„Ameddig csak lehet, az Alaptörvényt próbálom védeni és nem a saját rögeszméimet” – interjú dr. Varga Zs. András alkotmánybíróval

Az Arsboni egyik legfontosabb célja, hogy az alkotmányosság és a jogállam kiemelt helyet kapjon a közbeszédben. Ezért indítottuk el interjúsorozatunkat, amely az egyik legjelentősebb alkotmányos intézmény, az Alkotmánybíróság tagjait mutatja be. Ezúttal Dr. Varga Zs. Andrással beszélgettünk.

Talán kevesen tudják Önről, hogy erdélyi származású. Mesélne nekünk az élettörténetéről? Hogyan kerül Budapestre? 

Marosvásárhely alapvetően távol van Budapesttől, mint ahogyan autópálya nélkül Nyíregyháza és Zalaegerszeg is távol volt, csak ez egy kicsit még távolabb. Nagy különbséget nem éreztem abban az időben, amikor ott éltem, merthogy Vásárhely színmagyar hely volt. A rádió a Kossuth rádió volt,

nagymamám Élet és Tudományt, valamint Természet Világát olvasott, én pedig a Csillagok háborúja nevű filmről a Pajtás magazinból értesültem.

Ilyen értelemben nem volt különbség. Olyan értelemben volt, hogy a közel-távol mindig relatív is. Győr messze volt, cserében Zágon közel. Amikor a Rákóczi szabadságharcot tanultam, akkor el  lehetett menni megnézni, hogy honnan került Mikes Kelemen Rodostóba. Nyilván van különbség, de igazán, ha Budapestre kellett jönni, akkor csak Nagyváradig volt nehéz eljutni. Egyébként ez ma is így van, az útnak az a bonyolultabb része.

V. Jog és Innováció Meetup

Szeptemberi meetupunkon elméleti és gyakorlati megközelítésből vizsgáljuk meg, hogy a ma elérhető technológiák milyen módon hatnak a jogi praxisra. Találkozzunk szeptember 25-én!

Az ombudsman szerepéről írta a PhD dolgozatát, oktató a Pázmányon, ahol a közigazgatási tanszéket vezeti és korábban dékán volt, ezen kívül a legfőbb ügyész helyetteseként is dolgozott. Milyen mértékben befolyásolják szakmai életútja, meggyőződése, tapasztalatai az alkotmánybíróként végzett munkáját?  

Mindegyik hatott rám.  Az ombudsmani hivatal is és az ügyészség azért volt hatalmas iskola, mert mind a kettő megkövetelte, hogy szinte mindennel foglalkozzam valamelyest, aminek köze van a joghoz. Az ügyészégen talán csak a büntetőjoggal nem találkoztam gyakran, mert arra volt külön helyettes, de nyáron őt is helyettesítettem. Ezt a széleskörű ismerethalmazt más módon nem lehetett volna összeszedni, mert a normális ember szakosodik. Érdekli valami, és megpróbálja azt a lehető legmélyebben megismerni. Az ombudsmani hivatal foglalkozott mindennel, meg kellett ismerkednem például a Honvédség belső igazgatásával, és mivel akkor még voltak sorkatonák, így a sorállományúak, illetve a tisztek hivatási szabályaival is. Az ügyészségen hasonló volt a helyzet. A büntetőjogon kívüli terület azt jelentette akkor, hogy az összes jogszabály tervezetét meg kellett néznie a legfőbb ügyésznek, meg ugye a hivatal egy részének, ezért

az összes jogszabálytervezet átment a kezemen a Polgári Perrendtartástól az Alaptörvényig.

Ez nyilván tágítja az ember látókörét, mert ha később hall valamit, akkor az ismerősnek tűnik.

Paczolay Péter után Ön lett a Velencei Bizottság magyar tagja. Mesélne a tapasztalatairól, hogyan értékelné a bizottság működését?  

A Velencei Bizottságnak nagyon jelentős irányváltása következett be az elmúlt években. Tanácsadó testületként hozták létre 1990-ben átmenteti időre, azért hogy az akkor frissen rendszerváltást megélő államok és a Nyugat között legyen egy kommunikációs csatorna a hivatalos kapcsolatokon kívül. A jogászoknak meg kell érteniük, hogy a másik mit gondol, és miért úgy gondolja, nem elég, hogy a politikusok megkötik az egyezményeket, és megy minden szépen előre. Erre a célra hozták létre és elég sokáig így is működött, viszont kiderült, hogy a közép-európai rendszerváltó államok elég hamar megtalálták a közös nyelvet. Majdhogynem azt lehet mondani, hogy úgy tűnt, a Velencei Bizottságra olyan nagyon nincs is szükség. Ha megnézik, az első húsz évben Magyarországgal egyetlen jelentés foglalkozott, amely az 1994-96-os alkotmányozási kísérlet szabályozási elveit vizsgálta. Ha jól emlékszem Csehországgal kapcsolatban a mai napig egyetlen jelentés sincs. Szóval a közép-európai államokról elég hamar kiderült, hogy értik a nyugat-európai nyelvet. Néhány évre szükség volt, amíg a bolsevik állam logikájára épülő szabályokat kicsit átmostuk, hogy az Alkotmánybíróság korábbi szóhasználatát is idézzem, utána viszont minden további nélkül értettük egymást.

Mi volt az irányváltás oka?

Akkor fordult más irányokba a Velencei Bizottság érdeklődése, amikor kitörtek a balkáni háborúk, szétesett Jugoszlávia, és nem békésen váltak el az országok. Nagyon komoly nemzetközi jogi és alkotmányjogi kérdések merültek fel. Később, a Szovjetunió bukása után a Kaukázusra helyeződött a hangsúly. Nagy kérdés volt, hogy vajon a volt szovjet tagállamok értik-e a Nyugatot? Ebbe az irányba helyeződött át a Velencei Bizottság fókusza.

Végül új dimenzióváltást okozott a jogállamiság absztrakt elvének felértékelődése. Azt szoktam mondani, hogy korábban a jogállamiság dogmatikai fogalom volt, és többféle jogállam élt egymás mellett. Azzal, hogy a jogállam normatív fogalommá vált, vagyis bekerült a jogszabályok szövegébe, értelmezést igényelt, és ki kellett alakítani egy, mondjuk így, közös jogállami minimumot. Ez valójában azt jelenti, hogy egy kötelező mérce volt megfogalmazható. Ezáltal felértékelődik minden intézmény, amely ezzel foglalkozik. Magyarország élen járt ebben, a mi korábbi Alkotmányunkba került bele először, hogy Magyarország jogállam. Ilyen nem volt korábban, mert úgy gondoltuk, nem attól jogállam egy jogállam, hogy odaírjuk. Viszont nekünk benne volt a korábbi szövegben, hogy Magyarország szocialista állam. Ezt valamire le kellett cserélni, és akkor olyan jól hangzott: eddig volt szocialista állam, most meg majd lesz jogállam. Azzal viszont, hogy belekerült az Alkotmányba, szabad értelmezést indított el.

Ugyanaz a történet játszódik le ma egy államok fölötti szinten, mint amit Magyarország megélt az első években. A Velencei Bizottság, hivatalos nevén az Európai Bizottság a Demokráciáért a Jog útján, felfedezte a fogalmat, és belekezdett a jogállamiság, a jogállam nagy értelmezésébe. 2010-ben írtak erről egy absztrakt jelentést, amely már nem egyes államokkal foglakozott. Innentől jogállami orákulum szerepébe helyezkedett a Velencei Bizottságnak, én meg már ebbe cseppentem bele. Ugyanakkor jelenleg még nem látjuk, mi lesz a jövője annak, hogy egy tagállamok által jelölt, de csak saját magukat képviselő, elvileg tehát

független alkotmányjogászokból álló testület elkezdi megmondani az országoknak, hogy hogyan kell működniük.

Főleg akkor aggályos ez, ha a Bizottság szelektíven tesz: nyugat-európai országoknak nem mondjuk meg, miként működnek rosszul akár már néhány tíz éve. Vannak országok, amelyek megsértődnek, és okkal teszik, mondván, hogy ők az alkotmányosságot ezer éve gyakorolják, azon belül a modern alkotmányosságot is több száz éve, ezért ne tessék nekünk már megmondani, hogy mit jelent a jogállam. De ez már a politika világa is.

Ön tagja volt annak a háromfős szakértői csoportnak, amely az Alaptörvény koncepciójának kialakításán dolgozott, Hogyan zajlott ez a fajta a munka? Önnek milyen személyes elvárásai voltak az új Alaptörvénnyel kapcsolatban?  

Nem voltak elvárásaim. Mikor az alkotmány-előkészítő eseti bizottság, az ún. Salamon-bizottság ülésezett, egyszer megkérdezték tőlem, milyen lesz az új alkotmány? Azt válaszoltam, hogy pontosan olyan, amilyet az ott ülő képviselő hölgyek és urak elfogadnak. Ezért sokan haragszanak rám, meg azért is, mert korábban egy konferencián is azt mondtam, hogy

egy alkotmány nem az alkotmányjogászok játékszere.

Az alkotmány bizonyos szempontból jogi eszköz, ami a politikai törekvéseket hosszú távra jogi szabályokká konvertálja. Mindaddig, amíg modern jogállamban élünk, az alkotmányozó hatalom joga, hogy ezeket a szabályokat megmondja. Természetesen el tudom mondani, hogy nekem mi tetszene, és nyilván ettől nem is lehet egy alkotmányozási folyamatban teljesen eltekinteni. Meg kell mondanom, hogy milyen belső jogi összefüggések vannak, hogy melyik az az esetleges két mondat, amelyeknek ugyanazon alkotmányszövegben egymás mellett nem lehet helyük. Bizonyos egyéb jogi összefüggésekre is fel lehet hívni az alkotmányozó figyelmét. Ilyen például a jogfolytonosság kérdése, az volt az egyik vesszőparipám, hogy nagyon vigyázzunk ezzel, mivel nem játék. Ez nem olyasmi, amit csakúgy odahajítunk, hogy innen vagy onnan számítjuk a jogfolytonosságunkat, mivel a döntésnek a mindennapokra kiterjedő jogi következményei lesznek. Az alkotmányozási folyamatban nem lehet köntörfalazni, mert ha köntörfalazunk, akkor valamiféle sutaság kerekedik ki a végén, de ezek csak tanácsok. Kicsit olyan ez, mint amit az egyetemen is írtunk az egyik tankönyvük előszavában: a tanár csak kinyitja az ajtót, de belépni a hallgatónak kell.

Aki az alkotmányjog elméletével foglalkozik, megmutathatja az ajtót, de az alkotmányozó lépi át a küszöböt.

Az alkotmányozás során Önhöz kapcsolódóan híresült el a „magalkotmány” koncepciója. Erről külön tanulmánya is született. Mi az a „magalkotmány? Ön hogyan tudná meghatározni az Alaptörvény magját, illetve abból, amit Ön akkor meghatározott, mi az, ami ténylegesen bele is került az Alaptörvénybe? 

Ezt válasszuk kétfelé. Az „Alaptörvény magja” megfogalmazás arra utal, hogy egy kartális alkotmány hosszú szöveg, és nyilván nem teljesen egyforma jelentősége van az egyes mondatoknak. Normativista megközelítésben azt mondjuk, hogy egy alkotmány magja az a mondat, amelyik az alkotmányt a jogrendszer alapkövévé tesz. Ilyen értelemben azt lehet mondani, hogy az Alaptörvény magja az R) cikk, kicsit bővebben az R), az S) és a T) cikkek együtt, amelyek az Alaptörvény módosítását és a jogrendszert határozzák meg. Erre rá lehet építeni egy tágabb megközelítést, az „integrációálló alkotmánymagot”, azokat az alkotmányos szabályokat jelenti, amelyekhez nem nyúlhat hozzá az Európai Unió. Ez egy kompromisszumos megoldás arra kérdésre, hogy melyik jogrendnek van primátusa. Azt, hogy nem az Európai Unió jogának van primátusa, így általánosan nem lehet kijelenteni, mert az EU képes érvényesíteni a saját jogának primátusát. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy egy alkotmány vagy nálunk az Alaptörvény egészében alá van rendelve az Európai Unió jogának. Németországban ugyanez volt Grundgesetz-cel. Ott találták ki az integrációálló alkotmánymag modellt, ami mára a Solange-döntések és a magyar AB kvóta-döntése miatt picit meghaladottá vált. Tágabban és más alapokról indulva értelmezzük azt, hogy mihez nem nyúlhat hozzá az Európai Unió jogalkotása.

Ehhez képest a „magalkotmány” egy jogtechnikai javaslat volt. Nekem akkor

az volt a meggyőződésem, hogy ennyire rövid idő alatt nehéz lesz olyan egységes alkotmányszöveget írni, ami nem igényel módosítást. Nézzék meg a jogtárat és eldől, hogy volt-e oka a sejtésemnek.

A második érvem az volt, hogy nagyon jól elkülöníthetők nálunk az Alaptörvény szabályozási területei. Az általános rendelkezések és a preambulum a szimbolikus alapja az alkotmányos rendnek, ezen kívül ott van az államszervezeti rész, harmadikként az alapjogi rész, és végül nálunk ott van felértékelődve a közpénzügyi rész. Ez négy eltérő stílust igényel. Egészen máshogy kell beszélni arról, hogy mit csinálhat a köztársasági elnök, mint arról, hogy mit jelent a hatalommegosztás vagy az alapvető jogok korlátozhatósága. Más az absztrakciós szint. Úgy érveltem, hogy ezeket érdemes széthúzni és azt mondani, hogy ez a három-négy formailag külön szabály-rész együtt adja az alkotmányt, de ezeket időben is elkülönítve kellene megalkotni. Amit én magalkotmánynak hívtam, az az eleje. Ha az Alaptörvényt nézzük, akkor a Nemzeti Hitvallás, az alapvetés, és nyilván néhány alapvető államszervezeti és alapjogi szabály tartozna ide, hogy legyen kapcsoló a többi részhez. Például a Szabadság és felelősség rész első szakasza, ami az alapjogok védelmét deklarálja, a részleteit pedig külön korpusz tartalmazta volna. Mindez olyan esztétikai előnnyel is járt volna, hogy módosítási igény esetén például az államszervezetről szóló törvényt kellett volna módosítani nem pedig az Alaptörvényt. Mivel én ezeket viszonylag röviden írtam le, a jogtudomány félreértette. Voltak olyan kritikák, hogy lényegében a történeti alkotmány szerteágazó sarkalatos törvényrendszerét akarom újra összehozni. Ez nem így volt.   

Ön tehát úgy látja, hogy normahierarchia van az Alaptörvényen belül a különféle rétegek között?

Logikailag nincs. Tartalmilag van, hiszen ha nem egy egymondatos szabályt írunk, akkor lehetetlenség, hogy ne legyen normahierarchia, belső hierarchia egy jogi szövegben, akár az Alaptörvényben is. Mert nyilván az alapelvek, az alapvető rendelkezések határozzák meg azt, hogy bizonyos részletszabályokat, hogy értelmezünk. Hogyan értelmezem az Alaptörvény rendelkezéseit? Objektív teleologikus rendeltetése szerint, valamint a Nemzeti hitvallással és történelmi alkotmányunk vívmányaival összhangban. Persze, hogy az R) cikk (3) bekezdése erősebb szabály, mint a többi, mivel olyan rendelkezés, amely az alkalmazás során is megelőzi a többit. Minden országban van ilyen. A németeknél például az örökkévalósági klauzulák estén nem mondhatjuk azt, hogy nem fontosabbak, mint egy megváltoztatható szabály. De ilyen a hatalommegosztás deklarációja is. Van olyan jogász, aki azt mondaná, hogy a hatalommegosztás alapvető szabálya ugyanolyan fontos, mint az a kérdés, hogy az önkormányzatoknak mik a feladataik? Az egyik nyilván könnyebben módosítható, közelebb áll a mindennapjainkhoz, a másik pedig olyan rendelkezés, hogy ha azt átlépjük, akkor az eredmény egy másik ország lesz.

Számított rá hogy felkérik Alkotmánybírónak? Milyen szempontokat kellett mérlegelnie, amikor elfogadta a jelölést?  

Erre úgy nem számít az ember, mint arra, hogy most akkor elérkezik a 49. évének 365. napja és másnap 50 éves lesz. Azt nem mondom, hogy nem volt benne valami nagyon homályos jövőképben. Aki alkotmányjoggal foglalkozik, elér egy bizonyos életkort, és az addigi életútja miatt bizonyos jogszabályi feltételeknek megfelel, abban felmerül, hogy akár még ez is lehet a vége. Ám én úgy mentem el 2013-ban az ügyészségről, hogy három évig csak az egyetemen szeretnék dolgozni. Ha számítottam volna a felkérésre, nem féltetlenül lépem meg ezt 2013-ban. Amikor aztán jött a jelölés, meg kell, hogy mondjam, egy kicsit elgondolkoztam rajta. Tartottam tőle, hogy kicsikét fiatal vagyok hozzá, még ha a törvényi feltételeknek meg is felelek, és hát így is volt.

Az első évben jelentősen érzékeltem, hogy jobb lenne, ha néha alacsonyabb hangnemben fogalmaznék.

Hogy látja, ma hogy tudja betölteni az Alkotmánybíróság alkotmányvédő szerepét?

Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve, ezzel kelünk és fekszünk. Az Alaptörvény védelméről mindenkinek van valamilyen személyes megközelítése. Az én megközelítésemet a jelölés utáni parlamenti meghallgatáson el is mondtam:

ha megválasztanak, az Alaptörvényre teszünk esküt, és nem a korábbi meggyőződésünkre.

Voltak, akik csúnyákat írtak ezután rólam, de ma is így gondolom. Persze, ha átmegyek a Duna túloldalára, az egyetemen előadhatom, hogy mit gondolok általában a jogról, és általában az alkotmányosságról. De esküt arra tettem, hogy itt van egy leírt szöveg, úgy hívják, hogy Alaptörvény, nekem azt kell védenem. Függetlenül attól, hogy az egyes mondatai tetszenek-e vagy, hogy netán van-e olyan mondat, ami jobban tetszik, mint a többi. Mert nyilván van.

Amennyiben tágan értelmezzük az alkotmányvédelmet, beszélhetünk ebben a körben a láthatatlan alkotmány védelméről is? 

Ez a kettő nem fér össze, ég és föld a különbség. A láthatatlan alkotmány Sólyom László elnök úrnak egy párhuzamos indokolásában jelent meg. Nem az a kérdés, hogy a láthatatlan alkotmány nevű formula tetszik-e vagy sem, hanem, hogy mi a jelentése. A láthatatlan alkotmány egy aktivista bírói szerepfelfogást fed, miszerint van egy leírt szöveg, de annak a tartalmát akármeddig kitágítva az Alkotmánybíróság határozza meg és védi. A személyes véleményem az, hogy ettől, ha lehet, tartózkodni kell. Azt, hogy ez mennyire sikerül, ne kérdezzék, ezt belülről nem lehet megállapítani. Majd amikor az Alkotmánybíróság jelenlegi korszakát elemzik, akkor megmondják. De habitus-szabályként azt tartom a magam számára kötelezőnek, hogy

ameddig csak lehet, az Alaptörvényt próbálom védeni, és nem a saját rögeszméimet.

Hogyan látja a Sólyom-örökség szerepét az Alkotmánybíróság életében? Milyen hatással volt, jelenleg milyen hatással van a munkájára? Vannak-e olyan jó vagy rossz döntések abból az időszakból, amit kiemelne?  

Amit most kérdezett, az a legnehezebb kérdések egyike. Egyénileg, testületileg és a világ számára is. Erre nem lehet röviden válaszolni. Az Alkotmánybíróság működése első napjától kezdődően meghatározó befolyást gyakorolt a magyarországi jogi, alkotmányjogi gondolkodásra, és meghatározó befolyása van a jelenleg működő Alkotmánybíróságra is. Ezt nem lehet vitatni. Nyilván nem arról van szó, hogy egy-két döntéssel ne vitatkozna az ember. Megjegyzem, hogy igyekszem mindig tisztességgel vitatkozni. Tehát

amikor az Alkotmánybíróság első éveiben hozott döntéseket élesen kritizálok, mindig hozzáteszem, hogy nagy valószínűséggel akkor én is így döntöttem volna.

Nem egy, és nem két olyan döntés van, amiről utólag – 15, 20 vagy 25 év távlatból – látszik, hogy meghatározta a magyar alkotmányjog fejlődését, és nem feltétlenül jó irányban. Talán az egész ország sorsát befolyásolta, és nem jó irányba. De ez nem azt jelenti, hogy akkori fejemmel nem ugyanazt mondtam volna.

Hogy ne a levegőbe beszéljünk, 1991-ben büntetőjogi TDK-n vitázva az volt a véleményem, hogy az igazságtételi törvény nem fér össze az akkori Alkotmánnyal. Mai fejemmel azt mondom, hogy a legnagyobb tévedés volt, hogy az Alkotmánybíróság akkor, abban a határozatában olyan irányba tolta el a magyar alkotmányfejlődést és Magyarország történetét. Ezt nem lett volna szabad megtenni. De még egyszer mondom, akkor én „bölcs” TDK-sként meg voltam győződve, hogy ez így helyes. És hamarabb mondtam, mint ahogyan a határozatot meghozták. Akkor még ott voltak Wiener A. Imre és Békés Imre professzorok, a két nagy büntetőjogász, ott vitatkoztak ők is.

Ezekkel a kérdésekkel tehát azért is nehéz foglalkozni, mert az embernek folyamatosan meg kell próbálnia a jövőbe látni.

Hogy mit lehet kezdeni az „első” alkotmánybíróság örökségével, ezzel napi szinten küzdünk, próbáljuk értékelni és újraértékelni.

Az Alaptörvény hozott egy nagy lehetőséget, amit aztán a negyedik módosítás formálisan is megerősített, hogy értékeljük újra, mi volt korábban, és mi van most. Ennek a technikája, hogy nem automatikusan hivatkozunk az Alaptörvény előtti határozatokra, hanem megerősítjük őket. Azt láthatjuk, hogy nagyon sokat fenntart az Alkotmánybíróság: a korábbi határozatok legsúlyosabb mondatainak 90%-át. Ahogy telik az idő, egyre kevésbé a régi  határozatokra hivatkozunk, inkább a megerősítőkre. A régiek megmaradnak a tudománynak, mert úgy tűnik, az újakat nem, vagy kevésbé szívesen olvassák. Mindenesetre a múltat nem lehet megváltoztatni. Értékelni lehet, de velünk van, hordozzuk. A történeti alkotmányunk vívmányai formula is ezt jelenti: nem lehet levágni korábbi részeket, és kidobni a gondolkodásunkból.

Eszményből bálvány? című könyvében említi, hogy a jogállamiságot egyfajta adu-ászként alkalmazták a rendszerváltás utáni időben, így totális joguralom valósult meg, egyfajta jogállami önkény. Mit értett ez alatt? Hogyan lehetne értékelni a jogállamiság fogalom kiterjesztő értelmezését?  

Itt a totalitást úgy értettem, hogy fogunk egy vagy néhány alapelvet, ezeket kikiáltjuk olyan szintű dogmának, aminek a megsértésért kiközösítés jár az úri társaságból, a modern Európából, vagy az alkotmányosság védelmezői közül. Ha ezt mindenre ráhúzzuk, ráadásul egy szűk döntéshozó testület kezébe adjuk az erről való döntést, akkor ez majdhogynem ugyanolyan helyzetbe sodor minket, mint amit diktatúrák idején megtapasztaltunk. Valójában teljesen mindegy, mit csinálok és teljesen mindegy, hogy a jog, a jogi szabályok, mások alapjogai, az én alapvető jogaim szerint mi következne, vagy az országok esetén a szuverenitásból mi következne. Említettem, hogy mindenféle tartalmi meghatározás nélkül belekerült az Alkotmányba és később az Alaptörvénybe is, hogy Magyarország jogállam. Ez értelmezést igényelt és igényel.

Annak, aki az Alkotmányt, az Alaptörvényt értelmezi, válaszolnia kell, ha kérik, hogy mondja meg, az adott helyzetben érvényesül-e a jogállamiság követelménye vagy, hogy mi következik belőle. A magyar Alkotmánybíróság működése első éveiben rájött, hogy ez lényegében szabad-kártya. De lehetne a Joker kifejezést is használni: mindent helyettesíthet. Abban az esetben,

amikor az adott testületnek valami nem tetszik, végső soron mindig kéznél van, hogy sérti a jogállamot. Persze mi mondjuk meg, hogy mi a jogállam.

Egy polgári jogi példával élve, a Polgári Törvénykönyvben van a rettenetesen sok konkrét rendelkezés, ami azt tisztázza, hogy milyen szerződést kötünk, kinek milyen joga van a leírt szövegben stb. De ott van legelöl az a néhány alapelv, amely a hierarchiában előbb van. Ezeknek két nagy rendeltetése van. Egyrészt a részletszabályokat ezekkel összhangban kell értelmezni (feltételezve, hogy van ilyen hermeneutikai előírás), másrészt segítenek kitölteni a joghézagot. De a polgári jog esetén a joghézag kitöltése normális dolog, hiszen diszpozitív az egész szabály és nincs formakényszer, bármilyen tartalmú szerződést köthetünk. Más jogterületen ez nem ilyen egyszerű. Büntetőjogban maga lenne a jogi eretnekség felvetni, hogy általános szabály alapján kitöltjük a Büntető Törvénykönyvben lévő hiányokat. Az Alkotmány sem diszpozitív, hanem nagyon is kógens szabály, mivel az egész jogrendet meghatározza, ezért az ilyen hézagtöltéssel óvatosnak kell lenni. Hogyha van egy ilyen jogállami valami, amiből majd kiolvasztunk, amit akarunk, tehát nem csak értelmezési eszközként, hanem valóban hézagpótlásra is használjuk, az nagyon felértékeli az alkotmánybíróságok szerepét. Van, aki azt mondja, hogy ez így helyes, ez az egyik iskola, más azt mondja, hogy ez már alkotmánybírósági kormányzás. Én az utóbbi iskolához tartozónak szoktam magam vallani. Tehát a korrektség jegyében: 1990-92-ben senki számára nem volt kétséges, hogy a jogrendszer dugig volt az Alkotmánnyal ellentétes szabályokkal, és az Alkotmánybíróság feladata az, hogy takarítsa ki őket. Ehhez kapott egy eszközt, amire hivatkozva mindezt megtehette, akkor is, ha nem tudta konkrét szabályra visszavezetni a döntését. A Jakab András-féle Alkotmány-kommentár bevezető írásai között található Jakab-Győrfi tanulmány részletesen leírja, hogy

az Alkotmánybíróság akkor is a jogállami klauzulára hivatkozott, amikor lett volna más szabály is.

Az ombudsmani hivatalban is ezt láttam. Az alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságok 70%-a a jogállamot sértette, in concreto a jogbiztonságot. Ez Joker volt: ha valami nem tetszett az ombudsmannak, de nem talált egyéb szabályt, akkor a jogbiztonságot hívta fel.

Akkor jól értettem, hogy Ön el kíván határolódni ettől az eszköztől?  

Nem, azt nem mondanám, hogy el kívánok határolódni. Azt mondom, hogy ismerem az eszköz veszélyességét, használom, de visszafogottan. Ha megnézik, a jogállamra való hivatkozás nagyon megritkult az Alkotmánybíróság gyakorlatában. Természetesen ezt megkönnyítette az Alaptörvény és az Alkotmánybíróságról szóló törvény, azáltal, hogy a hangsúly áthelyeződött az alapjogi bíráskodásra. Azt ugyanis csak igazán speciális megközelítésben lehetett volna mondani, hogy létezik a jogállamhoz való alapjog. Két eset fordul elő ma: a visszaható hatály tilalma, meg a kellő felkészülési idő hiánya. Gyakrabban jön elő a jogállamra hivatkozás bírósági kezdeményezéseknél, mert a bírónál nincs alapjogi korlát, valamint az előzetes és utólagos normakontrollnál is előkerülhet. Alkalmazzuk is, de olyan visszafogottsággal, ha szabad látványos megfogalmazást mondani, hogy

a jogállami klauzula ne takarja el a teljes Alaptörvényt.

Az Alaptörvény nem a jogállamiság járuléka, sőt a jogállamiságot az Alaptörvény többi szabálya valósítja meg, illetve biztosítja, nem önmagában a deklaráció.

Előadóbírója volt a 29/2015-ös AB határozatnak, amelyben az Alaptörvény új, az önkormányzatokra vonatkozó ún. „hajléktalanságot  kriminalizáló” szabályt tágan értelmezte a testület. Nevezhetjük ezt aktivista megközelítésnek? Hogyan értékeli az aktivizmus fogalmát, hogyan helyezi el magát ezen a skálán?  

Erre azt mondhatom, hogy nem ítélhetem magam, igyekszem nem aktivista lenni, de hogy ez mennyire sikerül azt majd megítélik mások. Ez egyébként bírói, alkotmánybírói habitus kérdése. Az, hogy én melyiket tartom helyesnek általában, és melyiket tartom magamra nézve irányadónak, nem azt jelenti, hogy mással szemben egy picit is megbélyegzőként alkalmaznám a másik habitust. Létező jogi jelenség az aktivizmus, annak is van racionalitása, pusztán én nem értek vele egyet. De, hogy a konkrét kérdésre is válaszoljak, abban a döntésben semmi aktivizmus nincsen.

Egyébként a Kormány cselekvési szabadsága ugyanúgy az Alaptörvény és az alkotmányos rend része, sőt ugyanúgy megvan az Alaptörvény alkotmányos rendjét védő szerepe, mint nekünk. Ez viszont azt jelenti, hogy nem szabad abból kiindulni, hogy én bármit mondhatok, pusztán azért mert itt ülök a Donáti utca 35-ben. Ha vizsgálok egy jogszabályt, nem azt kezdem nézni, hogy az Országgyűlés vagy a Kormány hozta, hátha rossz. Abból indulok ki, hogy ez egy jogszabály ott van mögötte az érvényesség és az alkotmányosság vélelme. Másrészt itt van egy indítvány, ami viszont azt mondja, hogy a szabály sérti az Alaptörvény. Ha nem is konktradiktórius az eljárásunk, de a két ellenpont mindegyikét tisztességesen és pártatlanul kell vizsgálni. Elvileg abból indulunk ki, hogy az Országgyűlés nem akar rosszat, nem akarja az Alaptörvényt tönkrevágni, de jön az indítványozó, aki azt mondja, hogy mindez nem sikerült, vagy, hogy a szabály az ő jogát sértette. Ilyenkor csak az egyik oldalnak lehet igazat adni. Meg kell, hogy mondjam,

alkotmányjogi panasznál hamarabb válok, ha úgy tetszik aktivistává, mint absztrakt normakontroll esetán,

hiszen a panasz mögött mindig van egy ember, aki úgy érzi sérült a joga.

Említette, hogy egyik oldalon ott van a jogszabály, amit támadnak és a másik oldalon ott van egy konkrét beadvány. Az actio popularis megszűnését mennyire tudta pótolni az alkotmányjogi panasz bevezetése? Nagyon sok kérdés és probléma be tudott korábban csatornázódni az Alkotmánybírósághoz, amik jelenleg nem feltétlenül tudnak, mert alapjogsérelem nem történik, ugyanakkor súlyos közjogi érvénytelenségek húzódhatnak a háttérben.  

Erre megint lehet egy polgári jogi hasonlatot hozni. Az érvényességre azt mondjuk, hogy vagy van, vagy nincs. Igen ám, de kérdezem én, ha a felek kötnek egy szerződést, ami dugig van érvénytelen kikötésekkel, majd mindenki teljesít, és mindenki boldogan megy haza, akkor mi van? Akik a szerződésben érintettek, vagy akikre kihat, azok közül senki nem törődik ezzel. A jog nem egy magában való dolog, nem egy szobor, ahol az a lényeg, hogy tökéleteset faragjunk. A jog eszköz. Emberek gyártják maguknak, és az érvényesség és alkotmányosság vélelméből következően úgy gondolom, hogy amíg senkit nem sért egy érvénytelenség, addig békén kell hagyni. Az egyetemen, a Duna túloldalán, írhatok róla akár doktori dolgozatot is, hogy szerintem mennyire érvénytelen valami. Igazam is lehet, hasznos is, hogy leírom.

Na de feltétlenül szükséges egy senkit nem bántó érvénytelenséget kiküszöbölni pusztán elvi alapon? A tankönyvben igen.

A popularis actionval ez volt a probléma. A jognak az a rendeltetése, hogy magatartási szabályként szolgáljon közöttünk. Biztos jó, hogy ha valami senkit nem sért, az Alkotmánybíróság mégis foglalkozik vele? A materiális alaptörvény-ellenesség más, mert ott valamilyen alapjog sérül. Ezért sokkal jobb, ha az alaptörvény-ellenességet az veti fel, akinek megsértették az alapjogát, nem pedig a lánglelkű mozgalmár, aki úgy gondolja, hogy a nép nem érzi, hogy sértik a jogát, de én tudom, majd én megtámadom az Alkotmánybíróságon. Ezért vagyok panaszpárti.

Jó, hogy az Alkotmánybíróságnak nem absztrakt kérdésekkel kell foglalkozni az esetek zömében, hanem a lehető legkonkrétabbakkal. Kevesebb a hibázás lehetősége.

Látok is egy ilyen általánosabb trendet. A kelseni típusú alkotmánybíróság egy meghatározott átmeneti történeti korszakokban nagyon fontos, ilyenkor kell az absztrakt normakontroll, és segít a popularis actio. Ilyen korszakok követik a nagy társadalmi átalakulásokat, és nem véletlen, hogy rendszerváltozásaink után itt a környéken mindenki erős, kelseni típusú alkotmánybíróságot hozott létre. Hiszen ez a hatékony eszköz volt arra, hogy a jogrendszert sikerüljön megtisztítani. Ám azt is látjuk, hogy

egy idő után a törvényhozások zömmel megtanulják, hogy hogyan kell jogot alkotni.

Megtanulják, hogy mit nem lehet rendeletben szabályozni, miről kell törvény, megtanulják, hogy van Strasbourg, tehát létezik egy nemzetközi emberi jogi védelmi szint. Amikor mindezeket elsajátították, akkor a puplaris actio már valóban csak egy divattermék lesz. Ilyenkor merül fel az alkotmányjogi panasz kiterjesztése. A németek kezdték el, a spanyolok folytatták, aztán Magyarország állt be a sorba, megyünk vissza az amerikai típusú, eredeti alkotmánybírósági modell felé a panasszal. On the case.

Van-e olyan korábbi hazai, illetve, ha már szóba kerültek a külföldi alkotmánybíróságok, akár most is hivatalban lévő külföldi alkotmánybíró kollégája, akinek szemléletmódjával, világnézetével, alkotmánybíráskodási stílusával tud azonosulni?

Van, Lábady Tamás. Az ő stílusa nagyon tetszett nekem. Nagy kincs, hogy ezt meg is tudtam mondani neki, amikor ide kerültem. Az egy másik kérdés, hogy a személyiségünk között ég és föld a különbség.

Ő valódi bíró volt. Higgadt, kiegyensúlyozott, kérdezett, és képes volt levegőt venni a válasz előtt. Ez rám nem igaz, sajnos.

Néha a válasz után veszek levegőt, majd még egyet, hogy na, ezt nem kellett volna mondani. A személyiségünk eltér egymástól, pont ezért néztem fel nagyon rá, arra a stílusra, amit ő képviselt. A külföldiek közül pedig ilyen Scalia főbíró az Egyesült Államokból. Nem az tetszik benne igazán, amire úgy elsőre gondolni lehet, vagyis a textualista szemlélete, hanem az, hogy mindig jókedvű volt. Az, hogy ugyanazokat,

akikkel benn a teremben késhegyre menő vitákat folytatott, tudta szeretni a termen kívül.

Ez nekem nagyon imponált, bár azt megint nem merném állítani, hogy nekem is pont így sikerül.

Melyik előadó bírói határozatára a legbüszkébb? Illetve a különvéleményei közül melyik az, amelyik az Ön számára a legkedvesebb?

A magyar Alkotmánybíróság 27 éves gyakorlata, hogy álláspontom szerint túlságosan felértékeli az előadó bíró szerepét. Állandó dilemmája az előadó bírónak, hogy több szempontnak kéne megfelelnie. Egyik szempont, hogy mit gondol, és nyilván először azt fogja leírni. A másik, hogy minek lesz többsége. A harmadik pedig az, hogy létezik-e olyan alkotmányos szabály, ami nem enged kompromisszumot. Ezt ebben az alkotmánybíráskodási modellben nehéz összhangba hozni. Úgy hozzáállni, hogy én vagyok az előadó alkotmánybíró és leírtam a helyeset, a többségnek pedig már csak az a dolga, hogy megszavazza, csacskaság. De ennél nehezebb a következő kérdés, hogy mi legyen, ha a többségnek nem tetszik egy tervezet. Vagy visszaadom, vagy megpróbálok kompromisszumot elérni.

Úgy gondolom, az alkotmánybíráskodás testületi tevékenység, nem one-man-show,

ezért ameddig csak lehet, előadó bíróként el kell mennem a többség által elvárt irányba. Ez hosszú, bonyolult feladat. Teszek egy lépést, de ez vajon tetszik a többségnek? Nem, ez sem tetszik. Jó, akkor próbáljunk meg másik irányt. Egyébként ez fordítva is igaz, tudnék mondani olyan határozatot, aminek nem én voltam az előadó bírója, de addig veszekedtem a többséggel és az előadó bíróval, hogy belekerült olyasmi, ami most az előadó bíró dicsősége.

A különvéleményekkel kapcsolatban mindig sokat vitatkozunk, hogy jó-e, hogy ilyen sok párhuzamos indokolás, meg különvélemény van, mert ez növeli a dilemmát a felhasználók oldalán, hogy vajon helyes-e a többségi határozat. Az még a jobbik eset, amikor széthúznak a különvélemények. Azok a 8-7-es döntések a veszélyesek, amikor a hét különvélemény egy irányba húz, mert az tényleg azt mutatja, hogy ha nagyon akarom, akkor egy szavazaton múlt a döntés. Ez az egy szavazat, ha nem itt van, hanem ott, akkor a másik döntés lenne a jó. Ezért egyre inkább

igyekszem csak olyan esetben leírni valamit, hogyha tényleg úgy érzem, hogy ez most integritási kérdés.

Azért vagyok néha nehezebb helyzetben, mert ha valamit hirdetek évek óta az egyetemen, nem írhatom alá az ellenkezőjét szó nélkül. De nem hiszem, hogy a villogás terepe lenne a különvélemény.

Hogyan értékeli az Strasbourgi Bíróság döntései és az AB esetjogának viszonyát? Ön szerint az alkotmányjogi panasz hatékony jogorvoslatnak minősülhet-e Strasbourg vonatkozásában?

Ez újra nagyon nehéz kérés. Annak eldöntéséhez, hogy a Strasbourgból nézve az Alkotmánybíróság eljárása, a panasz hatékony jogorvoslati eszköz-e, először azt kellene megválaszolni, hogy mit gondolunk az alkotmányjogi panaszról itthon, Magyarországon. Erről tanulmányt lehetne írni, most csak pár elemet emelek ki. Az egyik az Alkotmánybíróság és a rendes vagy általános hatáskörű bíróságok viszonya. Azt mondja az Emberi Jogok Európai Bíróságnak befogadási kritériuma, hogy a legmagasabb hatékony jogorvoslatot igénybe kell venni. Hosszú ideig, a 2000-es évek elejéig, az akkori Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálatát sem tekintették minden esetben hatékonynak. Talán polgáriban hatékony volt, büntetőben nem, vagy fordítva. Miközben a Be., Pp. felülvizsgálata technikailag ugyanúgy zajlik: ül három bíró, jogerős ítéletet lehet megtámadni, és egyiket hatékonynak tekintették, a másikat nem. Ez a strasbourgi olvasat.

A másik a mi olvasatunk.

Bíróság-e az Alkotmánybíróság?

Az én válaszomat egy párhuzamos indokolás tartalmazza. Röviden úgy szól, hogy az Alkotmánybíróság bíróság. Ma már zömmel mindenki azt mondja róla, hogy bíróság, mert ítéletet semmisít meg, és az elmúlt ezernégyszáz esztendőben úgy szoktuk meg, hogy csak bíró semmisít meg bírósági ítéletet. De ebből következik a kérdés, hogy jogorvoslati eszköz-e az alkotmányjogi panasz? Ha azt mondom, hogy igen, akkor vissza lehet kérdezni, hogy miért nem a Pp-Be. szabályozza? Szabályozza az, de mint valami külső formát. A Pp-Be. oldaláról nézve az Alkotmánybíróság inkább Strasbourggal van egy halmazban, és nem a járásbíróság, törvényszék, ítélőtábla, Kúria csomaggal. Most ha erre azt mondanánk, hogy lehetetlen elvitatni, hogy jogorvoslati jellege is lenne a panasznak, akkor jön a kérdés, hogy elsődleges vagy másodlagos a jogorvoslati jelleg?

Nemrég hallottam egyébként, foglalkozik azzal Strasbourg, hogy el kellene ismerni az alkotmányjogi panaszt hatékony jogorvoslati eszköznek. Ahogy eltelt néhány év, és a befogadási kritériumok stabilizálódtak, lassan már lehet sejteni, hogy mit fog befogadni az Alkotmánybíróság, és mit nem. Három éve, mikor ide kerültem, még kevésbé lehetett.

Nem biztos, hogy tudtam volna olyan panaszt írni, amit biztosan befogad az Alkotmánybíróság.

Kellett a sok-sok ügy, amiből szépen lassan kikristályosodik a gyakorlat.

A kérdés másik részét illetően azt lehet mondani, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának jogértelmezését nyilván nem lehet figyelmen kívül hagyni. De erre a világon megint többféle választ adnak. Vannak olyan országok, ahol automatikusan átveszik. Mások azt mondják, hogy jó, figyeljünk oda rá. És vannak olyan országok, amelyek azt mondják, hogy szó nem lehet róla. Tiszta véletlenül a két élharcosa ennek Oroszország és az Egyesült Királyság. Közülük az angolok fogalmaznak okosabban. Ők azt mondják, hogy itt nemzetközi jogról van szó, ami mögött nincs tiszta szuverenitás, hanem csak szuverének közös akarata. A bíróság jogfejlesztő szerepét pedig kicsit fogjuk vissza, mert amikor alávetették magukat az Emberi Jogok Európai Bírósága joghatóságának, akkor azt nem tudhatták, hogy Strasbourg fogja magát és kitágítja az alapvető jogokat. A korábbi évtizedekben nagyon vigyázott arra, hogy a szociális jogok terén olyan döntést ne hozzon, amihez nem tudja a számlát fedezni. Jövedelem, nyugdíj, szociális támogatás. Azt vette át a magyar Alkotmánybíróság is, hogy itt nagy az állam mozgástere, mert ezeknek a jogoknak a tényleges érvényesülése az ország teherbíró képességéhez igazodik.

Most azt látjuk az elmúlt években, hogy lazán kimondja Strasbourg, hogy kevés ez a pénz, ebből nem lehet megélni, több kell. Ilyen, meg ehhez hasonló ügyek miatt szólalt fel az Egyesült Királyság is. A másik ilyen a szabadságvesztés büntetést töltők szavazati joga volt, ami nálunk is kiverte a biztosítékot, de mi azért lenyeltük. A britek nem, azt mondták, hogy az alkotmányos hagyományuk része, hogyha valaki olyan mértékben kívül helyezi magát a társadalmi értékrenden, hogy börtönbe kell csukni, akkor ne dönthesse el, hogy a társadalom milyen irányba akar továbbmenni. Mi megoldottuk azzal a technikával, hogy a bírónak külön ki kell mondani, hogy a közügyektől el van tiltva. Sok esetben kimondják, ezzel teljesül a strasbourgi követelmény.

Összegezve, én úgy gondolom, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni, de

egy Alkotmánybíróság nem követheti vakon Strasbourgot, mert bizonyos esetekben alkotmányos identitásunkat vagy önazonosságunkat engednénk el.

Például ilyan a vörös csillag kérdése. Értem én, hogy az olasz címerben is benne van a vörös csillag, és mást jelent, de mi nem azt mondtuk, hogy Olaszországnak jelentse ugyanazt, mint nekünk. Nekünk viszont rosszat jelent.

Hogyan értékeli az uniós jogrend helyét a hazai jogrendszerben? Elképzelhetőnek tartja esetleg, hogy egy Európai Unió Bírósága által hozott döntést, döntésének végrehajtását megtagadjunk? Mit ért ezzel összefüggésben az „alkotmányos identitás” fogalma alatt?

Elvileg a 22/2016. (XII. 5.) AB határozatban az elvi lehetőség benne van, vagy, hogy finomabban fogalmazzak, nem zárható ki. De azért, ha megnézzük az alkotmánybíróságok ezzel kapcsolatos gyakorlatát, akkor azt látjuk, hogy ez tagállami atomfegyver, tehát ettől még azok is tartózkodnak, akik elvileg erősen mondják, hogy joguk van hozzá. Hogy hosszabb távon milyen eredményre vezet ez a jelenlegi, az Európai Uniót és tagállami jogrendszert is érintő forrongás, nem lehet látni. Nem kizárt, és tulajdonképpen az opt in/opt out rendszer annak ágyaz meg, hogy bizonyos esetekben a tagállam azt mondja, hogy nem vitatja az Európai Unió jogának primátusát, nem vitatja, hogy az mindenkire kötelező, de a konkrét döntést otthon nem tudja végrehajtani. Ennek a gyakorlati része a nehezen elképzelhető: ha mindenki elkezd „Lego kockákat” kiszedni, akkor hogyan fog működni a szerkezet. Viszont mindaddig, amíg az Európai Unió nem szövetségi állam, ahol van egy szövetségi törvény, ami mindenkit kötelez, addig a pakliban benne van az ellenállás lehetősége.

Ami miatt nem kerülhető meg ez a kérdés, az az Európai Unióról szóló Szerződés. A 2. és 6. cikke tartalmazza röviden a közös európai alkotmányos hagyományt. Kérdés, hogy léteznek-e közös alkotmányos hagyományokon kívül külön alkotmányos hagyományok? A 4. cikk erre azt mondja, hogy az Európai Unió joga tiszteletben tartja a nemzeti identitást, ideértve az alkotmányos berendezkedést és az önkormányzatokat is. Ebből milyen következtetést lehet levonni? Hát azt, hogy

a nemzeti identitás, amit mi alkotmányos önazonosságként fordítunk, ugyanúgy európai érték, mint a közös értékek.

Tehát itt már nem arról van szó, hogy vannak a közös európai értékek, és csak ezeket védi az EU joga, az EU Bírósága, hanem az Európai Unióról szóló szerződésben szerepel, hogy az identitások léte is európai érték. Ami azt jelenti, hogy egyrészt az Európai Unió intézményeinek, beleértve a Bíróságot védeniük kell ezeket az értékeket is. A tagállamoknak pedig különösen védeniük kell a saját identitásukat. Vagyis azt mondhatjuk, hogy amíg az európai intézmények a 2. és 6. cikken keresztül nézik a 4. cikket, addig a tagállami alkotmánybíróságoknak a 4. cikken keresztül kell nézniük a 2. és 6. cikket. Még egyszerűbb megfogalmazásban, ha a közös értékek kapnak bírói védelmet, akkor a külön értékeknek is kell bírói védelem. Ez az alkotmánybíróságok hivatása.

Egyik különvéleményében [14/2016. (VII. 18.)] tartalmi okból tartotta betilthatónak a “Becsület-napi” szélsőjobboldali rendezvényt, mivel álláspontja szerint annak az Alaptörvény értékeibe ütköző célja volt. Másik oldalon a véleménynyilvánítással, az állam ideológiai semlegességével és a társadalom önvédelmi reflexeibe vetett bizalommal lehet érvelni. Melyek azok a gondolatok, amelyek tartalmi alapon való hatósági korlátozását, végső soron cenzúráját, jogszerűnek tartja?

Elég sok ilyen ügy van folyamatban, ezért szűkre szabnám a választ. Az említett ügyben nagy vita volt. Nekem erről az a véleményem, hogy a szólás szabadsága és a sajtó szabadsága alapvető alkotmányos jog. Mi több, nemzeti önazonosságunk tartópillére, történeti alkotmányunk vívmánya, gondoljunk csak a ’48-as áprilisi törvényekre, de mehetünk messzebb is. Amiben esetleg eltér a véleményem az általánosabbnak tekintett felfogástól az az, hogy azt már nem merném állítani, hogy csak nagyon csekély alapjoggal szemben kell meghátrálnia a szólás- és a sajtószabadságnak. Tudniillik ez azt jelenti, hogy akkor például az emberi méltóságot tényleg oda rakjuk, ahol most van: a vitrinbe. Lepucoljuk az üveget, ott van benne a nagyon szép festmény, csak éppen nem használjuk. Egyáltalán nem tartom helyes dolognak azt, amit úgy hívunk, hogy karaktergyilkosság vagy verbális lincselés. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bizonyos esetekben ez nem elfogadható, de a szavaknak súlya van. Leírt szavaknak még nagyobb súlya van.

A Becsület-napnál elég világos volt a helyzet, mert az indítványban benne volt a hivatkozás a Párizsi Békeszerződésre. Alkotmánybíróként nem mondhatom, hogy a törvényben kihirdetett békeszerződés nem számít. Akkor, amikor egy olyan rendezvény történik, amelyiknek egyértelmű célja az, hogy másokat sértsen, akkor meghatározónak látom, hogy az alapvető jogok gyakorlása nem irányulhat mások zaklatására, arra, hogy mások jogainak érvényesülését korlátozza. Úgy vélem, hogy azt még elnézhetjük, ha valaki kiáll az erkélyre, aztán másokat sérteget. Arra, hogy olyan rendezvényt szervez valaki, aminek egyetlen egy célja, hogy másokat sértsen, nehezen tudnám azt mondani, hogy védi az Alaptörvény. Nem juthat egy jog védelme odáig, hogy más jogát meg eltakarítom előle.

Nyilván nem betiltatni akarok mindenféle véleményt, szó sincs róla, de figyeljünk arra, hogy más jogok is vannak.

Mindig probléma, amikor egy jogra ráirányítjuk a reflektort, és az összes többi árnyékban marad.

Mit tart az AB előtt álló legnagyobb kihívásnak? Az alkotmánybírói megbízatása végén mit tekintene sikernek, mikor lenne elégedett a saját munkájával?

Az Alaptörvény védelme olyan cél, amit megkaptam, megkaptunk feladatként. Akkor végzem a munkámat sikeresen én is, meg az Alkotmánybíróság is, ha ezt meg tudjuk valósítani. Az, hogy meg tudjuk-e valósítani, nem olyan, mint egy szép tollat gyártani, annál sokkal bonyolultabb. Próbálok nem tévedni, ha meg tévedek, akkor igyekszem bevallani.

Milyen alapon választotta ki a munkatársait, mi a munkamódszere, mennyire tud a törzskarára támaszkodni?

A törzskaromra nagyon tudok támaszkodni, de nem részletezném. Jelenleg

tizenöt tagja van az Alkotmánybíróságnak, ez tizenöt munkamódszert jelent, és nehéz azt mondani, hogy az egyik jobb, mint a másik.

Ha én elmondom, hogy mit csinálok, abból óhatatlanul az fog következni, hogy ezt tartom helyesnek, ezzel pedig megbántom a kollégákat. Nagyon jó, hogy itt van a stáb, nagyon jól tudok velük dolgozni. A kiválasztásnál igyekeztem magam visszafogni. A három tanácsadóból ketten korábban is itt dolgoztak. Ez így helyes. Nyilván kell mindig változás, új szemlélet is, a stábon is így alakult.

Melyik az Ön számára a szakmailag leginkább meghatározó könyvélmény?

Nem tudok egyet kiemelni. Tízet tudnék, vagy húszat. Olyat tudok mondani, ami jelentősen befolyásolta a gondolkodásomat, de abból sem egyet. Ilyen Vékás Lajosnak a szerződési rendszer fejlődésének csomópontjairól írt munkája. Ilyen Sólyom Lászlónak a polgári jogi felelősség hanyatlásáról írt könyve. Sosem voltam polgári jogász, de az, amit leírtak, meghatározta, hogy a jogról mit gondolok. Jelentős fordulópontot jelentett, mert bátrabban kezdetem elhinni azokat a gondolatokat, amiket korábban kiráztam a fejemből. John Lukácsnak a történelmi relativizmusról írt könyve (A történelmi tudat). Ő volt, aki kiderítette, hogy a Heisenberg-féle határozatlanság a történettudományban is tökéletesen működik. Az a könyv megváltoztatta a jogi „világképemet”. Korábban is gondolkodtam ezen, de akkor úgy éreztem, hogy ez valami bolondéria. Tudnék még igen sok könyvet mondani. Hogy hivatalban lévő alkotmánybírót is említsek, Pokol Béla A jog szerkezete című könyvét hallgató koromban olvastam, nem értettem felét sem, de akkor elkezdtem újra olvasni. A külföldiek közül: Maine-nek Az ősi jog, illetve Hart-nak A jog fogalma című munkáit emelném ki. De mondhatom a Tomcsányi Mórictól A közigazgatási jogviszonyt, mert azt olvasva értettem meg, mi az a közigazgatási jog. Előtte néhány évig tanították nekem, de

mindig azt éreztem, hogy ennek se füle, se farka. Aztán fogtam Tomcsányit, és megértettem, hogy mi az a közigazgatás.

Mátyás Ferenc – Morauszki Rita

*

Fotó: Volom Sári, Photon

Az interjú az Arsboni és az Alkotmánybíróság közötti megállapodás keretében készült.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.