Adalékok az Assange-ügy bonyodalmaihoz

E cikk a Bird & Bird és az Arsboni által meghirdetett 2019. évi Cikkíró Pályázat keretében született.
Szerző: Simon Zsófia

Követségi menedéknyújtás egykor és ma

2019 áprilisában váratlan fordulattal ért véget a méltán híres-hírhedt ausztrál újságíró, Julian Assange több éve húzódó ügyében kialakult patthelyzet. A WikiLeaks alapítója számára nyújtott menedékjog visszavonásával Ecuador olyan lépésre szánta el magát, melyre aligha volt még példa a nagykövetségek általi menedéknyújtás eddigi történetében, megnyitva ezáltal az utat minden idők egyik legnagyobb kiszivárogtatójának kiadatása előtt. Kétségtelen tény, hogy eme jogintézmény egyetemes elfogadottság híján a nemzetközi jog viszonylag számottevő ambivalenciát generáló területének tekinthető, ennek ellenére napjainkban is igencsak szép számmal akadnak a témának mélyebb kutatást szentelő egyének. A közelmúlt eseményeinek apropóján jelen írás igyekszik felvázolni a diplomáciai menedékjog elméletének és gyakorlatának főbb sarkpontjait, különösképp fókuszálva annak egyezményes szabályozására, illetve a helyi szokásjogként való elismerésére tett próbálkozásra, kitérve egyben jövőbeli alkalmazásának kérdésére is.

Mielőtt azonban mélyebb vizekre eveznénk, mindenképp szükséges egy, a témánk szempontjából releváns fogalmi distinkció megtétele. A nemzetközi védelem egyik univerzálisan elismert formájának tekintendő területi menedékjog biztosítására az állam saját területén jogosult az ott menedéket kérő és az üldöztetés miatt származási országukat elhagyó külföldi személyek számára, amely végső soron előbbi főhatalmának leképeződéseként értelmezhető. A menedéknyújtás másik módját jelentő diplomáciai menedékjog intézménye alapvetően regionális szinten, Latin-Amerikában érvényesül, s az ENSZ által megfogalmazott tágabb interpretáció szerint valamennyi olyan esetet magában foglal, amikor is az állam területén kívül – mindenekelőtt külképviseletein – nyújt védelmet az oda menekülők részére, a szakirodalomban széles körben elfogadott és hivatkozott szűkebb definíció viszont csak a nagykövetségeket tünteti fel ezen jog alanyai között.

A diplomáciai asylum nemzetközi közösség általi elismerésének hiánya a fogadó állam szuverenitása és a küldő állam diplomáciai képviseleteinek helyiségeit megillető sérthetetlenség közti kollízióban rejlik, mely utóbbinak köszönhetően az egyén a képviseletre való bejutással tulajdonképpen kikerül a fogadó ország joghatósága alól. Gyakorlata korántsem minősül új keletűnek, történeti gyökerei igencsak régre nyúlnak vissza, amikor is még a területenkívüliség jogi fikcióját fogadták el a diplomáciai mentesség elvi indokaként, miszerint a külképviseletek a küldő állam területének részét képezik. A XVI. századtól kezdődően az ideiglenes missziók állandóvá válásával Európa-szerte megfigyelhetők az immunitás hagyományos kereteinek feloldására irányuló önkényes törekvések. Madridtól kezdve Rómán és Frankfurton át az ott működő követségek és fegyveres kíséreteik egész városnegyedeket foglaltak el, függetlenítve területeiket az uralkodó és hatóságainak akaratától, az így létrejött negyedek pedig az adózók, politikai és köztörvényes bűnözők menedékévé váltak, ahol őket a helyi igazságszolgáltatás ereje nem érhette el. A sérthetetlenség megalapozatlan kiterjesztéséből eredő visszaélések mind erősebb támadások középpontjába kerültek a kontinensen belül, majd végül a XVIII. századra a „franchise du quartier”-nek is nevezett gyakorlat majdhogynem teljesen elhalványult Európában, s a hosszú időn át uralkodó extraterritorialitás elve is háttérbe szorult. A következő évszázad viharos eseményei azonban ismételten életre hívták alkalmazását a belpolitikai viszályok és forradalmak által oly gyakran sújtott Ibériai-félszigeten, illetőleg Törökországban, de a gyarmati függésből újonnan felszabaduló latin-amerikai államok is erőszeretettel biztosítottak védelmet követségeiken az üldözött személyek részére, utat engedve ezáltal a jogintézmény formalizálását és megszilárdítását célzó lépéseknek.

A munka(jog) jövője és a "Facebook állam" - XIII. Lawtech Meetup

Legelső, 1889-es nemzetközi szerződésbe foglalását követően sorra kerültek elfogadásra azok a regionális jogi instrumentumok, amelyek ezen védelmi forma alapját képezik, nevezetesen az 1928-as havannai egyezmény a menedékjogról; az 1933-as montevideói egyezmény a politikai menedékjogról; továbbá a diplomáciai menedékjogról szóló 1954-es caracasi egyezmény.
A havannai konvenció kivételesen – meg nem határozva azok tartalmát – a politikai természetű jogsértések elkövetői számára teszi lehetővé menedékjog nyújtását a legsürgetőbb esetekben és kizárólag arra az időtartamra, amely a menedéket kérő személy biztonságának garantálásához szükséges. Az 1933-as szerződés nem nyert széles körű támogatást, az azt ratifikáló államok száma meglehetősen csekély, s valódi jelentőségét a jogirodalom a caracasi átfogó dokumentum elfogadásához vezető körülmények megteremtésének tulajdonítja. Lényeges különbség, hogy az 1954-es egyezmény általános jelleggel deklarálja a szuverén államok diplomáciai menedékjog nyújtásához fűződő jogát, s az időbeli korlát eltörlésével, valamint az alapul szolgáló cselekménytől függően előbbiek diszkrecionális jogkörébe utalja annak eldöntését, fennállnak-e a menedéknyújtás feltételei. Bár vitathatatlanul a legalapvetőbb források közé tartoznak, a későbbi módosítások, pontosítások, illetőleg egyes rendelkezések felülírása miatt a szerződések egységes értelmezése meglehetősen nehéznek bizonyul.

A pánamerikai egyezményeken túlmenően fontos megjegyezni, hogy nem sokkal megalakulását követően a Nemzetközi Bíróság állást foglalt az asylum regionális szokásjogi jellegét illetően két dél-amerikai állam közt felmerült jogvitában. Az 1948-as perui forradalom előkészítésében vezető szerepet játszó Victor Raúl Haya de la Torrét politikai jellegű bűncselekménnyel, katonai lázadással vádolták, majd a perui kormány neheztelését kivívva Kolumbia limai nagykövetségén kapott menedéket, s így került végezetül az ügy a Bíróság elé.
Kolumbia alperesként a menedéknyújtáshoz való jogosultság melletti érveit annak helyi szokásjogi voltára, illetve a fentebb már említett szerződésekre alapozta, s mindemellett számos korábbi esettel igyekezett alátámasztani meggyőződését. Az előbbi kérdésre fókuszálva a Bíróság 1950-ben hozott ítéletében in abstracto elismerte ugyan a regionális szokásjog elvi lehetőségét, a konkrét esetben viszont nem fogadta el a diplomáciai menedék intézményének szabályait arra az álláspontra helyezkedve, hogy azok annyi ellentmondást, bizonytalanságot és ingadozást tartalmaznak, amely eredményeképp lehetetlen állandó és egyöntetű szokásjogot levezetni. Figyelembe véve azt a tényt, hogy latin államokbeli alkalmazására elsődlegesen politikai viszályok esetén kerül sor, s ahogyan azt a kolumbiai fél által felsorakoztatott ügyek is jól illusztrálják, az így kialakuló instabilitás esetről esetre, országról országra eltérő, szokásjogként való létezése mindenképp egységes gyakorlatot követel meg az államok részéről, hozzáállásukat és magatartásukat azonban a mindenkori körülmények és politikai érdektagozódásuk befolyásolják.

A vonatkozó tárgyú egyetemes szintű kodifikációs erőfeszítések szintúgy kudarcba fulladtak. Már a Nemzetek Szövetsége által összehívott kodifikációs konferencián is felmerült a menedékjog kérdése, a szervezet szakértői bizottsága által 1925-ben felállított albizottság azonban nem vélte felfedezhetőnek a diplomáciai mentesség és az asylum közötti relációt.
Két évtizeddel később az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának előkészülete alkalmával került az ENSZ napirendjére. A szerződés tervezetének tárgyalása során Bolívia és Uruguay javaslatára került előterjesztésre egy olyan módosítás, mely a külképviseletekre is kiterjesztette volna a menedéknyújtás lehetőségét, a nemzetközi közösség részéről ellenben korántsem volt tapasztalható támogató szándék. A többek között ukrán, ausztrál és pakisztáni ellenzők mellett leginkább a Szovjetunió adott hangot tiltakozásának, amellett érvelve, hogy a menedékjog biztosítása nem tartozik a nagykövetségek feladatai közé. A sérthetetlenség olyan jog, amely a képviseletet funkcióinak eredményes teljesítése, továbbá a diplomáciai kapcsolatok zavartalansága érdekében védi. Ha ezen jogosultságot más, nemzetközi jogilag tiltott célok szolgálatába állítják, azt joggal való visszaélésnek kell tekinteni. A kritikák és ellenérvek végül arra késztették a dél-amerikai delegáció tagjait, hogy vonják vissza javaslatukat, mielőtt azt egyáltalán még szavazásra bocsáthatták volna.

A diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961. évi bécsi egyezmény ugyancsak hallgat a kérdéskört illetően, annak ellenére, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság kodifikációs munkálatainak idején benyújtásra került az egyezménytervezet releváns rendelkezéseinek módosítását előirányzó javaslat. A diplomáciai képviseletek feladatkörét tételesen listázó 3. cikk nem szól a menedékjog adásáról, a 41. passzus szerint pedig a képviselet helyiségeit nem lehet annak feladataival és működésével összeegyezhetetlen módon használni, mely implicit módon a fogadó állam belügyeibe való be nem avatkozás követelményére és a sérthetetlenséggel való visszaélések elkerülésére enged következtetni. Bár a ’70-es évek közepén is történt kísérlet ausztrál kezdeményezésre a Közgyűlésen belül az érdemi rendezésre, ez sem hozta el a várt eredményt, megpecsételve ezzel a kodifikációs eredmények eléréséhez fűzött reményeket és elvárásokat.

A normaütközés miatt kirajzolódó dilemmák feloldására tett sikertelen próbálkozások ellenére érdemes megemlíteni azon megközelítést, mely új alapokra kívánja helyezni a diplomáciai menedékjog létjogosultságát. Az ENSZ Közgyűlésének 1975. évi ülésszakán lezajló viták során az emberi jogi aspektusokat előtérbe helyezve ismételten az ausztrál delegáció részéről vetődött fel az az elgondolás, miszerint humanitárius megfontoláson alapulva kerüljön sor a nemzetközi közösség általi kollektív elismerésre. Mint ahogyan azt akkoriban a szudáni küldött is hangsúlyozta, az élethez, illetve a személyi szabadsághoz való jog sérelme kapcsán előfordulhatnak olyan esetek, amikor is azonnali fizikai védelemre van szükség a közvetlen veszélynek kitett személyek megóvása, valamint az embertelen bánásmód és szenvedés megakadályozása érdekében. A különféle politikai és társadalmon belüli zavargások olykor hatalmas méreteket is ölthetnek, mely miatt az üldözöttek képtelenek országukat elhagyni és más állam területén menekültstátuszért folyamodni, így számos egyetemesen garantált alapjog biztosítása az érintettek számára csak akkor lehetséges, ha valamely állam külképviselete menedéket nyújt számukra.

A témával foglalkozó szerzők körében ma is széles körű támogatásnak örvend az előbbi koncepció, s úgy tartják, a világunkat sújtó modern kori tömeges és szisztematikus emberi jogi jogsértéseknek köszönhetően szükség van és szükség lesz a diplomáciai menedékjog megszilárdítására az üldöztetéstől szenvedők védelmében, ennek ellenére még mindig akadnak olyanok, akik mindinkább a kodifikációt szorgalmazzák. Bár az általános elfogadottság elérésére irányuló törekvések az évtizedek folyamán sorra meghiúsultak, ezen, eredetileg európai hatalmak által kialakított gyakorlat korántsem éli végnapjait, az államok ugyanis olykor még mindig élnek a külképviseleteket megillető sérthetetlenség azon hatásával, hogy védelmet nyújtanak azon személyeknek, akik ott keresnek menedéket. Mindezeket egybevetve mindenképp érdemes figyelmet szentelni eme ellentmondásokat magában hordozó gyakorlat jövőbeli alakulásának.

Források:

  • Question of Diplomatic Asylum, Report of the Secretary-General, UN General Assembly, 22 September 1975
  • Szép Árpád: A védett beléptetési eljárás kudarca. A diplomáciai menedékjog vége? Iustum Aequum Salutare, Vol. 8. No. 1. (2012), 147-161. pp
  • Ustor Endre: A területenkívüliség, Jogtudományi Közlöny, Vol. 15. No. 11. (1960), 601-610. pp
  • Bába Iván & Sáringer János: Diplomáciai lexikon – A nemzetközi kapcsolatok kézikönyve, Éghajlat Könyvkiadó, 2018
  • John T. Chisholm: Chen Guangcheng and Julian Assange – The Normative Impact of International Incidents on Diplomatic Asylum Law, The George Washington Law Review, Vol. 82. (2014), 528-555. pp
  • S. Prakash Sinha: Asylum and International Law, Springer, The Hague, 2013
  • Anthea J. Jeffery: Diplomatic Asylum – Its Problems and Potential as a Means of Protecting Human Rights, South African Journal on Human Rights, Vol. 10. (1985), 10-30. pp
  • Convention on Diplomatic Asylum, Caracas, 28 March 1954
  • Kovács Péter: Nemzetközi közjog, Osiris Kiadó, Budapest, 2011
  • C. Neale Ronning: Diplomatic Asylum – Legal Norms and Political Reality in Latin American Relations, Springer, The Hague, 1965
  • A diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961. évi bécsi egyezmény (Magyarországon kihirdette az 1965. évi 22. tvr.)
  • Peter Porcino: Toward Codification of Diplomatic Asylum, N.Y.U. Journal of International Law and Politics, Vol. 8. (1976), 435-456. pp
  • Salvador Neto Luis: A diplomáciai menedékjog elemzése, Jog és Állam: XII. Jogász Doktoranduszok Országos Szakmai Találkozója, Vol. 22. (2018), 354-369. pp

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

MEGOSZTÁS