Castro Kubája


Szombat hajnalban meghalt Fidel Castro, a kubai forradalom vezetője, szocialista diktátor. A Commandante 90 évet élt, ezzel utolsóként távozott a 20. század meghatározó politikusainak sorából, fél évszázad életművét hagyva a háta mögött. A vidéki kisbirtokos családból érkező Castroról sok mindent megírtak, még többet be is tiltottak, de politikai tevékenysége mellett viszonylag kevés szó esett a Vezér országának alkotmányos berendezkedéséről, az alapvető emberi jogok érvényesüléséről. A következőkben ezeket igyekezzük röviden körbejárni.

castro
Fidel Castro és Nyikita Hruscsov

Az 1959-es forradalom után hamar világossá vált, hogy Castroék anti-imperializmusa és USA-ellenessége a szovjet tömbhöz fogja sodorni Kubát. Már a kezdetektől KGB és Stasi ügynökök segítették a kubai hatóságok munkáját az új rendszer felépítésében, de hivatalosan csak pár évvel a forradalom után ismerte el Castro, hogy marxista-leninista ideológiát vall, és a szocialista társadalom kiépítését tűzi zászlajára. A fordulat hatására a szigetország alkotmányos berendezkedésének alakítása is a szovjet mintákat követte.

Az emberi jogok eltiprása egyből a forradalom győzelme után megkezdődött. A korábbi rendszer kegyeltjei, illetve a Batista-párti katonák között óriási tisztogatásokat rendezett a kormány. A sokszor nyilvános kivégzések nem csak a megtorlás eszközei voltak, a népesség megfélemlítése is fontos szerepet játszott megrendezéseikben. A rendszer konszolidációja után sem szűntek meg a halálbüntetések és kivégzések, becslések szerint 15-17000-re tehető az áldozatok száma a Castro-érában.

A rendszer elsőszámú üldözöttjei az ellenzéki gondolkodók voltak, akiket kitartó és agresszív megfigyeléssel ellenőrzött az állambiztonság, a széles besúgórendszer minden tevékenységükről azonnal értesítette a felelős szerveket. Különösen kíméletlen bánásmódra számíthattak azok a civilek, akik nyíltan bírálták a forradalmi rendszert, és gondolataikról valamilyen formában a nemzetközi közvéleményt is tájékoztatni tudták. Ugyanakkor nem csak az ellenzékiek számíthattak börtönbüntetésre vagy munkatábori beutalóra, a rendszer saját sorai között is tisztogatott. A hetvenes és nyolcvanas években több magas rangú funkcionáriust, katonai vezetőt is kivégeztek Castroék, még a „Forradalom Hőse” kitüntetés sem jelenthetett számukra kegyelmet.

A rendszer bírálhatatlanságának biztosítékai a zsúfolt és lepusztult börtönök, illetve a castrói világ GULAG-jai, az átnevelő és munkatáborok voltak. Akár már egy meggondolatlan megjegyzés miatt börtönbe kerülhetett az ember, sokszor a szomszédok és munkatársak feljelentései alapján kezdték meg az eljárásokat az állami erőszakszervezetek. A büntetés-végrehajtási intézetekben mindennaposak voltak a verések, az ellátás akadozott, a higiéniai körülmények pedig sokszor középkori viszonyokat idéztek.

A kétarcú Kuba
A kétarcú Kuba

Az ideológiai kilengéséket ugyanakkor legtöbbször a munkatáborokban orvosolta a rendszer. Kuba mezőgazdaságának legfontosabb exportcikkje, a cukor, így a rabokat a trópusi hőségben a cukornád ültetvényeken dolgoztatták. Castro hírhedt intézkedése volt, amikor 1970-ben meghirdette a 10 millió tonna cukor kitermelését megcélzó tervet. A terv irreális számait képtelen volt teljesíteni az ország, pedig szinte mindenkit berendeltek még hétvégén is aratni, társadalmi munkában. A kudarcot a Commandante a szabotőrökre fogta, miközben a munkatáborok foglyai az ő személyes parancsára égették fel az ültetvényeket.

A rezsim üldözött mindenkit, aki nem fért bele Castro puritán-konzervatív ideológiájába. Így lettek elsőszámú közellenségek Kubában a művészek, a klerikusok és a homoszexuálisok. Az alkotó embereknek két választási lehetősége maradt: vagy udvari krónikásokká váltak, és dicsőítették a rendszert, vagy titokban szabadon írtak tovább, kitéve magukat a mindennapos rendőri zaklatásoknak és a börtön veszélyének. A melegek üldözése is állami feladattá vált, miután nem fértek bele a castrói macsókultúrába, kilógtak a sorból, így könnyen bűnbakká lehetett őket tenni. A melegeknek még külön munkatáborokat és börtön részlegeket is fenntartottak. Az egyház megtörése már keményebb diónak bizonyult, a katolikus hagyományokat sokszor csak erőszakkal lehetett kiirtani az emberekből.

Kuba a sajtószabadság terén is követte a sztálini mintákat. 1948-ban ugyan elismerte az egyetemes emberi jogokat rögzítő nemzetközi szerződést, azonban Castro rendszerében a szabad véleménynyilvánítás csupán addig volt elfogadható, ameddig nem volt ellentétes a forradalom eszméivel. Kutatások szerint Kuba a cenzúra szempontjából még az új évezredben is a világ élvonalába tartozott.

A fenti bekezdések csak rövid kivonatát adják a több mint fél évszázada fennálló kubai rendszer alapvető emberi jogokat sértő és antidemokratikus berendezkedésének. A Commandante halála utáni Kubát ugyan még Raul Castro vezeti, azonban az enyhülési folyamatok már elkezdődtek, az utolsó forradalmi apostol halála után pedig válaszút elé kerülhet a szigetország: marad a szocialista ideológia rezervátumában vagy folytatja a reformokat, és elindítja a teljes politikai, gazdasági és ideológiai átalakulást. A döntés Kubáé.

A képek forrásai itt és itt.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.