„A pénzre váltott becsület”

E cikk a Bird & Bird és az Arsboni által meghirdetett 2019. évi Cikkíró Pályázat keretében született.
Szerző: Zsidi Csaba

Koncertpárbajoktól a kofaperekig – becsületsértési ügyek a múlt század elejéről

Bevezetés

1915 augusztusában a Szatmárnémetiben kiadott „Szamos” című napilap a bikszádi gyógyfürdő hirdetése és egy körözési hirdetmény után a piaci árak mellett egy bírósági ítéletről tudósít.  Ebben a vádlottat a járásbíróság 200 korona és további 50-50 korona pénzbüntetésre megfizetésére ítéli. (Egy pár rántanivaló csirke 2 koronába, egy mázsa porosz szén 5, egy kiló disznózsír szintén 5 koronába került 1915 augusztusában; a javában zajló világháború olasz frontja iránt érdeklődők pedig 1 koronáért hozzájuthattak az olasz háború térképéhez.) Arra is kötelezi a vádlottat, hogy az ítéletet jogerőre emelkedése után indokaival együtt a napilapban közzé tegye. A paragrafusok és bekezdések hosszas felsorolása után az olvasó kíváncsisága elnyeri méltó jutalmát: megismerkedhet a történettel. A sértett birtokán egy új út nyitása körüli vita során a vádlott – amúgy főszolgabíró – a sértettet vén gazembernek nevezte. Ma már ezt inkább megmosolygtató kijelentésnek tartanánk, de akkor a járásbíróság komolyan vette a főmagánvádlót. Mivel a sértést nyilvánosan, többek jelenlétében (a cikk szerint 15-20 ember előtt), tehát feltűnően durva módon követte el, a bíróság a vádlott beismerő nyilatkozatával és a tanúk vallomásával bizonyítva látta a tényállást. Enyhítő körülményként a „felhevült állapot” került megállapításra. Megszületett az ítélet és két hasábos hír lett az újságban. Örül az olvasó: egy becsületsértési ügybe botlott a világháborús hírek és a díjmentes, ám kötelező koleraoltás hirdetménye mellett.

Mi fán terem a becsület?

Sokáig semmilyenen. A rágalmazás, a becsületsértés a középkori és kora újkori magyar jogalkotásban nem volt ismert. Ha nem megyünk vissza Ádámig-Éváig, a római jog varázsos világáig, csak a középkorig, észrevehetjük: a törvényi szabályozás másodlagos; a legfontosabb jogforrás ebben a korban a szokásjog volt. Ez pedig rendkívül változatos. A többször említett „civakodás”, „gyalázkodás” fogalmak korszakonként és régiók szerint is mást és mást jelenthettek. Ezeket a cselekményeket a helyi statútumok néhol említik, büntetik, néhol nem, néhol tán beleértették a tettleges becsületsértéseket, verekedést, könnyű testi sértést is. Röviden: ezeket a dolgokat a férfiak, és bizony az asszonyok is elrendezték egymás közt mindenféle jogi szabályozás nélkül is.

Az „emberi jogok” néven ismert alapvető jogok ma a modern állam jogrendszerének, alkotmányának, az abból fakadó törvényeknek természetes alapelvét jelentik. Idetartoznak az egyes ember autonómiáját biztosító jogok is, köztük a személyiség méltóságát és becsületét védő jogok is. Ezek tiltják az ember megalázását bármilyen módon. A múlt század elején egy képviselőházi beszédben a becsület fogalmát így definiálják: „ A becsület fogalma… jelenti azt az általános és egyenlő emberi méltóságot, amelyet minden ember már születésénél fogva megszerez, amelyet csak a halállal veszít el.  Ez teljesen független életkorunktól, elmebeli állapotunktól, tehetségünktől, rangunktól… Ezt a becsületet nem lehet elveszíteni.”

A magyar jogrendszerben ezek az alapelvek a XIX. század második felében jelentek meg. Már első éves joghallgatóknak is ismerős Csemegi Károly neve, és az 1878-ban elfogadott első magyar büntetőtörvénykönyv, a megalkotójáról elnevezett Csemegi-kódex. A törvény több paragrafusban szabályozta a rágalmazást, a becsületsértést. A részletes indoklásban olvasható hivatkozások alapján rossz nyelvek azt mondják, szerzője más államok törvényeiből ollózta össze művét. Akár így van, akár nem, ez volt az első, egészen az 1914-es becsületvédelmi novella szabályozásáig. A Csemegi-féle törvényeket a gyakorlatban igen eklektikusan alkalmazták, így a fent említett „vén gazember” esetének idején már ez a pontosabb, jobb szabályozás volt hatályban. 

Becsületsértések melegágya: a képviselőház

Az új becsületvédelmi novella bővítette a minősített rágalmazás eseteit. Minősített esetté vált a hatóság vagy közhivatalnok ellen nem nyilvánosan vagy éppen a sajtó útján elkövetett becsületsértés is. Ezt kihasználva boldog-boldogtalan becsületsértési pereket akasztott politikai ellenfelei nyakába, így próbálva meg lejáratni őket. Alig akadt képviselő, aki ne keveredett volna ilyen ügybe. A Képviselőházi naplót lapozgatva sok ilyen esetbe botlunk. Egy képviselő sajtó útján elkövetett rágalmazás miatt tett feljelentést egy olyan főszolgabíró ellen, aki egyben a napilap szerkesztője is volt. A főszolgabíró rögtön viszonvádat emelt. Állította: a képviselő egy másik lapban egy egész falu tűzifájának megdézsmálásával vádolta meg igaztalanul. Főszolgabíró, így hivatalból üldözendő rágalmazás, és magánvádra üldözendő becsületsértés vétségét emlegeti. A képviselő mentelmi jogát a mentelmi bizottság fel is függesztette.  

Ha a testület a vádat nem tartotta megalapozottnak, a mentelmi bizottság nem adta ki a becsületsértéssel vádolt képviselőt. Egy felsőházi tag egyesületi elnökként tett rágalmazó kijelentéséről a mentelmi bizottság úgy vélte, az csak a feljelentő egyoldalú előadásán alapul. Az adatokkal alá nem támasztott feljelentéssel szemben a bizottság javasolta, ne függesszék fel a képviselő mentelmi jogát.

A becsületsértés – láttuk, és a következőkben is látni fogjuk – politikai eszközzé is válhatott.

„Ezer év dicsőséges tradíciói” – „a törvény nem védi meg a becsületet” – egy különös becsületvédelem: a párbaj

A hadsereg tisztjeinek magatartását a szolgálati szabályzat és a „becsületügyi kódex” szabályozta.  A becsületügyi szabályzat leginkább történelmi példák sokasága volt. A katonatisztet ez a szabályzat emelte rangban, öntudatban a civilek fölé.  A tiszteken kívül elvileg párbajképes volt mindenki, aki köztörvényes bűncselekménnyel, adóssággal, párbaj elől való gyáva kitéréssel nem veszítette el becsületét. A gyakorlatban csak az „emelkedett osztályok” (katonatisztek, képviselők, előkelő származásúak) minősültek párbajképesnek.

A XIX. század tiszti kara rajongott a középkori lovagi ideálokért. A polgári büntetőtörvénykönyv és a tiszti becsületügyi kódex előírásai azonban homlokegyenest ellentétben álltak egymással.  A polgári és a katonai büntetőtörvény is tiltotta a párbajozást. Különböző mentségekre hivatkozva a párbajban résztvevőket általában nem büntették, vagy csak rövid elzárással sújtották. Pedig a párbajra való kihívás, és annak elfogadása önmagában 6 hónap fogházzal járt, sérülés okozásáért 2 év, a másik fél megöléséért 6 év is kiszabható volt.

A párbajozók gondosan tanulmányozták a párbajozás Bibliáját, Clair Vilmos „Párbaj-Codex”-ét. Clair Vilmos jogász, újságíró nevét sok kiadást megért műve tette ismertté, és a II. világháború végéig első számú párbajszakértőnek számított. A kódexben paragrafusokba foglalta a párbajokkal kapcsolatos tudnivalókat, szabályokat.

A korabeli közvéleményt egyáltalán nem lepte meg, hogy maga gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter is vívott pisztolypárbajt.

A párbaj kiváltó oka Pallavicini György őrgróf politikus nemzetgyűlési beszéde volt. Ebben az 1922. május-júniusi választások során történt visszaélések elnézésével, azok elősegítésével vádolta a kormányt, köztük Klebelsberg Kunót is, aki akkor még belügyminiszter volt. „Egynéhány szavam mégis volna a volt belügyminiszter úr szerepléséről. Azt hiszem, hogy ebben az országban nincs senki, aki a volt belügyminiszter úrtól csak némi férfiasságot is várna. (Elénk derültség a baloldalon.) Egyet azonban megkövetelhetett volna mindenki… hogy helytálljon azért, amit tett és csak akkor csússzon át más miniszteri székbe, amikor ezekért a kérdésekért helytállott.„ Erre a „senki sem vár tőle férfiasságot” sértésre Klebelsberg Kunó lovagias elégtételt kért. (A választásokkal kapcsolatos vádak viszont egyáltalán nem foglalkoztatták.)

A pisztolypárbajra a Nemzeti Lovardában került sor, kétszeri golyóváltással. Az első golyóváltásnál a pisztolyok csütörtököt mondtak. Másodszorra senki sem talált. Az affért mindkét fél sebesülés nélkül „úszta meg”. A párbajjal nem tekintették lezártnak az ügyet, kibékülésre egyik fél sem volt hajlandó.

A becsületet érintő konfliktusok tisztázására az „emelkedett társadalmi osztályok” tagjai között a párbajok tűntek követendő megoldásnak. Bár a párbajozás igen népszerű volt, politikusok esetében a közéletben elkövetett bűnöket nem mindig sikerült párbajjal megoldani.

A korabeli néven „koncertpárbajoknak” nevezett látszatpárbajok a politikusi becsületet nem minden esetben állították helyre a közvélemény előtt sem. Polónyi Géza hiába hívta ki párbajra 1907-ben Wekerle Sándor miniszterelnököt (volt főnökét) egy parlamenti beszéde miatt, a sérülés nélkül lefolyt kardvillogtatás után a sajtó nem rehabilitálta, ezért kénytelen volt visszatérni a tárgyalóterembe.

Ezek az ügyek hatalom és pénz körül forogtak. Leggyakrabban hatalommal, befolyással való visszaélésről, vagy közpénzek tisztességtelen felhasználásáról szóltak. Az ilyen botrányok különösebb bizonyítás nélkül is hihetőnek tűntek a közvélemény számára. Talán a legismertebb ilyen eset az 1912-ben kirobbant Désy-Lukács-ügy volt. Désy a munkapárti kormány miniszterelnökét, Lukács Lászlót Európa legnagyobb panamistájának nevezte. Választási korrupcióval vádolta: a Munkapárt lopott pénzen vásárolta meg a győzelmet. Lukács hozzájárult, hogy az ügyészség (rágalmazás miatt) eljárást indítson az ellenzéki képviselő ellen. A többfordulós per során bebizonyosodott, hogy Désy állításai megalapozottak voltak, a miniszterelnök be is adta lemondását.

A teljesen intakt Irén és a hasba rúgott asszony – „Kofaperek” a magyaróvári levéltárból

A múlt század elejéről a becsületet védő törvények gyakorlati alkalmazását hihetetlen mennyiségű járásbírósági iratból is megismerhetjük. A statisztika szerint csak 1914-ben több mint 200 000 (!) volt a becsületsértési, korabeli kifejezéssel „kofaperek” száma. Az iratanyag sokszor hiányos, töredékes, de így is alkalmas arra, hogy az érdeklődő joghallgató konkrét jogesetek megismerésén túl általános következtetéseket is levonhasson ezekből.

A nem párbajképes „alsóbb osztályok”, hacsak nem rendezték egymás között becsületbeli ügyeiket, hanem jogi elégtételt akartak, a járásbíróságra mentek. Az igazságszolgáltatás legalsó szintjén ezek a bíróságok jártak el a kisebb perekben, csekély súlyú bűnügyekben.

A becsületsértés rendszerint érzelmi indíttatású, ha az érzelmek intenzitása csökken, a cselekmény megítélése is változhat. Megesett, hogy az érzelmek, indulatok lecsillapodása után a tárgyaláson már sem a terhelt, sem a vádló nem jelent meg, a bíró a jegyzőkönyvvezető táraságában zárta le az ügyet. Ez történt Nagy Vince becsületsértési ügyénél is. Elsődleges forrásközlés, ezt is, és a többit is, rövidített formában, de betűhív átiratban idézem.

„Kozlik Ottó, gazdálkodó… a Pottyondy Károly-féle kovácsműhely előtt Mosonban  Nagy Irén nevű 20 éves leányomra vonatkoztatva azt kérdezte Nagy Ernő nevű 15 éves bognárinas fiamtól, hogy mondja meg, vajon a nővére (vagyis Nagy Irén leányom) még mindig annyit baszik-e, mint azelőtt baszott? Ernő fiam a tiszta erkölcsű és teljesen intakt Irén nővérére vonatkoztatott teljesen alaptalan és súlyos sértést visszautasította – mondván, hogy a nővérére hogy is mondhat ilyet, mire a terhelt Ernő fiamra a következő kifejezésekkel rivallt rá: »Te akarsz engem tanítani, úgy valagba rúglak, hogy berepülsz a műhelybe, ha mestered még nem pofozott meg, majd én megpofozlak.«”

A tárgyalásra el is múlt a harag. A magánvádló és képviselője nem jelent meg, a járásbíróság a további eljárást megszüntette.

Hasonló történt a következő esetben is, itt a szóbeli becsületsértést tettlegesség is kísérte, melyet sértett orvosi látlelettel is igazolt.

„Stragner Ferenc birtokos f. [olyó] hó 16. napján Doborgazsziget községben engem » büdös, ronda cigány « kifejezéssel illetett és szándékosan úgy megvert, hogy annak következtében a csatolt látleletben leírt jellegű és gyógytartamú sérüléseket szenvedtem.„ 

A tárgyaláson a bíró mellett az ügyvéd is aláírta a jegyzőkönyvet, mely szerint:” A magánvádló képviselője a vádat elejti, mert vádlottal kibékült és kötelezte magát 46 P.[engő] 60 fill.[ér] költséget 8 nap alatt megfizetni.” Ez az ügy is békésen zárult. (A költség nagyságát segít megérteni: ebben az évben az óvári nyilvánosházban a szobák használati díja egyszeri kéjelgésre 2 pengő, egész éjszakára 5 pengő volt.)

A levéltárból választott harmadik jogeset hasonlóan gyorsan, bocsánatkéréssel zárult. Itt is történt tettlegesség, ráadásul nő szenvedte el. Feljelentése szerint „Majtényi István földműves f.[olyó] évi október hó 22. napján engem hasba rúgott és» valagba rúgom «megszégyenítő kifejezéssel illetett.” A tárgyaláson csak a bíró és az ügyvéd jelent meg. A járásbíróság a vádat el is ejtette, mert a vádlott bocsánatot kért és kötelezte magát 51 pengő 60 fillér költséget megfizetni, melynek értékét az előző példából meg tudjuk ítélni.

Összegzés

A járásbírósági jogesetek kis ügyek, kis büntetéssel, sőt, ezek a levéltári források arról tanúskodnak, hogy a peres felek a tárgyalásig ki is békültek. Mégis fontosak ezek az ügyek. Megismerhetjük, a hétköznapi gyakorlatban milyen volt egy becsületsértési, rágalmazási ügy. Az, hogy a tárgyaláson a peres felek már meg sem jelentek, a rágalmazási és becsületsértési ügyek sajátosságaival magyarázható. Csak részben vagyunk racionális lények, cselekedeteinket érzelmeink is befolyásolják. A düh és az agresszió kellemetlen érzelmek, cselekedetek; éppúgy múlandóak, mint a kellemesek. Az érzelmeket kiváltó helyzet megszűnésével az elkövető és a vádló már másként látja a történteket. Feljelentésig, ügyvéd meghatalmazásáig még kitart a sérelem, de néhány hét múlva, a bíróság előtt megjelenni már nem érzik szükségesnek.

A „felsőbb osztályok” körében az 1920-30-as években a párbajozás új virágkorát éli. Aki egy kicsit is úrnak érzi magát – katonatiszt, miniszter, jövendő, vagy éppen regnáló miniszterelnök – ilyen ügyeit feltétlenül párbajjal intézi el, a képviselők is, kiknek mentelmi jogát hol felfüggesztik, hol nem.

A rágalmazásról szóló első hazai törvények megteremtették a jó hírnév, a társadalmi megbecsülés büntetőjogi védelmét. Ezek a törvények biztosították és ma is biztosítják a büntetőjogi védelmet az emberi méltóságot sértő cselekményekkel szemben. Ezen törvények gyakorlatát jártam körül, néhány múlt századi példával illusztrálva a pénzre váltott becsület történetét.