténynek nincs különösebb oka, azokat egyszerűen a véletlen emeli ki az alternatívák sorából.[26] A véletlenszerű folyamatok viszont számos olyan sorrendet eredményeznek, amik arról győznek meg minket, hogy azok mégsem véletlenszerűek.[27] Ez a hibás valóságértelmezés sokszor hibás közpolitikai döntésekhez is vezet. Az USA-ban azt találták, hogy a kis létszámú iskolák felülreprezentáltak a legjobbak rangsorában, ezért elkezdték támogatni kisméretű oktatási intézmények kialakítását. Könnyű volt a sikerekre egy jó történetet építeni: a diákok több figyelmet kapnak, interaktívabb oktatásban tudnak részt venni, több a visszajelzési lehetőség. Az ok azonban nem ezekben keresendő, a mintázatot egy egyszerű statisztikai törvényszerűség okozza – a kisebb mintavétel mindig szélsőségesebb eredményeket hoz létre! Az okság helyett tehát egy véletlenszerűségről volt szó. Amikor statisztikusok megnézték, a kis létszámú iskolák a legrosszabbul teljesítők között is felülreprezentáltak voltak.[28] Valójában jobb teljesítmények születnek a nagy iskolákban, a téves okozatiság pedig ésszerűtlen oktatáspolitikát és erőforrás elosztást eredményezett.
  5. Attribúciós hibák a személyészlelés során. Az emberek viselkedését általános hajlamok és szándékok megnyilvánulásának értelmezzük, mert így ok-okozatilag könnyen megérthetők.[29] Ez korrelál Hastie és Pennington kutatásaival, ahol a bizonyítékokat összekötő történeti ragasztó sokszor az alperesnek adott motiváció.[30] Pedig lehet, hogy véletlen körülmények, vagy épp teljesen más szándékok hoznak létre egy adott viselkedést. A személyészlelés nagymértékben aktív, konstruktív folyamat, ennek hibáiról és szabályszerűségeiről külön írásban kell foglalkozni.
  6. A koherencia téves magabiztosságot hoz létre. Az ítéletekbe vetett szubjektív bizalom a történet koherenciáját és a feldolgozásuk kognitív könnyedségét fogja tükrözni, nem pedig pontosságukat. Mindig oda kell figyelnünk, mert a nagy magabiztosság arra utal, hogy koherens történetet alkottunk, nem arra, hogy a történet igaz.[31]
  7. Narratív fallácia, avagy a múltról alkotott téves történetek átértelmezik a jövőt. Nemcsak a jelent értelmezzük történetekben, hanem a múltat is. Történeteken alapuló téves okoskodásaink a múlt eseményeiről meg fogják határozni világszemléletünket és a jövőre vonatkozó elvárásainkat is. A narratív fallácia főbb elemei Nassim Taleb szerint: lebecsüljük a szerencsét, és túlbecsüljük a tehetséget, butaságot / egy két kirívó eseményre összpontosítunk sok esemény helyett / inkább konkrét, mint elvont történeteket alkotunk.[32]

Jól látszik, hogy a történeti gondolkodás sokszor ellene megy a jogi eljárásokkal szemben támasztott elvi szintű követelményeknek. Feltételezhető, hogy a történetek primátusa az összes jogi szereplő döntéshozatalát meghatározza. Az információk gyors összekapcsolása koherens történetekbe egy jogi kontextusban jól kutatott kognitív torzításhoz is elvezet minket. Ez az utólagos okoskodási torzítás (hindsight bias), amiről a cikk folytatásában olvashattok!

Az eredeti cikk a Jogelméleti Szemle 2020/2. számában jelent meg a “A nagy történetmesélő – a döntéshozatal történeti modellje, utólagos okoskodási torzítás és a jogi felelősség utólagos megállapításának pszichológiai kérdései. címmel”.

Neked is van egy érdekes témád, amit megosztanál az olvasóinkkal? Küldd el nekünk elemzésedet az arsboni@arsboni.hu címre, és nyilvánosságot biztosítunk az írásodnak!

Jegyzetek

[1] Pennington, N., & Hastie, R. (1986). Evidence evaluation in complex decision making. Journal of personality and social psychology, 51(2), 242.

[2] Hastie, R., & Pennington, N. (2000). 13 Explanation-Based Decision Making. Judgment and decision making: An interdisciplinary reader – 221.o.

[3] Pennington, N., & Hastie, R. (1986). Evidence evaluation in complex decision making. Journal of personality and social psychology, 51(2), 242. ; Pennington, N., & Hastie, R. (1992). Explaining the evidence: Tests of the story model for juror decision making. Journal of personality and social psychology, 62(2), 189. ; Pennington, N., & Hastie, R. (1988). Explanation-based decision making: Effects of memory structure on judgment. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory, and Cognition, 14(3), 521. ; Pennington, N., & Hastie, R. (1991). A cognitive theory of juror decision making: The story model. Cardozo L. Rev., 13, 519.

[4] ennington, N., & Hastie, R. (1986). Evidence evaluation in complex decision making. Journal of personality and social psychology, 51(2), 242.

[5] Hastie, R., & Pennington, N. (2000). 13 Explanation-Based Decision Making. Judgment and decision making: An interdisciplinary reader, 212. – 215.o.

[6] Hastie, R., & Pennington, N. (2000). 13 Explanation-Based Decision Making. Judgment and decision making: An interdisciplinary reader, 212. – 212.o.

[7] Holyoak, K. J., & Simon, D. (1999). Bidirectional reasoning in decision making by constraint satisfaction. Journal of Experimental Psychology: General, 128(1), 3. ; Simon, D., Snow, C. J., & Read, S. J. (2004). The redux of cognitive consistency theories: evidence judgments by constraint satisfaction. Journal of personality and social psychology, 86(6), 814.

[8] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 104.o.

[9] Hastie, R., & Pennington, N. (2000). 13 Explanation-Based Decision Making. Judgment and decision making: An interdisciplinary reader, 212. – 220.o.

[10] Hastie, R., & Pennington, N. (2000). 13 Explanation-Based Decision Making. Judgment and decision making: An interdisciplinary reader, 212. – 215-216.o.

[11] Hastie, R., & Pennington, N. (2000). 13 Explanation-Based Decision Making. Judgment and decision making: An interdisciplinary reader, 212. – 221.o.

[12] Hastie, R., & Pennington, N. (2000). 13 Explanation-Based Decision Making. Judgment and decision making: An interdisciplinary reader, 212. – 222.o.

[13] Hastie, R., & Pennington, N. (2000). 13 Explanation-Based Decision Making. Judgment and decision making: An interdisciplinary reader, 212. – 222.o.

[14] Hastie, R., & Pennington, N. (2000). 13 Explanation-Based Decision Making. Judgment and decision making: An interdisciplinary reader, 212. – 222.o.

[15] Hastie, R., & Pennington, N. (2000). 13 Explanation-Based Decision Making. Judgment and decision making: An interdisciplinary reader, 212. – 213.o.

[16]  Az emberi kommunikáció zöme – akár e-mail, akár telefonhívás, akár újságcikk formájában – még ma is pletyka. A pletykaelmélet szerint a nyelv kifejezetten erre a célra fejlődött ki. “Az arról szóló információk, hogy kiben lehet, és kiben nem lehet megbízni, azt jelentették, hogy a kisebb hordákból nagyobbak lettek, és a sapiensek az együttműködés szorosabb és elvontabb formáit tudták kifejleszteni” – Harari, Y. N. (2015). SAPIENS–Az emberiség rövid története. Animus Kiadó Kft..

[17] A modern kognitív pszichológia az érthetőség kedvéért az ember mentális folyamatait két nagyobb rendszerbe gyűjti. Az egyik a gyors gondolkodás, azaz az első rendszer: ez az automatikus, tudat alatti, intuitív és asszociatív részünk. A másik pedig a lassú gondolkodás, azaz a második rendszer. Ez a racionális, logikus problémamegoldó énünk. Bár a második rendszerünkkel azonosítjuk magunkat, ezért azt gondoljuk, a tudatos gondolkozásból származnak meggyőződéseink, döntéseink leginkább az automatikus és tudat alatti információfeldolgozás, azaz az első rendszer csapongó benyomásainak és asszociációinak eredménye. Ezeket később a tudatos gondolkodás magáévá teszi és racionalizálja – Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 28-29.o.

[18] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 104.o.

[19] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 102.o.

[20] Pl: Schacter, D. L., & Gábor, B. (2002). Az emlékezet hét bűne: Hogyan felejt és emlékszik az elme?. HVG. ; Schacter, D. L., & Zoltán, D. (1998). Emlékeink nyomában. Háttér.

[21] Atkinson, R. L., Atkinson, R. C., Smith, E. E., & Bem, D. J. (2005). Pszichológia. Budapest. Osiris Kiadó – 321.o.

[22] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 133.o.

[23] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 133.o.

[24] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 133.o.

[25] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 133.o.

[26] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 136.o.

[27] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 134.o.

[28] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 137.o.

[29] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 231.o.

[30] Hastie, R., & Pennington, N. (2000). 13 Explanation-Based Decision Making. Judgment and decision making: An interdisciplinary reader, 212. – 222.o.

[31] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 246.o.

[32] Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt. – 231.o.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.