Az Alkotmánybíróság válasza a korlátlan letartóztatásra

2013. év végén módosult az előzetes letartóztatás akként, hogy ha 15 évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt van folyamatban a terhelttel szemben eljárás, akkor az előzetes letartóztatás korlátlan idejű.[1] Az Alkotmánybíróság 2021-ben a Büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) által átvett e rendelkezést a jogállamiság és a személyi szabadsághoz való jog megsértésére hivatkozva alaptörvény-ellenesnek nyilvánította.[2]

Az 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról (régi Be.) 132. § (3a) bekezdéséhez fűzött indoklás szerint a közelmúlt sajnálatos eseményei világítottak rá arra, hogy bizonyos esetekben a négy év – az előzetes letartóztatás eredeti maximum tartama – nem elegendő az elsőfokú ügydöntő határozat megszületésére. Az előzetes letartóztatás feltételeinek – különösen a szökés, elrejtőzés veszélyének – fennállta esetén, a szabadon bocsátás súlyosan megnehezíti, veszélyezteti a büntetőeljárás befejezését, ezért indokolt, hogy az előzetes letartóztatás intézményének ne legyen időkorlátja. A módosítás kiemeli azt is, hogy az Európai Unió tagállamai közül, a lengyel, román, svéd, ír és német szabályozást is figyelembe vette, ahol szintén nincs időbeli korlátja az előzetes letartóztatásnak a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőinél.[3]

A módosítás oka a hírhedt rablógyilkos banda

A rendelkezés megalkotásának közvetlen indoka egy, akkor folyamatban lévő konkrét büntetőeljárásban annak a megakadályozása volt, hogy a terhelt előzetes letartóztatása megszűnjön.[4] Az ároktői banda néven elhíresült tettesek közül kettőnek az előzetes letartóztatása 4 év után megszűnt és a törvények szerint a bíró házi őrizetet rendelt el helyette. Két vádlott azonban a házi őrizetből megszökött és Svájcban fogták el őket. Mielőtt a harmadik elkövető tekintetében is letelt volna az előzetes letartóztatás maximális tartama, a kormány törvénymódosítást kezdeményezett és a parlament megszavazta a korlátlan letartóztatást.[5] Hozzá kell tenni, hogy az eset idején hatályban lévő szabályok szerint a házi őrizet elrendelésekor csak a terhelt hozzájárulásával volt lehetőség a mozgást nyomon követő technikai eszközzel is ellenőrizni az elkövetőt,[6] amelyhez ők nem járultak hozzá, így a szökésük is könnyebben végbemehetett.

Mit gondol az alapvető jogok biztosa?

Utólagos normakontroll eljárást indítványozott az alapvető jogok biztosa, amelyben valamint annak kiegészítésében kérte a régi Be. 132. § (3a) bekezdése és a hatályos Be. 298. § (2) bekezdés a) pontjának alaptörvény-ellenességének megállapítását.[7] A régi Be. hivatkozott szakasza megegyezik az új Be. rendelkezésével, azzal a különbséggel, hogy utóbbi esetében csak az életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntethető bűncselekmények miatt van lehetőség a korlátlan ideig tartó letartóztatásra, míg a tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények miatt a Be. nem tartotta fenn a szabályozást.

Az alapvető jogok biztosa kifejtette, hogy a letartóztatás csak akkor tud az alkotmányos keretek között maradni, ha megőrzi „előzetes” jellegét. Vagyis nem funkcionálhat előrehozott büntetésként, kizárólag a büntetőeljárás sikerességét, a terhelt rendelkezésre állását valamint a bűnismétlés elkerülését biztosíthatja.[8] A letartóztatás időtartama komoly relevanciával bír, mivel érvényesülnie kell az arányosság követelményének amely azon kívül, hogy egy alkotmányossági garancia, az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB/ Bíróság) esetjogában is érvényesül.

Az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében jelenik meg a jogállamiság, ebből vezethető le a jogbiztonság elve. Minden jogállam fellép a bűncselekmények elkövetőivel szemben és megbüntetésükre legitim igénnyel bír. Ehhez egy olyan eljárásrendet kell kialakítani, amelynek célja a tisztességes és igazságos ítélkezés szolgálata, így nélkülözhetetlen, hogy érvényesüljenek a terhelt Alaptörvényben és a Be.-ben rögzített jogai.

Ugyanakkor önmagában a vád tárgyává tett cselekmény nem lehet igazolási alapja annak, hogy megvonjuk az elkövetőtől a jogállami garanciákat. Az állam semmiképpen sem háríthatja a terheltre a büntetőeljárás sikertelenségének a kockázatát.[9]

A bíróságnak a feladata és egyben a felelőssége is, hogy a döntés megfelelő időben megszülessen, mivel az időszerűség fontos tényezője a generális prevenciónak, amely a büntetés egyik célja is. Természetesen minden eset más, de az EJEB esetjoga szerint a 4 éven túl tartó letartóztatás esetében már nem látszanak bizonyítottnak azon tények, amelyek indokolnák az őrizet fenntartását. Kivétel például egy ügy bonyolultsága miatt előfordulhat, de fontos tényező, hogy a hatóságoknak felróható-e a késedelem.[10]

Az Alaptörvény IV. cikke szerint: “Mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz”. Ugyanakkor szükséges, hogy az elérni kívánt cél más módon ne legyen megvalósítható és a korlátozás arányos legyen.[11] Az arányosság és a szükségesség elve számos más európai állam jogában is megjelenik. Az osztrák büntetőeljárásban például olyan jelentőségteljes követelménynek tekintik, hogy külön a személyi szabadságot korlátozó kényszereszközök alkalmazása tekintetében is alkotmányos rangra emelték az arányosságot.[12]

Zárásképp Székely László mint indítványozó kifejti, hogy a bűncselekmény súlyához igazodik az állam büntető igénye is, vagyis a súlyosabb bűncselekmények tekintetében elfogadható, hogy hosszabb legyen a letartóztatás tartama, viszont felső határ hiányában az arányosság vizsgálata fogalmilag kizárt. A személyi szabadság megvonása és így a letartóztatás egy visszafordíthatatlan és orvosolhatatlan korlátozás, ebből kifolyólag egy idő után már nem tud arányban állni a büntetőeljárás sikerességéhez fűződő érdekkel, valamint az állami büntetőhatalom érvényesítéséhez fűződő közérdekkel.[13]

Vajon a határidők megfelelő garanciát nyújtanak?

Az Alkotmánybíróság döntésében először a személyi szabadsághoz való jogot vizsgálta. Kifejtette, hogy a letartóztatás egy preventív intézkedés, amely az állam büntető igényének hatékony érvényesítését célozza és alkotmányosan elismert korlátozása a személyi szabadságnak.[14] Hangsúlyozásra kerül, hogy a korlátozásnak szükségesnek és arányosnak kell lennie az elismert célhoz képest. Ez azért is létfontosságú mert a letartóztatás a legsúlyosabb személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés.[15]

Külön kell választani a vádirat benyújtása előtt vagy azt követően elrendelt letartóztatást, mivel a két esetre eltérő szabályozások vonatkoznak és a jelen cikkben csak az előbbi esetkörrel kívánok foglalkozni, mivel az Alkotmánybíróság is csak azt tartotta relevánsnak.[16] A nyomozás alatt a nyomozási bíró rendelheti el egy hónapig a letartóztatást, majd ha a feltételei változatlanul fennállnak, alkalmanként három hónappal hosszabbíthatja meg az elsőfokú bíróság tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig.[17] Azonban egy év után – amennyiben a tárgyalás nem jutott el az előkészítő szakaszig ez idő alatt – már csak kettő havonta lehet hosszabbítani a letartóztatást. Ha a nyomozási bíró döntése ellen fellebbezéssel kíván élni a terhelt, a védő vagy az ügyész akkor a törvényszék másodfokú tanácsa jogosult eljárni.[18]

Az ismertetett határidők önmagukban nem alkalmasak arra, hogy egy hatékony garanciát jelentsenek a személyi szabadsághoz való jog tekintetében, mivel bizonytalan időpontban bekövetkező körülményekhez (pl.: tárgyalás előkészítése során hozott határozat időpontja), vagy bár meghatározott, ugyanakkor korlátlan alkalommal meghosszabbítható időre vonatkoznak. A jogalkotó igyekezett garanciákat beépíteni, mint a soronkívüliség elve, vagy utalva az időszerűségre deklarálja, hogy „[a] bíróságnak, az ügyészségnek és a nyomozó hatóságnak arra kell törekednie, hogy a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés a lehető legrövidebb ideig tartson”, de ezen rendelkezések tényleges számonkérhetőség, illetve szankció hiányában nem minősülhetnek valódi garanciának.[19]

Az előzetes letartóztatás maximális időtartama nem esik egybe a nyomozás teljes időtartalmával, hanem annál rövidebb. Hiszen a letartóztatás elrendelésének egyik általános feltétele a bűncselekmény elkövetésére vonatkozó alapos gyanú fennállta a gyanúsítottal szemben, amelyet közölni is kell a terhelttel. Ebből kifolyólag a nyomozás megindulása és a letartóztatás kezdete között sokszor több hónap vagy akár egy év is eltelhet.

Következésképpen a büntetőeljárás megindulásától az elsőfokú ügydöntő határozat meghozataláig – amelynek nem kell jogerősnek lennie – nyitva álló idő a gyakorlatban nem csupán négy év, hanem jóval több akár öt-hat év is lehet.[20]

A döntés indokai

Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt megvizsgálta, hogy az alapjog korlátozás szükséges és arányos módon történt-e. Feltehetőleg a jogalkotó célja az volt, hogy kizárja annak a lehetőségét, hogy a terhet megakadályozza a büntetőeljárás sikeres lefolytatását és így ésszerű határidőn belül lehessen meghozni az elsőfokú ügydöntő határozatot.[21]

A testület megítélése szerint nem ismerhető fel olyan kényszerítő ok, amely szükségessé tenné az előzetes fogva tartás felső határának az eltörlését.

Valamint, hogy ha a terhelt letartóztatása mellett húzódik el az eljárás, annak oka mindig a terheltnek fel nem róható körülmény, amelyből következik, hogy az „ésszerű fogvatartási idő túllépése a bűnüldözés kockázatának a terheltre történő túllépését is jelenti, ami (…) alkotmányosan meg nem engedett.”[22]

Kiemelendő, hogy az abszolút határidők leteltét követően a hatóságoknak egyéb eszközeik is maradnak annak érdekében, hogy a büntetőeljárás sikerességét biztosíthassák. Egyéb személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedést is alkalmazhatnak, mint például a bűnügyi felügyeletet. A hatályos szabályok szerint a letartóztatás felső határának eltelte miatt elrendelt bűnügyi felügyelet esetében a mozgását nyomon követő technikai eszköz alkalmazása is kötelező. Ugyan az utóbbi jogintézmény nem biztosít ugyanolyan mértékű felügyeletet a terhelt felett, de a jogalkotói cél elérésére nem kevésbé alkalmas,[23] főleg ha számításba vesszük az EJEB azon gyakorlatát, amely szerint az idő előrehaladtával különösen négy év után egyre kevésbé látszik indokoltnak az őrizet fenntartása.[24] Mindezeken felül, ha a terhelt megszegi a bűnügyi felügyelet szabályait, amit a letartóztatás maximális tartamának elérését követően határoztak meg, a letartóztatás ismét elrendelhető, amelynek a maximális tartamát az újabb elrendeléstől kell számítani.[25]

Hangsúlyozandó, hogy a felső korlát nélküli határidő tekintetében az Alkotmánybíróság csak az alapjogkorlátozás szükségességének feltételét vizsgálta. Abban viszont, hogy milyen mértékű abszolút határidő számítana arányosnak – amelynek meghatározása a jogalkotó feladata – nem foglalt állást.[26]

Az egyetlen párhuzamos indoklás, avagy részletesebben az EJEB gyakorlatáról

Czine Ágnes alkotmánybíró teljes egyetértését fejezte ki a határozat rendelkező részével és az indoklással is, azonban szükségesnek tartotta az EJEB gyakorlatának behatóbb ismertetését, hiszen a Bíróság számos esetben foglalkozott a letartóztatás kérdésével.[27]

Az EJEB esetjoga szerint a tartós fogvatartás jogszerűségéhez szükségesek az általános és különös fogvatartási okok – melyek a letartóztatás feltételei – továbbá a nemzeti hatóságoknak „különös gondossággal” kell lefolytatnia az eljárást. Amely azt jelenti, hogy a büntetőeljárásnak megfelelő ütemben kell haladnia és az eljáró hatóságokat nem terhelheti késedelem.[28] A Bíróság egy általa kimunkált tesztet alkalmaz annak megállapítására, hogy a fogvatartás ésszerű-e. Először megvizsgálja az állam által felhozott indokokat, valamint azok szükségességét és megfelelőségét, majd a bíróság megállapítja, hogy az elhúzódás indokolatlanul történt-e. Ebből is kitűnik, hogy a döntés mindig eseti alapon történik, az ügy sajátos jellemzőinek alapul vételével. Így például komoly nemzetközi összefüggés esetén vagy bonyolult ténybeli és jogi megítélésű ügyeknél elfogadható a hosszabb időtartam is, ugyanakkor a letartóztatás eredeti indokai egyre kevésbé lesznek relevánsak az idő múlásával.[29] Az összejátszás veszélyét lehet legfőképpen kiemelni, amely a büntetőeljárás kezdetén nagy jelentőséggel bír, de az ügy előrehaladtával egyre kevésbé lehet rá hivatkozni. A szakirodalomban felmerült, hogy a kisebb súlyú bűncselekmények esetén indokolt lenne a kollúzió veszélye miatt elrendelt letartóztatást kizárni. Ez nem volna egy idegen jelenség, a körülöttünk lévő országok közül a német Büntetőeljárásjogi törvény (StPO) a legfeljebb 6 hónapig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetében kizárja az összejátszás indokára alapított letartóztatás elrendelését.[30] A spanyol Büntetőperrendtartás viszont – mely véleményem szerint egy helyesebb megoldást alkalmaz – előírja, hogy a kollúzió veszélye miatt elrendelt letartóztatás nem haladhatja meg a 6 hónapot.[31] A határidő a hatóságok felé állít kötelezettséget, hogy példának okáért azon tanúkat vagy terhelttársakat mielőbb hallgassa ki, akikre hivatkozva a letartóztatás szükséges volt a kényszerintézkedés alá vont vádlottal szemben. A soronkívüliség elvének érvényesüléséből kifolyólag – amelyet az EJEE 5. cikk (3) bekezdése és a Be. 79. §-a is tartalmazza – egyébként is hárul egy kötelezettség a hatóságokra, hogy az eljárás a lehető legrövidebb ideig tartson és soron kívül folytassák le, ha a terhelt őrizetben van. A hazai szabályozás viszont semmilyen jogkövetkezményt nem ír elő e kötelezettség megsértése esetére, amely a rendelkezés diszfunkcionálissá válását eredményezi.[32]

Az Alkotmánybíró indoklásában azt is említi, hogy a szabadlábra helyezést alátámasztó vagy éppen megkérdőjelező érvek nem lehetnek „általánosak és elvontak”.[33] Megemlítendő, hogy számos kritika érte a magyar bíróságokat – többek között az EJEB által – a határozatokból hiányzó tények és sablonszerű megfogalmazások miatt.[34] Továbbá a strasbourgi ítéletekből következetesen kitűnik, hogy Magyarországot már visszatérően marasztalták el azért, mert a bírósági döntések nem térnek ki a védői érvekre az indoklásban és nem veszik figyelembe az ügy és a terhelt egyéni körülményeit.[35]

Végezetül Czine Ágnes kifejti, hogy a támadott rendelkezést az a tény is kétségessé teszi, hogy bevezetésére egyetlen, konkrét, folyamatban lévő ügy szolgált, nem pedig egy általános jellegű probléma.[36]

Záró gondolatok

Az utolsó mondattal teljesen egyetértek, egy adott ügy sose lehet alapja a jogszabályok módosításának, hiszen nem szolgálja a hosszútávú jogalkotást. A jogszabályoknak – különösen a Be.-nek – fenntarthatósága indokolt és bár a folyamatosan változó körülményekhez való alkalmazkodás miatt módosítások szükségesek, ezeknek általános jellegűeknek kell lenniük. Következtetések levonása adott ügyekből progresszív, de a személyre szabott jogalkotás könnyen tartalmazhat hibákat.

Indokoltnak tartanám a letartóztatás kivételes jellege felé nagyobb mozdulást. Számos olvasatban találkozhatunk azzal, hogy hazánkban rendkívül magas a letartóztatásban lévők száma,[37] és bár látszik egyfajta csökkenő tendencia, de még mindig úgy tűnik, hogy a bírók jóval inkább bíznak a legsúlyosabb kényszerintézkedésben, mint annak az alternatív változataiban.[38] Pedig, esszenciális követelmény, hogy az alapvető jog korlátozásakor a legitim cél elérésére legalkalmasabb és legenyhébb eszközt kell választani.[39]

A megsemmisített rendelkezés kapcsán, véleményem szerint is egy olyan alapjog korlátozásról van szó, amely felső határ híján vagy más a gyakorlatban is megfelelő módon érvényesülő garanciák nélkül nem felelhet meg a szükségesség és az arányosság követelményének. A jogalkotó a módosítás indoklása során felhozta azt a tényt, hogy más európai uniós országokban sem határozták meg a letartóztatás maximális tartamát. A saját meglátásom viszont az, hogy nem elég egy adott rendelkezést nézni a felsorolt államok tekintetében, hanem összességében kellett volna vizsgálni a szabályozásaikat. Erre egy jó példa Németország, ahol a soronkívüliség elve valódi tartalommal bír, bizonyítékként szolgálhat, hogy számos eseti döntésben megállapították az alapelv megsértését, amelynek egyértelmű követelménye volt a letartóztatás megszüntetése.[40] Míg hazánkban az alapelv megsértésére a Be. semmilyen jogkövetkezményt nem állapít meg, pedig meglátásaim alapján indokolt lenne, hiszen a határ átlépése nélkül is felelősek lehetnek azért az eljárni köteles hatóságok, hogy az eljárás elhúzódik. Németországban az eseti alapon való vizsgálat pozitív következménye, hogy az említett eshetőségre is megoldást nyújt.

Összességében egy előremutató lépés, hogy a vizsgált rendelkezések Alkotmánybíróság általi hatályon kívül helyezésével a Be. ismételten rendelkezik a letartóztatás felső határáról, amely biztosítékot jelent azon terhelteknek, akikkel szemben elrendelték és az ésszerű határidő követelménye is nyomatékosabban tud érvényesülni a hatóságok részéről, ha nem korlátlan idővel gazdálkodhatnak a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőinél.

Ez a cikk az Arsboni 2021 őszi Gyakornoki Programjának keretében készült, melynek támogatója a Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda.

Források

Hivatkozások