„Amit ügyvédként el lehet érni, azt elértem” – Interjú dr. Lakatos Péterrel

Lakatos Péter a világ legnagyobb ügyvédi irodájának partnere volt, amikor váltott, és önállósította irodáját, a Lakatos, Köves és Társait (LKT), amely azóta is a piac vezető független szereplője. Az ország egyik legsikeresebb ügyvédjével beszélgettünk szakmáról, zenéről, Washingtonról és az államelmélet záróvizsga forradalmi megközelítéséről.

Tavaly az LKT teraszpartiján azt mesélte a frissen diplomázott hallgatóknak, hogy az állásinterjúkon egy kérdést mindig fel szokott tenni a jelentkezőknek: minek készülnek? Amennyiben a válaszuk az, hogy ügyvédnek, akkor jöhetnek a további kérdések. Most én is felteszem Önnek ezt a kérdést: mindig ügyvédnek készült?

Középiskola elejétől kezdve igen, tehát elég régóta.

Volt esetleg valamilyen családi indíttatás?

Legal Innovation Day

Ismerd meg, milyen jövő vár a jogi piacra!

Nagyapám ügyvéd volt, aki 92 évig élt, és még a halála előtti utolsó évben is jöttek hozzá ügyfelek. Nagyon sok ügyről mesélt, a tőle hallott történetek már a kezdetektől fogva befolyásoltak a döntésemben.

Volt esetleg más pálya is, amelyik konkurált az ügyvédséggel?

Szerettem volna zenész is lenni, de arra rájöttem, hogy nagyon sok nálam tehetségesebb zenész van, így végül nem azt a pályát választottam.

Az egyetemről kérdeznénk egy kicsit. Volt olyan oktató, aki nagy hatással volt Önre?

Vékás Lajos. Az ember életében csak néhány olyan oktató van, akire évtizedekkel később is emlékszik. Ő ilyen volt. Mindig nagyívű előadásokat tartott, nemzetközi kitekintéssel, az intelligenciája és a lenyűgöző tudása mindig sütött róla. Szervezett nyugati utakat is egyetemekre, például Németországba, ahol tanított. Így voltunk Heidelbergben és Hamburgban is csereprogramon. Abban az időben, a nyolcvanas években ez igazi kuriózum volt. Ő egy európai léptékű professzor volt, már akkor is.

Milyen joghallgató volt, hogyan írná le magát?

Az egyetemen minden vizsgám ötös volt, évfolyamelső voltam, pedig ennek akkoriban több hátránya volt, mint előnye. Az első vizsgám római jog volt, ahol az oktató előttem négy embert buktatott meg zsinórban, majd megkérdezte tőlem, hogy meg vagyok-e ijedve. Azt válaszoltam, hogy nem, egyáltalán nem vagyok megijedve. Innen indult az egyetemi karrierem.

Alapvetően tanultam az egyetemen, nem buliztam túl sokat, a sör-márkákat sem tudnám felsorolni, csak a legnagyobbakat.

Milyen érzés volt a nyolcvanas és a kilencvenes évek fordulóján joghallgatónak lenni?

Inspiráló volt a környezet, sok kisebb szellemi műhelyből választhattunk az egyetemen. Ráadásul jött a rendszerváltás is, megalakult a Fidesz. Nagyon bátraknak tekintettük őket, hogy ezt meg merték csinálni. Nekem is volt egy politikai „hőstettem”, a Kari Tanácsban. Az első szabad választás után meg szerettük volna szüntetni Samu tanár úr „Államelmélet” című államvizsga tárgyát, aminek keretében még a rendszerváltás után is az államelhalásról kellett tanulnunk, 1990-91 fordulóján. Bevittük ezt a javaslatot a Kari Tanácsba, amit Györgyi Kálmán vezetett, mint dékán. Óriási vita alakult ki. Samu professzort az egyetemre az állami szférából visszatérő reformkommunisták védték meg, azzal érvelve, hogy a tárgyra mekkora szükség van, de afelett könnyen elsiklottak, hogy az elmélet és a valóság között mekkora ellentmondás volt már akkor. Titkos szavazást javasoltam, amire aztán még nagyobb vita lett, Györgyi szünetet rendelt el, majd megnézték a szabályzatot, amiben természetesen nem volt szó a titkos szavazásról, hiszen a régi rendszerben igyekeztek visszaszorítani a valódi demokráciát. Ismeretlen dolog volt ez az eljárás, ezért végül szavazásra bocsátották a kérdést, hogy legyen-e titkos szavazás, amin aztán eggyel többen voltak azok, akik azt mondták, hogy ne legyen. Ezek után jött a nyílt szavazás, ahol végül egy ember átállt, így megmaradt a tárgy. 1991 januárjában volt az utolsó államvizsgám, Samu professzor úrnál, államelméletből, ahol az egyik barátom előttem kihúzta az államelhalást. Samu azt mondta, hogy „köszönöm, nem kell ezt a tételt elmondani”, mire a barátom azt felelte, hogy „professzor úr, ezt a tételt Önnek én most elmondom”. Tiszta vörös volt a professzor feje, de végül ötöst adott mindenkinek. Ez volt a mi „forradalmi” tettünk.

Mit tanácsolna a hallgatóknak, akik az LKT-ba szeretnének bekerülni, mire figyeljenek az egyetemi évek alatt?

Az interjún mindig meg szoktam kérdezni tőlük, hogy milyen jegyeket értek el az egyetemen a számunkra releváns tárgyakból. Hiszek abban, hogy az egyetem nem csak egy szórakozóhely, és azok, akik tanultak, és ötösöket kaptak az évek folyamán, valószínűleg megtanulták a dogmatikát is. Nem biztos, de az esély nagyobb rá, mint a kettes-hármas tanulóknál. Meg szoktam azt is kérdezni, hogy kinél vizsgáztak. Nyilvánvaló, hogy a Vékás Lajosnál, Harmathy Attilánál, Király Miklósnál, Kisfaludi Andrásnál kapott jegynek nagyobb értéke volt, mint egy számomra ismeretlen óraadó tanártól kapott jegynek. Furcsának tűnik az egyetemen, hogy miért kell annyi elméleti dolgot megtanulni, de az évek folyamán rájön az ember, hogy sok esetben a dogmatikához kell visszanyúlnia, amikor valami nincsen tisztán szabályozva. Tegnap is volt egy bírósági tárgyalásom, ahol egy római jogból jövő alapelvvel kellett érvelnem, mert nem volt más. Azt javaslom, hogy tanuljanak a hallgatók az egyetemen, mert ott van lehetőségük arra, hogy az alapokat elsajátítsák.

Ha van két hasonló jelentkező, hasonló jegyekkel, mi szerint döntenek köztük?

Nagyon fontos a rátermettség, a kommunikációs készség és a meggyőző képesség. Kell tárgyi tudás is, de a munkabírás is fontos. Ez egy szolgáltató iparág, itt az ügyfelek diktálnak, előfordul, hogy az embernek még ennyi évtized után is le kell mondania programokat egy ügyfél miatt – akár hétvégén is. Ez kellemetlen tud lenni, de alázattal kell ehhez a munkához is hozzáállni, mint bármelyikhez.

Az egyetem után Washingtonban szerzett LL.M. diplomát. Tervezte ezt az utat?

Abban az időben nem voltak nyugati utak, be voltunk zárva. Nem volt lehetőség külföldön tanulni. Egy-két állami ösztöndíj volt, elvtársaknak félretéve. Már dolgoztam, amikor kaptam egy telefont az akkori igazságügyi államtitkártól, Kecskés Lászlótól, aki úgy kezdte, hogy „talán tegeződjünk”. Ez elég szokatlan volt, egy idegen államtitkártól… Mondta, hogy felmerült egy amerikai ösztöndíj lehetőség, a nagykövetségen keresztül. Megkereste az egyetemet, hogy kit ajánlanak, Vékásék pedig egyöntetűen engem javasoltak rá. Két hét alatt kellett eldöntenem, hogy megyek-e. Augusztusban repültem ki, pont egy nappal azután, amikor Gorbacsov ellen puccsot kísérelték meg Moszkvában. Kint volt egy professzor, aki kitalálta, hogy Kelet-Európából hozzanak hallgatókat az egyetemre, így kaptam én is a lehetőséget a George Washington University-n.

Milyen volt az USA-ban tanulni?

Borzasztó nehéz volt az elején, októberben kaptunk először ösztöndíjat. Én szerencsére vittem magammal valamennyi pénzt, de a románoknak például az egyetem adott kölcsönt, kamatra(!), hogy egyáltalán legyen mit enniük… Ez volt életemben az első, amikor olyan tárgyakat választhattam, amelyek érdekeltek. Idegen nyelven, idegen rendszerben, case law systemben kellett tanulnom. Ez azt jelentette, hogy ahhoz, hogy minden esetet egyszer legalább el tudjak olvasni a félévben, napi 60 oldalakat kellett olvasnom. Iszonyat hosszú és bonyolult mondatok voltak, amikre Magyarországon nem készítettek minket fel. Nagy „challenge” volt, egy nagyon „competitive” környezetben.

A mindennapok is hasonlóan sok kihívást rejtettek?

Itthon a szüleimnél laktam, így például nem tudtam, hogyan működik egy albérlet megtalálása. Havi 800 dollár volt a keretem, amiből meg kellett élnem. A legolcsóbb albérletek földalatti lakások voltak, 500 dollár környékén… Végül nagy nehezen találtam egy albérletet 550 dollárért, első emeleten, zöldövezetben. Fantasztikus, gondoltam. Másnap beköltöztem, és reggel meg is értettem, miért tudtam kivenni, hiszen a National Airport felszállópályája mellett volt a lakás. Nem kellett vekkert használnom, hét órakor az első gép ébresztett, és este az utolsó gép után feküdtem le. Elmentem az egyetemi menzára, de másnapra tiszta kiütés lettem az ételallergiától, így el kellett kezdenem főzni. Bevásároltam, vettem egy csirkét, és megtanultam beosztani. Egy héten négyszer ettem ugyanabból a csirkéből. Második félévben elköltöztem egy jobb helyre. Összetalálkoztam egy eseményen egy jogász nénivel, aki még a New York Timesban is szerepelt. Neki elpanaszoltam az összes problémámat, és felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk. Először nem vettem komolyan az ajánlatot, de miután a főbérlőm a közös konyhában végeztette a kutyájával a dolgát, felhívtam a nénit, hogy akkor mennék. Tárt karokkal várt, a mai napig jó barátságban vagyunk.

Sikerült helytállnia végül?

Volt egy Prof. Green nevű tanárunk, aki corporationt tanított. Egyszer meghívott ebédelni. Bevallotta, hogy az elején nagyon nem értett egyet a kelet-európaiak idehozatalával, de miután a tantárgyi vizsgán az első öt hallgató között végeztem, át kellett értékelnie a véleményét, és gratulálni szeretne a teljesítményemhez. Olyan tárgyakat tanultam kint, amikből a mai napig megélek. Itthon ezek sokszor még a mai napig teljesen ismeretlenek.

Itthon a Clifford Chance-nél helyezkedett el. Nemzetközi iroda volt a cél mindig is?

Igen, már az egyetemen tudtam, hogy nemzetközi irodánál szeretnék dolgozni. 1993-ban nyitotta a Clifford Chance Köves Péterrel a közös irodát, ő 1995-ben lett equity partner, mi Richard Lockkal 1996-ban local partnerek, majd 1999-ben equity partnerek lettünk. 2006-ban lettem irodavezető, és végül 2009-ben váltunk ki a Cliffordból.

Mi vezette arra, hogy váltson, és önállósítsa az irodát?

A válság után a Clifford vezetése csökkentette a partnerek létszámát a világ több felén is, a mi régiónkban pedig úgy döntöttek, hogy nem engedik, hogy új emberek partnerré válhassanak. Volt két kollégánk, az egyikük Ungár Attila (máig a partnerünk), akik a partnerség várományosai voltak. Közölték velem, hogy meg kell nekik mondanom, hogy nem lehetnek partnerek. Tudni kell, hogy a tanácsadói pályán a végső motiváció mindig az, hogy valaki tulajdonossá válhasson, ezt csak pénzzel nem lehet kompenzálni. Ennek a kérésnek az lett a vége, hogy megmondtam a londoni vezetésnek, hogy ezt nem tudom megcsinálni, ha ők elmennének, lábon lőném saját magam. A központ reakciója az volt, ha ennyire tudom, hogyan kell csinálni, akkor csináljam egyedül. Meglepődtem, hogy ez is opció lehet, de meggondoltam a dolgot, hazajöttem, majd felhívtam Londont, hogy megvenném tőlük az irodát. Nagyon meglepte a managing partnert a dolog, azt mondta, hogy a korábbi kijelentését nem gondolta komolyan. A szavaknak azonban súlyuk van. Végül letárgyaltuk a részleteket, és 2009-ben önállósodtunk.

Hogy képes felvenni az irodájuk a versenyt a nagy nemzetközi irodákkal?

Röviden: nagyon jól. Ebben a szakmában négy dolog kell: személyes tudás, tapasztalat, kapcsolat és brand. Amikor kiváltunk, egy ügyfelet sem vesztettünk el. Annyira nem, hogy 2010 és 2011 volt a két legjobb évünk. Akik ismertek minket, továbbra is hozzánk jöttek, és akik csak a Cliffordot ismerték, ők is minket választottak. Egy új stratégiát vezettünk be, a világon a lehető legtöbb irodával szeretnénk jóban lenni: New York-i, londoni, frankfurti irodákkal. Több tucat nagy nemzetközi irodával vagyunk kapcsolatban, akik mind pozitívan tekintenek ránk. Ez alapozza meg a mi működésünket és növekedésünket. Még a legnagyobb tranzakcióknál is ugyanolyan brandként kezelik a Lakatost, mint a Citi Bankot vagy a Cliffordot. Van, aki nehezen tudja kiejteni a Lakatos nevet, vagy görögnek gondol, de ez a dolog velejárója. Soha nem leszünk angolszász terület, egy gyarmati effektus mindig lesz a munkánkban. Azonban az a szabadságharcos mentalitás, amit a politikában láthatunk, itt teljesen értelmetlen, el kell fogadnunk, hogy ők régebb óta és jobban csinálják, így ők döntenek a nagy ügyekről. Ha ezt az ember elfogadja, és alázatos ehhez a struktúrához, meg tudja találni a helyét a rendszerben.

Említette, hogy kedveli a zenét. A hobbijaira, mint a zene, mennyi időt tud szánni?

A mi generációnk a munkát abszolút az első helyre helyezte. Úgy látom, a fiatalok ezt már egyre kevésbé teszik így. Rengeteg lemondással és kompromisszummal jár a munkánk. Én például sokkal többet szeretnék a zenével foglalkozni, mint amennyit az időm enged. Ennek ellenére csinálom. Van egy Sentiments Piano Duó nevű formációnk a feleségemmel. Kétzongorás produkció, amivel fellépünk, minőségi háttérzenét játszunk. Voltunk már a Jogászbálon, Düsseldorfban, Bécsben, de a Balatonon is. Ha hazamegyek egy hosszú nap után idegesen, a zene segít megnyugodni, nagyon sokat segít. A zenén kívül vitorlázom, imádom a Balatont.

Melyik az az ügy pályafutásából, amire a legbüszkébb?

A ’90-es évek elején onnan indultunk a telekommunikációban, hogy 30 éves várakozási listák voltak, a nagyszüleim is évtizedekig vártak a vonalas telefonra. Az ügyfeleim az irodánk segítségével kb. másfél millió fix vonalat építettek ki az évek során, mobil licenszeket nyertek el, és ez nagy lépés volt az ország számára. Úgy érzem, hogy tettünk valami fontosat az ország fejlődéséért.

Elégedett az eredményeivel?

A világ legnagyobb ügyvédi irodájában, a Clifford Chance-ben voltam tulajdonos. Úgy gondolom, amit ügyvédként el lehet érni, azt elértem, és hogy mindent megkaptam a szakmai életemtől, amit valaha akarhattam. A legfontosabb azonban az, hogy ugyanúgy tekintettek rám a Cliffordnál, mint egy New York-i vagy egy hongkongi partnerre, ugyanazt várták el tőlem, mint tőlük. Áder Jánosnak mondtam még 2000-ben, hogy nekem megtörtént az EU csatlakozásom 1999-ben, amikor partnernek választottak. Emlékszem, hogy milyen szomorúan hallgatta a dolgot, hisz még jó néhány évnek kellett eltelnie az ország EU csatlakozásáig. Mi már akkor integrálódhattunk a világba, és számomra ez volt akkoriban a legfontosabb dolog. Örömmel látom, hogy a mai fiataloknak ez már természetes adottság.

Te is az ügyvédi szakma csúcsát célzod meg?

Ha a középszerűség Neked sem pálya, és akárcsak anno Péter, Te is mindent el akarsz érni, amit ügyvédként el lehet, akkor jelentkezz az LKT-hoz ügyvédjelöltnek! Tanulj a legjobbaktól, bizonyíts, és válj a szakma következő Lakatos Péterévé!

Most végeztem az egyetemen, pályakezdő vagyok, és Péternek szeretnék dolgozni!

Van már maximum egyéves tapasztalatom jelöltként, de váltani szeretnék, és inkább Péternek dolgoznék!

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.