A színes egyéniségek

Egy hete dolgoztam Londonban amikor egy nemzetközi peres kollegámmal jelenésünk volt az iroda egyik legszeniorabb ügyvédjénél, aki a rettegett policy committee-nek (a partnershipben működő irodáknál a menedzsment) is a tagja volt.

Előzetesen annyit hallottam róla, hogy “színes egyéniség”, ami az angol szóhasználatban általában vagy őrültet, vagy pszichopatát, vagy a kettőt együtt jelenti. Ezúttal sem kellett csalódnom.

Szenior kollégánk abban kérte a véleményünket, hogy néhány befektetési alap ügyfele miként érvényesíthetne egy nemzetközi peres igényt egy nemzeti bank ellen, amely a külföldi befektetőket diszkriminatív módon kezelte egy csődbe ment bank átstruktúrálása során.

A nemzetközi peres kollégám kb. két perce beszélhetett az ilyenkor szóbajövő nemzetközi jogi, bekeftetés védelmi és választottbírósági opciókról, amikor szenior kollégánk rá se nézve csak annyit mondott “kussolsz” (shut the f@ck up). Ezután rámnézett, és az általam kedvelt és nagyra tartott kollégám felé legyintve hozzátette, mintegy magyarázatképpen, hogy “ez a hülye f@sz mindig mellébeszél” (this f@cking guy is always going on a f@cking angle on me).

Mivel kerek egy hete dolgoztam az irodában, meg az élet amúgy sem készített fel egy ennyire abszurd helyzetre, nem tehettem mást, mint reflexszerűen reagaltám – és kibuggyant belőlem a nevetés.

Ez váratlanul feloldotta a feszültséget, és a beszélgetést valamivel civilizáltabb mederben tudtuk folytatni (az ügyet végül választottbírósági útra tereltük és meg is nyertük, pontosan úgy ahogy azt szegény peres kollégám kezdte volna felvázolni, de az egy másik történet).

Szenior kollégánkkal utóbb több ügyben is együtt dolgoztam és sikerült vele egy produktív munkakapcsolatot kialakítani, amelyben néha ugyan röpködtek a new york-i taxisofőröket megszégyenítő, ízes beszólások, de legalább nagyjából mindig lehetett tudni, hogy hányadán állunk. Sőt, amikor arról volt szó, hogy az irodán belül előléptessenek egy magasabb pozícióba, a szemem láttára emelte fel a telefont, hogy a maga direkt stílusában fejezze ki támogatását a döntéshozóknak.

Az ilyen és hasonló esetek kapcsán felmerülhet, hogy vajon a nemzetközi ügyvédi szakma termeli ki a „színes egyéniségeket”, vagy inkább az ilyen egyéniségek vonzódnak a nemzetközi ügyvédi szakmához. Erre a kérdésre nem tudom a választ, de ami nekem a fontosabb tapasztalat, hogy mindig könnyebben tudtam együttműködni azokkal a kollégákkal, akik, mégha kellemetlenül is, de „direktben” kommunikáltak, mint azokkal akik nem.

Ez az egyszerű konklúzió triviálisnak is tűnhet, de valamiért mégsem az. Számtalan helyzetben láttam már szenior ügyvédeket nem egyértelműen kommunikálni. Mert kellemetlen a konfrontáció; mert „nincs erre idő”; mert „úgysem értené meg”, vagy éppen mert feltételezi, hogy a másik (általában fiatalabb) ügyvéd úgyis megérti az üzenetet a kontextusból, a sorok között.

Természetesen nincs „jó” meg „rossz” kommunikáció csak az, amit megértenek (külön bónusz, ha konstruktív). Valószínűleg sok mindenkinek nem fér bele, ha trágár módon beszélnek vele, főleg egy irodai kontextusban. De részemről sokkal inkább preferálom a „színes egyéniségeket” akiket megértek, mint a „kedveseket”, akiket nem.

A cikk Dózsa Dániel Arsbonin induló rovatának hatodik része. Az eddigieket itt találod.

szerző ügyvéd, a Queritius partnere.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.