A második űrverseny – tudásszomj vagy nyereségvágy?

 A világűr jogi helyzetével alig néhány nemzetközi egyezmény foglalkozik, amelyek döntően a hidegháború kontextusában születtek, és a legfontosabb alapelveket rendezik. Az űrkutatási piac rohamos átalakulásával azonban megszületett az igény a jogi háttér jóval részletesebb kidolgozására. De vajon milyen hatással lesz jövőnkre, ha megszűnik a jelenlegi konszenzus az űr helyzetét illetően és újraindul az űrverseny – ezúttal a nyersanyagokért?

Elon Musk cége, a SpaceX sikeresen az űrbe lövi a Falcon 9-es rakétát 2010. június 4-én.

Korunk egyik legégetőbb kihívása, hogy a piaci érdekeket hogyan tudjuk összhangba hozni az emberi közösség más értékeivel. A környezetvédelmi erőfeszítések hatástalansága vagy az adatainkat kihasználó tech-óriások elleni fellépés nehézségei mind arra utalnak, hogy az állami szabályozás elmarad a piaci szereplők hatalmához képest. Az állam nem képes olyan ösztönzőket teremti, amelyek megakadályoznák a globális versenyben lévő vállalatokat abban, hogy a profitszerzés érdekében káros vagy fenntarthatatlan gyakorlatokat kövessenek. Ehelyett az állami jogalkotás sokszor a piaci szereplők érdekeit követi a gazdasági haszon reményében, feláldozva más, nem materializálható értékeket.

Az állam és a piaci szereplők párharcának területévé válik minden piacosodó terület. Így van ez az űrutazással is, amely az elmúlt években radikális változáson ment keresztül.

Az űrutazás a hidegháborúban két vetélkedő szuperhatalom versenyeként született és évtizedekig az állami ügynökségek kizárólagos terepe volt. A hidegháború végén megszűnt a közvetlen ösztönző az űrverseny folytatására és a nemzetközi közösség figyelmét más problémák vonták el, így jutottak az államok mellett egyre inkább térhez a magáncégek is.

Az üzleti célú űrutazás kiépülése a szemünk előtt zajlik, amint olyan milliárdos-hírességek, mint Jeff Bezos, Larry Page és Eric Schmidt a Google-től vagy Naveen Jain, a Microsoft milliárdosa milliárdokat fektetnek az űrkutatásba. De mi motiválja őket? A versengő nagyhatalmakhoz képest, amelyek hadászati és ideológiai fölényre igyekeztek szert tenni, az új versenyzőket más ösztönzi. Az űr tele van értékes, a Földön ritka nyersanyagokkal, amelyek egy része aszteroidaként kering, vagyis könnyen bányászható. Ráadásul a technológia fejlődésével néhány cég már a korábbi árak töredékéért képes feljutni az űrbe. A magáncégek versenyképességét bizonyítja, hogy a SpaceX már szerződéses kapcsolatban áll az amerikai állammal, és utánpótlást biztosít a Nemzetközi Űrállomás számára.

Frissdiplomásként állást keresel?

Most ZV-zel, de szabad pillanataidban körbenéznél a jogászpiacon is? Unod már a földhivatalba járkálást, váltanál egy jobb munkahelyre? Bármi is legyen a motivációd, az Arsboni Karrier oldalán friss-ropogós állásajánlatokkal várunk Téged.

A nyersanyagok illetve a potenciálisan beinduló űrturizmus tehát mesés gazdagságot kínál ezeknek a befektetőknek. Problémát jelent azonban, hogy

a jogi szabályozás nincs felkészülve

a magánszektor jelenlétére, és nem biztosít megfelelő kereteket a magáncégek űrbéli tevékenységéhez.

A nemzetközi világűrjog kereteit az 1967-es Világűrszerződés biztosítja. A nemzetközi egyezmény alapvetően az állami tevékenységeket szabályozza, bár fenntartja a magáncélú űrutazás lehetőségét is. Legfontosabb rendelkezései szerint az űrben nem használhatók tömegpusztításra alkalmas fegyverek és az űr res communis, vagyis a nemzetek egészét illeti. Emiatt egy állam se szerezhet tulajdont semmilyen égitesten, az már mintegy a földi közösség közös tulajdona. Ezzel a versengő államok ugyan sikerrel biztosították az űr békés célú felhasználását, ami a korban kulcskérdés volt, de a magánjogi szereplőkre csak annyiban tértek ki, miszerint azok tevékenységéért az aláíró államok nemzetközi felelősséget vállalnak.

A Világűrszerződés aláírása 1967. január 27-én.

Tehát hogy egy res communis-nak ítélt területen milyen szabályok szerint lehetne megjelenni piaci szereplőként, máig kétséges. Különös problémát jelent, hogy a Világűrszerződés tárgya az egész univerzum: az állami szuverenitás kinyilvánítása tehát nem csak a Holdon tilos, hanem a legkisebb aszteroidán is. Viszont az egyezmény kimondottan engedélyezi a békés célú felhasználást. Milyen szabály vonatkozik tehát arra az aszteroidára, amelynek felhasználása, vagyis kibányászása egyben az egész égitesten való tulajdonszerzést jelent?

Egyes szakértők azon az állásponton vannak, hogy a nemzeti szuverenitás tilalma mindenfajta tulajdonszerzést megtilt, nem csak az égitestek kisajátítását, mivel a tulajdonjogot az államoknak kell elismerniük és biztosítaniuk. Hasonló eredményre jut az az álláspont is, mely szerint az űrben való tulajdonszerzés egyértelműen szembe megy az egyezmény szellemével, annak ellenére, hogy az tételesen csak az államok, és nem a magánszereplők számára állapít meg tilalmakat. Mások szerint a Világűrszerződés nem rendezi egyértelműen a kérdést, így helye van a további jogfejlődésnek, különösen, ami a szabad felhasználás engedélyét illeti.

Tovább bonyolítja a kérdést, hogy az ENSZ keretein belül 1979-ben megszületett az úgynevezett Hold-egyezmény, amely a Világűrszerződésnél sokkal szigorúbban rendezte a tulajdonjogi kérdéseket, így megtiltotta a tulajdonszerzést a helyben található űrbéli nyersanyagokon és a világűrt „az emberiség közös örökségeként” definiálta, amelyet „egész emberiség közös javára” kell használni. Megtiltotta továbbá az űrbéli környezet bármilyen módosítását és egy nemzetközi rezsim felállítását írta elő az űrbéli tevékenységek monitorizálására. Nem is ratifikálták többen, mint 18 állam, akik között egyetlen űrutazásra képes ország sem található. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyható lenne, hiszen ha például egy amerikai cég a részes Ausztráliában landolna, fennáll a veszély, hogy az ausztrál hatóságok úgy döntenek: érvényt szereznek a „közös örökség” kitételnek, és elkobozzák a kibányászott nyersanyagokat.

A res communis jelleg további veszélyeket is rejt magában. Az űrbéli nyersanyagok piacosítása nemcsak azt jelentené, hogy gyökeresen szakítanánk az eddig uralkodó jogi szemlélettel, amely az emberiség közös örökségére és az államok felelősségére épített, hanem hogy

kiterjesztenénk rájuk azt a logikát, amely jelenleg is katasztrofális eredményekhez vezet a Földön.

Ha a világűrjognak mintát adó nemzetközi tengerjog analógiáját vesszük alapul, a nyersanyagok olyanok, mint a tengeri halak – őket is fenyegeti a túlhalászás.

S ha nem is feltétlenül az űrbéli nyersanyagok végessége az, ami miatt leginkább aggódnunk kell, a kiterjedt űrutazással járó szennyezés minden bizonnyal nem lesz elhanyagolható, ahogy azt az egyre veszélyesebbé váló űrszemét példája is mutatja. Az üzleti célú felhasználás kétségkívül maga mögé fogja szorítani a tudományos kutatások érdekeit is. Ez a különbség jól megfigyelhető a res communis státuszú Antarktisz és a sokkal világosabb módon nemzeti területekhez tartozó Északi-sark erőforrásainak kihasználtságában.

A jogalkotó előtt álló dilemmára elsőként az Egyesült Államok majd Luxemburg reagáltak. 2015 és 2017 során mindkét állam elfogadta saját űrtörvényét, amellyel jogot adnak arra, hogy magánjogi személyek a Földre lehozott nyersanyagokon a tulajdonjog részjogosítványait gyakorolják. A szövegezés mindkét esetben kihasználja a Világűrszerződés kiskapuit, abban a reményben, hogy biztos jogi keretekkel csábíthatja magához a befektetőket, de fontos kérdésekben adós is marad, így például nem rendezi megnyugtatóan az állami felügyelet mikéntjét.

Az űrtörvények elfogadása döntő jelentőségű az űrverseny feléledése szempontjából. A konszenzus megbontásával már egy állam sem érdekelt abban, hogy az elavult Világűrszerződés elveihez ragaszkodjon, hiszen kevéssé valószínű, hogy arra hivatkozva bármilyen űrtevékenységet meg lehetne akadályozni. Az űrtörvényekre adott határozott nemzetközi válasz hiánya arra utal, hogy a földi állapotokhoz hasonlóan elmarad egy hatékony, az erőforrásokra és a felelősségre vonatkozó elosztási rendszer kialakítása, és a globális verseny az űrben folytatódik.

Irodalomjegyzék

Nagy Boldizsár: A világűr. In: Kende Tamás (szerk.): Nemzetközi jog. Wolters Kluwer Hungary, Budapest, 2018. 407-419. o.

Henry R. Hertzfeld: Bringing Space Law in the Commercial World: Property Rights without Sovereignity. In: Space, Cyber, and Telecommunications Law Program Faculty Publications. 15. (2005)

http://www.ejiltalk.org/what-on-earth-is-happening-to-space-law-a-new-space-law-for-a-new-space-race/ (2019. 03. 01.)

A képek forrása itt és itt.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.