A srác, aki elfelejtette hány éves

Pár éve karácsony környékén történt, hogy az egyik kollégám annyira elfáradt egy komolyabb nemzetközi peres eljárás hajrájában hogy szó szerint elfelejtette hány éves. Ez némileg érthetően elgondolkodtatta (ahogy engem is) a nemzetközi perek hatásáról az abban dolgozó ügyvédek mentális egészségére, meg úgy általában az élet értelméről.

Ennek megértéséhez kell egy kis kontextus.

Egy befektetési alapot képviseltünk egy ázsiai állammal szemben egy soha el nem indult, de több milliárd dollárt felemésztő zöldmezős beruházással kapcsolatban. A nemzetközi választottbíróság előtt folyó kártérítési perben lényegében az volt a kérdés, hogy a kulcsrakészre átadott gyár melyik fél hibájából nem tudta beindítani a termelést.

A tényállást bonyolította, hogy a gyárat az ázsiai állam törzsi területein építették, ahol nemcsak az volt kérdéses, hogy a meglévő úthálózat elbírná-e a gyár esetleges beindításával járó megnövekedett teherautó forgalmat, de az is, hogy a gyár körüli erdős vidéken élő, erősen felfegyverzett lázadó csoportok mit szólnának a „külföldi” gyár beindításához. Ez utóbbi kérdés nem volt teljesen alaptalan, ahogy azt néhány, a beruházást támogató, de végül egy AK-47-es kellemetlenebb végét megismerő helyi politikus is tanusíthatta (illetve már nem) a pert megelőző időszakban.

Az érdekes előkérdések mellett a pert számunkra tovább bonyolította, hogy olyan helyi (az ázsiai ország jogát ismerő) ügyvédekkel kellett együttműködnünk, akik meg voltak nagyjából győzödve, hogy az egész nemzetközi pert le tudnák zavarni a mi irodánk részvétele nélkül (soha nem fogjuk megtudni hogy igazuk volt-e). (A felgyülemlett feszültségek – végül sikeres – kisimítására muszáj volt odautaznunk, ami egy két hetes, éppen a szülinapomra eső (tor)túrát jelentett – de az egy másik történet.)

Mint minden nemzetközi választottbírósági perben, lehetett tudni jó előre hogy a tárgyalás előtt melyik félnek mikor kell az írásbeli beadványait beadni. Ezek a beadványok többszáz oldalas, sokszor több ezer mellékletet, szakértői véleményeket és tanúvallomásokat magukba foglaló mini-könyvek. Általában 4-6 hónap áll rendelkezésre az elkészítésükre.

Az egész ügyet ketten koordináltuk egy szeniorabb kollégámmal és három másik ügyvéd meg egy lelkes asszisztens támogatásával. Az első beadvány hagyott a lelkemen néhány karcolást, mert a megszabott négyhónapos határidő előtt két nappal, az ellenkezésem ellenére az a döntés született, hogy kérjünk egy hét határidő hosszabbítást, hogy több időnk maradjon véglegesíteni néhány tanúvallomást és a beadványunkat. Ennek az lett a vége, hogy az egyhetes határidő hosszabbítás utolsó napján, éjszaka, amikor gondoltam még egyszer átlapozom a végleges beadványt mielőtt beadjuk, rájöttem hogy kb. 200 melléklet számozása elcsúszott. Nem sokkal csúszott el, csak egy számmal. De ezt hajnali kettőkor konstatáltam, egyedül az irodában, 4 órával a végleges beadási határidő előtt. Végül szó szerint egy perccel a határidő előtt sikerült becsikarni a beadványt, miután egyenként javítottam ki többszáz mellékletet.

Ilyen előzményekkel enyhe aggodalommal nyugtáztam hogy a soron következő beadványunk határideje december 22-re esett és ha a december 23-i repülőt nem érem el, akkor nem tudok hazarepülni időben karácsonyra. A csapatban dolgozó, a cikk címében is említett kedves kollégám hasonló cipőben járt.

Ahogy az várható volt, az aggodalmam nem volt alaptalan. Ismét két nappal a határidő előtt született az a döntés, hogy kérjünk még egy pár nap haladékot a beadásra, amivel egyértelművé vált, hogy nem érek haza karácsonyra sem én, sem a kedves kollégám akinek szintén másik országban élt a családja nagy része.

Így alakult hogy december 23-án, valamikor éjfél tájban, kicsit összetörve kuporogtunk kedves kollégám irodájában, aki elmesélte mi történt vele aznap. Reggel kivitte a feleségét és a gyerekeit a reptérre, hogy feltegye őket arra a repülőre, amin ő is rajta kellett volna, hogy legyen. De rossz reptérre vitte ki őket. Mert már reggel fáradt volt a mindennapos éjszakázástól és elnézte, hogy a várost kiszolgáló négy reptér közül melyikről indul a gép.

Ott állt reggel a rossz repülőtéren egy nem kicsit dühös feleség társaságában és nem volt más választása, minthogy ott helyben vegyen az egész családjának egy repjegyet egy még aznap ugyanoda induló repülőre, kb. 5,000 dollárért. Mindezek után jött be dolgozni az irodába, december 23-án.

Ezt a történetet mesélte nekem éjszaka az irodában, majd odavetette, hogy túl öreg már az ilyen dolgokhoz 37 évesen. Utána kicsit elgondolkozott és hozzátette, hogy nem is 37, hanem 36 éves. Na itt kezdtünk el röhögni nagyon az egész helyzet abszurditásán. Megmondtam neki hogy, mivel jelenleg gyakorlatilag azt se tudja hány éves, azonnal menjen haza aludni, egy ilyen nap után.

Végül ugyan sikerült mindent beadni a perben amit kellett (természetesen az utolsó pillanatban), néhány leckét ebből is megtanultam:

– minden feladat pontosan annyi időt vesz igénybe, amennyi időt hagyunk neki.

– ha külföldön fektetsz be, érdemes előre tájékozódni, hogy mit gondolnak a helyiek.

– ha olyan városban vagy, ahol több reptér is üzemel, mindig nézd meg, melyik reptérre szól a repjegyed.

– ha olyan fáradt vagy, hogy nem tudod hány éves vagy (de inkább előbb), tegyél magadnak és másoknak egy nagy szívességet és menj haza aludni!

A cikk Dózsa Dániel Arsbonin induló rovatának első része.

A szerző ügyvéd, a Queritius partnere.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.