Büntetőjogi közösségi háló: nyilvános adatbázisok, önkéntes rendőrök?

Megan törvénye[1], a szexuális bűncselekmények elkövetőit interneten keresztül lekérdezhetővé tevő amerikai törvény Megan Kankáról, a 7 évesen meggyilkolt kislányról kapta a nevét. Megant a vele szemben lakó, többszörösen, nemi bűncselekményekért elítélt Jesse Timmendequas gyilkolta meg. Amerikában – érthetően – hatalmas felháborodást váltott ki az eset, azóta az ilyen bűncselekményért elítélt személyekről több állam is publikus nyilvántartást vezet. A közeli és távoli múlt eseményei miatt mára a hazai közbeszédben is téma egy hasonló adatbázis létrehozása. A következőkben arról szeretném meggyőzni az olvasót, hogy ez a megközelítés sokkal veszélyesebb, mint amennyi előnnyel járhat: nem csupán felborítja a bűn és büntetés kényes büntetőjogi egyensúlyát, hanem megnyitja az utat a lincselő-igazságszolgáltatásnak.

megans-law

Megszégyenítő szankciók

Mielőtt rátérnék a nyilvános elkövetői adatbázis kérdésére, érdemes kicsit távolabbról is szemügyre venni ezeket a szankciókat. A test ellen irányuló büntetésekkel ellentétben (például kivégzés vagy csonkítás) a megszégyenítő szankciók ugyanis sokkal lassabban kopnak ki a hazai és nemzetközi büntetőjogi gyakorlatból. Hiszen – tehető fel a kérdést – miért lenne helytelen a nemi erőszakot elkövetők nevét nyilvánosságra hozni?

Mi baj származhat abból, ha valakit pár órára a városháza elé ültetnek, vagy „Ittasan vezettem” feliratú pólóban végez a köz javára jóvátételi munkát?

Egyáltalán miért lenne gond a megszégyenítő szankciókkal, ha a szabadságvesztés még komolyabb stigmával jár?

Mindez sokakat foglalkoztatott az amerikai jogi irodalomban is (lásd James Q. Whitman[2] és Dan Kahan[3] disputája), a fő kérdés pedig így összegezhető: mi az a megszégyenítő büntetésekben, amely miatt a modern jogrendszerek nagyon szűk körben alkalmazzák őket? A kérdés aktuálisabb, mint valaha, hiszen az ilyen szankciók nyilvánossága ma már döntően mást jelent mint akár csak tíz éve: a Facebook, az Instragram vagy a Twitter emberek milliárdjait kapcsolja össze közösségi hálózataikon, így a megszégyenítő szankciók számára a semmiből bukkant fel egy új platform, egy új nyilvánosság. A jelenségről tanárok ezrei már most elkeserítő tapasztalatokkal rendelkeznek, az iskolai (pontosabban az iskolán kívüli) internetes megszégyenítés, angolul „bullying”[4] egyenes arányban harapódzott el az iskolások közösségi médiás hozzáférésével.

A megszégyenítő szankciók történetisége

Amikor egy nemest felakasztottak, az státuszcsökkentő, míg ha közembert nyakaztak le, az státusznövelő volt. Nota bene, a guillotine pont ezért volt forradalmi eszköz, mert a francia társadalom áldozatai nagy részének tette lehetővé a fejvesztés általi halált[5] – egyben úgy látszik, a diktatúrák ösztönösen vonzódnak a „hatékony” és steril kivégzési módszerekhez. A megszégyenítés testi büntetésekhez kötődő, alapvetően státuszcsökkentésben megjelenő jellege mára eltűnt Európából, és az elmúlt évszázadokban nagyszerű gondolkodók álltak ki az elítélteket lealacsonyító büntetések ellen, tűpontosan mutatva rá azok tarthatatlanságára.

Van azonban egy közös, zavarba ejtő jellemzője ezeknek az érveknek: ma már szinte semmilyen relevanciával nem bírnak. Ezért, mielőtt a ma is érvényesekre rátérnék, kigyomlálom közülük a ma már szinte csak csak történeti jelentőséggel bírókat.

megszegyenito_szankciok

Viktoriánusok és koruk: szemérmes elállatiasodás

A viktoriánus korszak bigott, szigorú etikettű világában a testiség említése, a testrészek „mutogatása” elfogadhatatlan, illetlen és elítélendő volt[6]. Ebből a Viktória királynő korabeli nézőpontból minden eset, amikor testrészek vagy „szégyenletes” emberi tevékenységek kerültek a nyilvánosság elé (legyen az megkorbácsolás vagy egy ember székelő pozícióban való közszemlére tétele), állatinak és alacsonyabb rendűnek számított. A testiség és a megszégyenítés ebből, és főként ebből a szempontból volt elfogadhatatlan a elborzadó, de a büntetések végrehajtását mégis álszent módon végignéző, magukat olykor szinte fesztiválszerű ünneplésbe hergelő kortársak számára.

Mi azonban nem vagyunk viktoriánusok, és nemhogy egy felvillanó boka, de egy pornográfiába hajló tévéműsor is keveseket hoz lázba József Attila-i értelemben.

Hasonlóan, de más aspektusból ellenezték a megszégyenítő büntetéseket a XIX. századi Franciaországban. Molenes[7] a marquet (megbélyegzést) és a carcant (pellengért) azok barbársága miatt támadta, egészen pontosan amiatt, ahogyan a „vörös fém az emberi bőrhöz ér”. A testi fájdalmon túl egy másik – jelen írás szempontjából jelentős -, a lealacsonyításhoz kapcsolódó szempontot is kiemelt: az ilyen büntetés az elítéltet állati sorba űzi vissza, miközben a társadalom éppen ettől az animális léttől próbál elrugaszkodni. Az indoklás ma is igaz lenne – ha lenne ilyen jellegű büntetésünk, ám nincsen.

„Ordnung muss sein”

Korábban már utaltam arra, hogy egyes megszégyenítő büntetések végrehajtása népünnepéllyé vált a köznép számára. Míg a XIX. századi francia vidéken e büntetéseket komorság kísérte, addig a városokban „felkeltve a lakosságban rejlő gonoszt” sok bosszúságot okozott a helyi rendvédelmi erőknek, erodálva az államhatalom stabilitását. Az éppen recsegő-ropogó francia állam[8] számára mindez olyan plusz terhet jelentett, amelyet célszerű volt elkerülni. A megszégyenítés a főhatalom szempontjából visszafelé sült el: elrettentő példa helyett felzaklatta és feltüzelte a tömegeket. De nem csak az etatista szuverének néztek szembe ezzel a problémával.

A megszégyenítő szankciók kiválóan illenek a diktatúrák eszköztárába is, legyen az Észak-Korea[9], a kommunista Kína vagy a nemzetiszocialista Németország. Érdekes mellékszál, hogy a liberális felfogás szerint a szabadság, a Krisztus előtti koreszmény szerint pedig a hősi halál a legfőbb érték, értelemszerűen ezek elérhetetlenné tétele (is) lehet büntetés alapja. Georg Dahm[10] mutat rá, hogy a Harmadik Birodalom alapértéke a becsület, így annak elvonása – a megszégyenítés – megfelelő büntetési nem lenne. Az ötlet minden bizonnyal a NSDAP felsővezetésének is kedvére lett volna, hiszen mindez kiválóan illett a drámai és totalitárius ünnepségek, híradások, felvonulások koreográfiájába. Mégsem így történt.

Az ok ugyanaz volt, mint Franciaországban. Bár SA segítségével történtek kísérletek a pellengér használatára[11], hamar felismerték közrendet bomlasztó hatását. Tartottak tőle, hogy a középkori karneválokra emlékeztető események így vagy úgy, de az államhatalmat ásnák alá és intő példa helyett leginkább szórakozási lehetőséget nyújtanának egyes csoportok számára. Az államhatalom pedig, különösen egy totalitárius rendszer, ezt nem engedheti meg.

A fenti két példa már a lényeget karcolgatja ugyan, de egyrészt túlságosan államközpontúak, másrészt

tagadhatatlan, hogy a legtöbb demokratikus állam életében kényszerűen jelen vannak a zavargások és utcai összecsapások is, legyenek ezek Párizs negyedei vagy az USA gettói.

Nem mellékes tény, hogy Amerikában ezek az atrocitások sokszor pontosan egy-egy rendőri cselekményhez vagy bírósági döntéshez kötődnek[12], így labilisnak tűnik az az érv, hogy azért ne vezessünk be megszégyenítő, nyilvános büntetéseket, hogy ne veszélyeztessük az államhatalmat zavargások keltésével.

Az állam felelőssége: tiszta játékszabályokat!

Mi tehát az ok, amely miatt a jogrendszerek mégsem fogadják be ezeket a szankciókat? Amikor az állam a köz elé taszítja a nemi bűncselekményért vagy ittas vezetésért elmarasztalt polgárát, semmilyen hatása nincsen arra, hogy a tömeg miként fog az elkövetőhöz viszonyulni. És itt nem a zavargás önmaga a veszély. Ki tudja megmondani, hogy hogyan fogják kezelni a megszégyenített kereskedőt, az ittas vezetésért elítéltet, vagy – hogy az alaptémát eddigi érvelésem hegyére tűzzem – a korábban nemi erőszakot elkövetőt? Mi történik az elítélttel ilyen helyzetekben?

Beláthatatlan következményekkel jár, ha az állam kényszerítő hatalmának egy részét az alaktalan, kontrollálhatatlan tömegre delegálja.

Ha finomabb formában is, de megteremti a hivatalos lincs igazságszolgáltatást, feladva azt az elvet, hogy az állam határozza meg, hogy mi a bűn, és szabja ki rá a büntetést is.

A büntetőjogban minden érintettnek tudnia kell, milyen „játékszabályok” vonatkoznak rá – és ez szabályozottság a megszégyenítő szankciók esetén nem áll fenn. Amikor az állam a köz elé állítja az  elkövetőt, akkor egyrészt nem tudja befolyásolni a következményeket, másrészt a bűnös sem tudja, mivel kell szembenéznie. Az büntetőjog nem tehet ki senkit a külvilág megjósolhatatlan reakcióinak, az „önkéntes rendőröknek” vagy a lincselésre vágyó tömegeknek.

Még jelentősebb az eszkalálódás veszélye a vita kiindulópontját jelentő szexuális bűncselekményekhez kapcsolódó nyilvános adatbázisok esetén.

Egy-egy újabb, tragikus eset után feldühödött emberek tucatjai támadhatnak ártatlan, akár csak korábbi elkövetőkre hasonlító személyekre.

Egy-egy elítélt fényképe Facebookon vagy Instragramon percek alatt emberek ezreit és tízezreit érheti el, a bulvár[13] felelőtlensége vagy a hiszterizált hangulat pedig újabb bűncselekményekhez vezethet.

Az elmúlt száz év tapasztalata az igazságos, józan és korlátozott büntetőhatalom melletti hatalmas felkiáltójel. A megszégyenítő szankciók térnyerése, az állami büntetőrendszer határainak elmosása ezt gyengítené tovább. A társadalom, és különösen a gyermekek védelme kiemelten fontos, és az államnak hatékony megoldást büntetőmonopóliumának érintetlensége mellett kell találnia.

Dr. Somkutas Péter

A képek forrása itt és itt.

***

Ha nem szeretnél lemaradni további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon!

Jegyzetek
[1] http://www.meganslaw.ca.gov [2] James Q. Whitman: What is Wrong with Inflicting Shame Sanctions?, Yales Law School (2016.4.25) [3] Dan Kahan: What Do Alternative Sanctions Mean?, Yale Law School (2016.5.12) [4] Sallai Éva: Internetes zaklatás, Új Köznevelés, http://folyoiratok.ofi.hu/uj-kozneveles/internetes-zaklatas (2016.06.06) [5] The Republican Razor: The Guillotine as a Symbol of Equality, http://blogs.longwood.edu/incite/2014/05/07/the-republican-razor-the-guillotine-as-a-symbol-of-equality/#sthash.Z5du8bqD.dpuf (2016.5.12) [6] Lukács Zsuzsanna: Doktori disszertáció tézisei, “Decadence and Repression in Henry James and Oscar Wilde”, Irodalomtudományi Doktori Iskola (ITDI), Budapest, 2012 [7] De Molenes: De l’Humanite dans les lois criminelles, Paris, Felix Locquin, 1830 [8] Rubicon: Lemond trónjáról az utolsó Bourbon, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1830_julius_29_lemond_tronjarol_az_utolso_bourbon (2016.5.12) [9] Nemzeti Sport: Észak-Korea: kényszermunkán a kapitány, megszégyenített játékosok, http://www.nemzetisport.hu/foci_vb_2010/eszak-korea-kenyszermunkan-a-kapitany-megszegyenitett-jatekosok-2039119 (2016.5.12) [10] Georg Dahm: Die Erneuerung der Ehrenstrafe, 821. o., Deutschen Juristen Zeitung (1934) [11] Lother Gruchmann: Justiz in Dritten Reich 1933-1940: Anpassung und Unterwerfung in der Ara Grotner 336-45 (1988) [12] Wikipedia: Ferguson unrest, http://en.wikipedia.org/wiki/Ferguson_unrest (2016.5.11) [13] A parttalan érdeklődés nem volt másként évszázadokkal korábban sem. Szemere Bertalan írja A halálbüntetésrűl c. művében (154. oldal): „Még XIV. Lajos idejében is a kerékbetörés szemlélésére a legmagasabb hölgyek megjelentek (..) Madridban egykor az égetéseket egész udvarral szokta néni a felség.” Hasonlóan megfontolandó a halálbüntetésről tett, de mutatis mutandis érvényes megállapítása (161. oldal): „a kivégzés mint példa fölötte ártalmas, mert a népet szoktatja a vér  tekintetéhez.”

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.