„Egyre inkább szükség van az Alkotmánybíróságra” – interjú dr. Juhász Imre alkotmánybíróval

Az Arsboni egyik legfontosabb célja, hogy az alkotmányosság és a jogállam kiemelt helyet kapjon a közbeszédben. Ezért indítottuk el interjúsorozatunkat, amely az egyik legjelentősebb alkotmányos intézmény, az Alkotmánybíróság tagjait mutatja be. Ezúttal Dr. Juhász Imrével beszélgettünk.

Családi gyökerei mennyiben hatottak későbbi pályaválasztására? Mi vagy ki inspirálta arra, hogy a jogi pályát válassza? Vannak-e példaképei a szakmában?

Budapesten születtem, és ott is nőttem fel. Buda, szűkebben a Naphegy és a Krisztinaváros jelentette a szocializációs közeget, amely minden ember életében meghatározó, még akkor is, ha ezt néha megpróbálják letagadni egyesek. Persze minden változásban van és az Ön korosztálya nyilván furcsán nézne arra a világra, amely gyerekkoromban körülvett engem és kortársaimat.

Visszagondolva, azt hiszem kevésbé hordott tenyerén minket a társadalom,

és a kihívások – amelyek a 60-as 70-es évek fordulóján naponta értek minket, kisiskolásokat – még nem váltottak ki olyan, néha felfokozott emberi jogi jogvédelmi felvetéseket, reakciókat, amelyekkel napjainkban találkozhatunk. Meggyőződésem, hogy korosztályom szívósságához ez, a ma nem túl komfortosnak tűnő környezet is hozzájárult.

Ami a kérdés második részét illeti: Édesapám jogász. Természetes, hogy ez hatással volt a pályaválasztásomra, de úgy érzem, a jogászi hivatást elsősorban célszerűségi okokból választottam. Már ifjú koromban is úgy gondoltam, a jogászi pálya nekem a legalkalmasabb arra, hogy „tehessek valamit” nemcsak az egyéni boldogulásért, hanem tágabb dimenzióban is. Ezt persze kellő forráskritikával kell kezelni, hiszen a társadalmi-gazdasági-hatalmi környezet azért jelentősen behatárolta a szélesebb horizontot. Egyébként szüleim azon kívül, hogy komolyan vették tanulmányaim mikénti állását – és már egy általam a fontosabb tantárgyakból beszedett négyes is elvette pl. Édesapám kedvét – konkrét életpálya felé nem presszionáltak. C. B. Kelland szavaival élve “My father didn’t tell me how to live; he lived, and let me watch him do it”. Azt gondolom, hogy ennek ma is elégnek kell lennie egy apa-fiú (vagy tágabban szülő-gyermek) kapcsolatban. Mondhatok én bármit a gyerekemnek, ha homlokegyenest az ellenkezőjét látja az én viselkedésemben, hozzáállásomban. Sokat lehet olvasni erről a bonyolult viszonyrendszerről, például valamiféle rivalizálásról, de én ilyet soha nem éreztem és jó érzéssel tölt el, ha úgy gondolom, szüleim büszkék arra, amit elértem.

A szakmában szívesen gondolok Németh János professzor úrra, aki – hihetetlen kimondani, de harminckét évvel ezelőtt – 1985 novemberében hívott oktatónak az ELTE Polgári Eljárásjogi Tanszékére (ahol azóta is tanítok). Ez azért is érdekes, mert bár a Tanszék demonstrátora voltam, még diplomamunkámat sem polgári eljárásjogi témából írtam, hanem az Alkotmányjogi Tanszékhez, és konzulensem a későbbiekben szintén alkotmánybíróvá választott Kukorelli István tanár úr volt. A disszertáció kapcsán benne is nagyszerű tanáregyéniséget és (később) kollégát ismertem meg. Neki is köszönhetően fontos és kedves emlék diplomám sikeres megvédése.

Visszatérve Németh Jánosra, alkotmánybíróként és a testület elnökeként sem szűnt meg perjogász lenni,

precizitásával, szakmai kiválóságával példát mutatott. Nem mondom, némi segítsége időnként jól jött volna, de az is fontos dolog, hogy nem akadályozta más irányú szakmai ténykedésem és (később) társadalmi funkcióimat. A fentiek okán egész pályafutásom során tisztelettel és elismeréssel tekintettem és tekintek ma is a professzor úrra.

Az 1990-es évek első felében részt vett az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága által irányított jogvédő programban, valamint alapító tagja volt a 2006-os őszi tömeges emberi jogsértések okainak feltárására létrehozott Civil Jogász Bizottságnak. 2013 óta pedig az Európa Tanács Rasszizmus és Intolerancia Elleni Bizottságának tagja. Mindezekből kirajzolódik, hogy pályája során számos alkalommal szoros kapcsolatba került az emberi jogok védelmével. Honnan ered az eziránti ilyen erős elköteleződése?

Az emberi és a nemzetiségi jogok védelmének fontosságát már a középiskola végén felmértem. Egyetemi tanulmányaimat – kihasználva a nem túl nagy mozgásteret – már tudatosan alakítottam úgy, hogy tudásom e körben kiteljesedjen, mivel még abban a korban sem lehetett vitatható, hogy a jog megkerülhetetlen (bár nem egyetlen) védelmi eszköz. Ebben olyan kiváló tanárok voltak segítségemre, mint például a fiatalon elhunyt Joó Rudolf. Mindez persze nem sokat ért volna empirikus tapasztalatok nélkül. Szüleimnek köszönhetően – felejthetetlen utazásokon – már a hetvenes évek végén első kézből tapasztalhattam, hogyan él a felvidéki magyarság a szocialista Csehszlovákiában, mit is jelent Trianon, vagy, ha úgy tetszik, Párizs a mindennapokban. Később teljesebbé vált a lehangoló kép a Kárpát-medence többi utódállama vonatkozásában is. Ami szűkebb hazánkat illeti, egyetemistaként, fiatal értelmiségiként, a Néphadsereg sorkatonájaként jól látszottak azok a képtelenségek, ahogy a kádári Magyarország működött. A legvidámabb barakkban lényegében semmi sem az volt, aminek látszott. Az nyilvánvaló volt számomra: ez így nem maradhat! Persze ettől még tovább is húzhatta volna – legalábbis egy darabig – a rendszer… Szóval új keletű kifejezéssel élve,

engem már nem kellett „érzékenyíteni” az ember elidegeníthetetlen jogaira…

hamar rátaláltam azokra a szervezetekre, ahol szükség volt a jogvédő munkámra.

Hogyan látja, melyek az emberi jogok védelmére hivatott hazai intézményrendszer erősségei és gyengeségei?

Az emberi jogok védelmére hivatott intézményrendszerek kapcsán hatalmas fejlődésről beszélhetünk a múlt század elejéhez, de még a néhány évtizeddel korábbi állapotokhoz képest is. A XX. század tragikus eseményei természetesen magukban hordozták a kényszerű változások szükségességét. Az intézményrendszer azonban hiányos, féloldalas. Az abban tevékenykedők többségének elhivatottsága számomra hihető, és sok a becsületes és önzetlen „talpas”. A probléma inkább ott van, hogy a működő intézmények (beszélek itt hazai és nemzetközi szervezetekről egyaránt és természetesen, akinek nem inge nem veszi magára) egy jelentős hányada végkövetkeztetéseikben, jelentéseikben, akcióik irányában és súlyában sokszor nem következetesek, kettős mércét alkalmaznak, és ez elhitelteleníti őket a jogkereső közönség soraiban. E féloldalasságuk két irányban is jelentkezik. Egyrészt a mainstream bizonyos (a szó szoros értelmében nem is emberi) jogokat kiemelve, csak azokon keresztül szeretné szemlélni, megítélni a világot. Másrészt óriási probléma, hogy a II. világháború után a nemzetközi közösség és az emberi jogvédő szervezetek többsége elengedte az őshonos nemzeti kisebbségek segítségért kinyújtott kezét. Tisztában vagyok azzal, hogy a hatalommal lehet élni és visszaélni, és ez utóbbi ellen fel kell lépni a rendelkezésre álló eszközökkel. Ugyanakkor vissza lehet élni az ún. „jogvédelemmel” is, és

az egyébként csodákra képes civil szféra álarcába bújva lehet rombolni a társadalom egészséges életösztönét, hagyományait, évszázados tájékozódási pontjait. Ez pedig már politika és nem jogvédelem.

2000-ben európai jogi szakjogász másoddiplomát szerzett. PhD értekezését pedig „a jogalkalmazási joghatóság európai és magyar összefüggéseiről” írta, különös tekintettel a székhely problematikára. Melyek voltak a fő tézisei?

Az értekezés abból indult ki, hogy az Európai Unió átrendezte a tagállamok közötti joghatósági szabályokat és ez a cégek világában milyen nehezen rendeződő problémákhoz vezetett. Ezek ugyanis csak első látásra egyszerűnek tűnő jogi kérdések, de valójában a tőke és a szolgáltatások szabad áramlásának gátját jelentették évtizedekig, és a külvilág felé, mint a nemzeti jog által uralt székhely-áthelyezési processzusként jelentek meg, az egységes jogértelmezés reménye nélkül. A dolgozat e folyamatot mutatja be több mint 300 oldalon. Nehéz olvasmány. A disszertáció legfőbb következtetése, gondolata az, hogy az egyre bonyolultabb és szerteágazóbb európai uniós joganyag, jogértelmezés és jogalkalmazás csak akkor lehet hatékony, ha tiszta és definiált fogalmakkal dolgozik. Ha így lenne, ez nagyban csökkentené az ide-oda fordítások okozta félreértéseket, vitákat, a nemzeti jogalkalmazók széttartó fogalomhasználatát. Ezt leegyszerűsítve képzelje el úgy, hogy az európai jogásztársadalom – mint az orvosok – újra napi szinten használná a jogintézmények latin nevét és ugyanazt is értené rajta.

Hosszú évekig ügyvédként tevékenykedett, majd 2008 februárjától a Független Rendészeti Panasztestület tagja, később pedig elnöke volt, egészen alkotmánybíróvá választásáig. Meglepte Önt, hogy jelölték alkotmánybírónak? Hezitált azon, hogy elfogadja-e a felkérést, vagy egyértelmű volt a döntés?

Egy jogász számára a szakmai munkássága legnagyobb elismerése, ha az Alaptörvény védelmére létrejött testület tagjává válhat. A hatalmas elismerés mellett azonban ez óriási felelősség is. Bár a Beneš-dekrétumok elleni petíciós harc közben vagy a Panasztestületi évek alatt, illetve korábban a Civil Jogász Bizottság idején már kaptam ízelítőt a nyilvánosság vadhajtásaiból, e funkcióra jelölésem kapcsán egy csapásra a politikai adok-kapok kereszttüzébe kerültem, de ez szerencsére csupán ideig-óráig tartott. Viszont arra jó volt ez a nagy figyelem, hogy megerősítsen abban: fontos munka vár rám. Ezzel vagy e nélkül is, egyértelmű volt, hogy elfogadom a jelölést, mivel

úgy gondoltam (és gondolom ma is), hogy alkotmánybíróként eredményesebben folytathatom a küzdelmemet az emberi jogok védelméért,

és ezen belül is elsősorban a fizikailag a jelenlegi magyar államhatárokon kívül rekedt magyarság helyzetének jobbításáért. E törekvésemet az Országgyűlés illetékes bizottsága előtti meghallgatásom során is külön kiemeltem, mondhatnám: én szóltam…

Hogyan értékeli az Alkotmánybíróság tevékenységének korábbi időszakait? Volt-e nagy hatással Önre valamelyik korábbi alkotmánybíró?

Egyértelműen pozitívan, hiszen az elődeink teremtették meg, gyakorlatilag a semmiből az alkotmánybíráskodást, és emelték azt tevékenységükkel olyan tekintélyes rangra, amely Európa-szerte elismert testületté tette a magyar Alkotmánybíróságot. Azt hiszem, nem lenne célszerű bárkit is kiemelni a nagy elődök közül, de ha nagyon ragaszkodik hozzá, akkor Kukorelli István, a nemrég elhunyt Lábady Tamás és – a már említett okok miatt – természetesen Németh János az, akiknek alkotmánybírói munkásságát különös figyelemmel kísértem.

Hogyan írná le egyéni alkotmánybírói szerepfelfogását, és ez változott-e a megbízatása kezdete óta bármilyen tekintetben?

A szerepfelfogásom mit sem változott a kezdetek óta. A történeti alkotmány vívmányainak és az emberi jogi szemléletnek az alkotmánybírósági döntésekben való még erőteljesebb megjelenítését továbbra is fontosnak tartom. Az Alaptörvény védelme és a szellemileg és lelkileg is egységes magyar nemzet jövője iránt érzett felelősség pedig nem átmeneti kabát, amit tetszés és igény szerint előkapunk a naftalinból. 

Van-e olyan külföldi modell, eljárásmód vagy jogintézmény más hasonló funkciójú testületeknél, amit jónak tart, és amit érdemes lenne átvennünk idehaza? Tudna-e említeni olyan akár korábbi, akár még hivatalban lévő külföldi alkotmánybíró kollégát, akinek szemléletmódjával, világnézetével, alkotmánybíráskodási stílusával azonosulni tud?

A hosszabb múltra visszatekintő külföldi alkotmánybíróságok ugyan szolgálhatnak mintaként, de

a történelem arra tanít minket, hogy nem lehet szolgai módon lemásolni semmit.

A hasonló közjogi berendezkedés okán a legcélszerűbb az európai alkotmánybírósági modell alapulvétele, azonban itt is találkozhatunk különbségekkel, elég a francia Alkotmánytanácsra gondolnunk, ahol nem feltétlenül jogvégzett tagokkal, volt köztársasági elnökökkel is találkozhatunk a testületben. Természetesen lehet a külföldi példákból tanulni-okulni, azonban valamennyi újítást hazánk történelmi múltjához, társadalmi-politikai helyzetéhez kell igazítania az alkotmányozó hatalomnak. Ami az alkotmánybíró kollégára vonatkozó kérdést illeti, talán meglepő lesz, de nem az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának vagy a német Szövetségi Alkotmánybíróságnak többségükben kétségkívül kiemelkedő tagjai közül választanék. A kérdésben említett erények alapján Puskás Bálint Zoltán nemrég – mandátumának lejárta miatt – Románia Alkotmánybíróságából távozott alkotmánybírót ajánlom figyelmébe, aki a „román(iai) alkotmányosság sáncain” kilenc éven át rendkívül tiszteletre méltó küzdelmet folytatott az erdélyi, partiumi, bánáti, máramarosi magyarság megmaradásáért, sorsának jobbra fordulásáért. Kitartása, elvhűsége példaadó.

Hogyan látja a strasbourgi joggyakorlat és az alkotmánybírósági esetjog viszonyát? Mennyiben indokolt figyelembe vennie az Alkotmánybíróságnak az EJEB döntéseit, és melyek az EJEB-hez igazodás korlátai?

Sokan sokféle szempont szerint próbálják egybevetni az EJEB és a magyar Alkotmánybíróság esetjogát, párhuzamot vonni a két szerv joggyakorlata között, én azonban úgy vélem, ez eleve hibás megközelítés, mert nem illeszkedő alkotórészekről van szó. Még akkor sem, ha vannak kapcsolódási pontok például az európai emberi jogi egyezmény alkalmazása körében. Az Alkotmánybíróság nem igazodhat az EJEB döntéseihez, de nyilván figyelemmel kell azokra lennie, hiszen tekintélyes grémiumról van szó és az említett egyezmény Magyarországon kihirdetett törvény. Továbbá az Abtv. 26.§ (1) bekezdése és a 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszokra vonatkozó szabályozás mégiscsak az Alaptörvényben biztosított jogok (értsd: emberi jogok) védelme érdekében kodifikáltatott. Ugyanakkor ne feledjük, hogy az EJEB döntések egyedi ügyekben, egyedi tényállásra születnek, és mint konkrét döntés kötelezik az Európa Tanács érintett tagállamait.

A magyar Alkotmánybíróság – amely mindig az Alaptörvény védelmének talaján áll – ebben az értelemben független az EJEB esetjogától.

Az Alaptörvény 24. cikk (7) bekezdése szerint az alkotmánybírósági eljárás egy szakasza nyilvános, “ha az ügy a személyek széles körét érinti”. Hogyan határozná meg ezeknek az ügyeknek a körét? Mit gondol általánosságban az Alkotmánybíróság és a nyilvánosság kapcsolatáról, milyen irányban kellene alakulnia?

Az Alkotmánybíróság eljárása főszabályként nem nyilvános, kivéve azokban az esetekben, amelyekben az Abtv. ezt lehetővé teszi. Ilyen például a törvény kezdeményezőjének, a jogszabály megalkotójának vagy képviselőjüknek meghallgatása, illetve véleményének beszerzése. Megjegyzem, az ilyen vélemények nyilvánosak, minden esetben felkerülnek az Alkotmánybíróság hivatalos honlapjára. Ebben koncepcionális változás nem célszerű. A nyilvánosság látványos kiterjesztésének egyébként sem személyi, sem infrastrukturális feltételei nem adottak. Véleményem szerint az Alkotmánybíróság és elsősorban Elnök Úr az utóbbi hónapokban rengeteget dolgozott azért, hogy a nyilvánosság számára is ember-közelibbé, közérthetőbbé tegye a testület munkáját, ezért úgy vélem, az Alkotmánybíróság nyilvánossággal való kapcsolata hosszútávon kedvezően fog alakulni.

Az Alkotmánybíróságon betöltött szerepét, az ott képviselt szemléletét mennyiben határozza meg az, hogy perjogász? Mennyire érzi magát Németh János utódjának? Hogyan teremt egyensúlyt a jogági dogmatika és az alkotmányjogi megközelítés között?

Németh János olyan ikonikus alakja a magyar perjogtudománynak, hogy már a kérdésfelvetés is rossz. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a testületben mindannyiunk szerepét és szemléletét meghatározza, hogy mely jogterületben mélyedtünk el jogászi pályafutásunk során. Természetes, hogy a perjoggal kapcsolatos ügyekben aktív szerepvállalást tanúsítok, amire úgy érzem, van is igény. Vannak átfedések a perjog és az alkotmányjog között, egyértelmű, hogy a perjogi elméleti ismereteimet és gyakorlati tapasztalataimat kamatoztatom alkotmánybírói ténykedésem során. Az „előéletemből”, azaz a több mint húsz éves

ügyvédi tevékenységem során megszerzett ismereteimből fakadóan talán gyakorlatiasabban kezelem és látom át az ügyeket, mint egyes kollégáim, de így egészítjük ki egymást.

Az pedig, hogy a jogági dogmatika is megmaradjon és az alkotmányosságon se essen csorba, kezelhető a viták során.

Milyen elvárásokat támasztott az új Pp.-vel szemben? Mely konkrét jogintézmények kapcsán voltak innovatív elvárásai?

Nem zárható ki, hogy az új Pp. vagy annak egyes rendelkezései testületünk elé kerülnek, ezért – bár természetesen van véleményem – e kérdésre nem áll módomban válaszolni.

Akkor másként tenném fel, egy kicsit kiszakadva ebből a közegből, amennyire lehetséges. Mint perjogász, miben érezte úgy, hogy a régi kódexet fel kell váltania egy újnak?

Azt gondolom, hogy paradigmaváltás nem történt az új törvénnyel, de erre nem is volt szükség. Vannak fontos változások, például a percezúra, az osztott tárgyalási szerkezet mondhatjuk, hogy visszakerült a magyar perjogba (persze részletszabályaiban azért nem teljesen arról van szó, mint az 1911. évi I. törvénycikkben). Látni kell, hogy erről a törvényről is majd a gyakorlat fogja eldönteni, hogy mennyire állja meg a helyét. Ez egy hosszú folyamat lesz. Azt nem tudom, hogy a gyakorlat – ráadásul ilyen rövid tanulóidővel – hogyan fog tudni ezzel megküzdeni, ráadásul van egy történeti példánk is: az 1911. évi I. törvénycikk, ami ugyan 1911. évi, de 1910 végén fogadták el, és eredetileg is 1914-ben lépett volna hatályba, de olyan kihívás elé állította a jogalkalmazót, amit nem lehetett másként kezelni, mint oly módon, hogy a hatálybalépés időpontját kitolták 1915. január 1-jéig. Itt hozzátenném, hogy az akkori bírósági szervezetrendszer elsősorban méreteit tekintve lényegileg más volt, ugyanakkor ez nem írja felül azt a tényt, hogy az alapvető körülmények szinte semmit sem változtak. Értem ezalatt, hogy hiába gyorsult fel a világunk és létezik például az internet, de azt hiszem, hogy ha egy új törvényt meg kell tanulni, olyan szinten, hogy azt majd jogalkalmazóként, pláne bíróként (lásd: „iura novit curia”) biztos kézzel alkalmazni tudjuk, nos, arra ma is rá kell szánni a megfelelő időt.

Ami a tartalmat illeti, itt beleütközünk abba a korlátba, amit az előző kérdést visszautasítva említettem – így csak utalásképpen: kétségtelen, hogy a korábbi Pp.-ben rengeteg volt a módosítás (amely már 1990 előtt is jellemezte), de 1990 után felgyorsult a folyamat. Többek között

az Alkotmánybíróság is fontos szabályokat érintve nyúlt bele a Pp.-be, példának okáért a jogorvoslati rendszerbe.

A Pp. fogalomhasználata, a következetessége – kár is lenne tagadni – már hagyott némi kívánnivalót maga után, érthető módon egyszerűen lehetetlen volt a belső koherenciát minden egyes módosításnál biztosítani. Mindezektől függetlenül alapvető, azonnali, átfogó megoldásokért kiáltó komoly probléma nem volt benne. Bár szerintem nem volt jogalkotási kényszerhelyzet, ugyanakkor nem vitatható, hogy a rendszerváltás után lassan harminc évvel el lehetett gondolkodni azon, hogy legyen egy olyan Pp., ami jobban megfelel a kor követelményeinek. Majd meg fogjuk látni a gyakorlat reakcióját, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy egy új eljárási törvénynél mindig elkövetkezik az az időszak, amikor már égetővé válnak azok a problémák, amelyeket hatálybalépés előtt még csak kevesek érzékelnek, és ilyenkor elindulnak olyan mozgások, amelyek az esetleges hibákat igyekeznek kigyomlálni – jó esetben a jogalkotó segítségével. 

Mit gondol, alkotmánybíróként mennyire fontos lehetőség az, hogy párhuzamos indokolással vagy különvéleménnyel a bíráknak lehetőségük nyílik saját gondolatokat megfogalmazni a testületi döntéshez?

Alapvető jelentőségűnek tartom, hiszen párhuzamos indokolás és különvélemény nélkül nem lenne egyértelmű a közvélemény számára, hogy mely alkotmánybíró miként döntött egy adott ügyben. A többségi döntéstől eltérő álláspont és indokolás kifejtése amellett, hogy a véleményével kisebbségben maradt alkotmánybíró számára is lehetőséget teremt indokai ismertetésére, jelzés a közvélemény számára is arról, hogy megfontolt, az érvek-ellenérvek ütköztetését lehetővé tévő vita előzte meg a döntéshozatalt.

A párhuzamos indokolásokban, különvéleményekben tett megállapítások gyakran fogalommá, tananyaggá válnak,

gondoljunk csak Tersztyánszky Ödön és Lábady Tamás alkotmánybírók 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz fűzött, az élettel és emberi méltósággal kapcsolatos – akkori elnevezés szerint – párhuzamos véleményére.

Melyik előadó bírói határozatára a legbüszkébb?

Ha van egyáltalán büszkeségre ok, akkor ezt talán ítélje meg az utókor…

Eddigi munkássága alatt melyik eset bizonyult a legnagyobb dilemmának, amikor a legnehezebben tudta eldönteni, hogy mi a helyes irány?

Hála Istennek egyelőre még nem volt részem ilyen dilemmában, minden eddigi ügyem kapcsán (ha nem is az első percben) tudtam, hogy mi az általam helyesnek tartott út, hogy milyen irányú döntéshozatalt fogok képviselni a testületi ülések során. 

Több rendőrképmásos ügynek és jogegységi határozatot megsemmisítő alkotmánybírósági döntéseknek is Ön volt az előadó alkotmánybírája. Milyen nehézségeket és pozitív fejleményeket lát a rendes bíróságok és az Alkotmánybíróság viszonyában?

Az Alkotmánybíróság nem része az igazságszolgáltatás szervezetrendszerének, alkotmányossági felülvizsgálatot lát el,

egy bírósági ítélet (döntés) vagy jogegységi határozat megsemmisítése ezért nem tekintendő a bíróságok elleni „merényletnek”,

egyszerűen léteznek olyan esetek, amelyek kapcsán a testület úgy ítéli meg, hogy élnie kell az Alaptörvény által számára biztosított jogkörrel. Egy-egy megsemmisítést kimondó alkotmánybírósági határozatot azonban – ha lehetőség nyílik rá – hosszú hónapok vitái előznek meg, rengeteg szempontot mérlegelünk a döntéshozatal során. Elismerem, hogy a Kúria, illetve bíráinak egy része nehezen éli meg azt a helyzetet – amire korábban nem volt jogi lehetőség –, hogy az Alkotmánybíróság hozzányúlhat addig lényegében érinthetetlen ítéleteikhez, határozataikhoz. De az alkotmányozó ezt a kérdést eldöntötte és remélhetőleg minden szereplő hozzászokik ehhez a – most már nem is olyan új – helyzethez.

Korábban a hontalanokat védelembe vevő alkotmánybírósági határozatot jegyzett, de újabban csatlakozott az ásotthalmi ügyben Pokol bíró úrnak az Európát fenyegető iszlamizációról szóló párhuzamos indokolásához, ami nagy sajtóvisszhangot kapott. Értékelhető ez egyféle szemléletváltásként?

Ugye nem várja tőlem, hogy részletesen elemezzem a korábbi ügyeinket? Általánosságban annyit mondhatok, hogy az általam előadó alkotmánybíróként jegyzett ügy egy bírói kezdeményezés, míg az „ásotthalmi ügy” az alapvető jogok biztosa által kezdeményezett utólagos normakontroll eljárás. A két eset nem összemosható, de vannak hasonlóságok, különösen az alkotmánybírósági beavatkozás indokában. Mint a vonatkozó AB határozatokban olvashatja, az Alkotmánybíróság megsemmisítést kimondó határozatainak meghozatalára azért került sor, mert az első esetben a jogalkotó a bírói kezdeményezés által sérelmezett körben Alaptörvénybe ütköző módon, helytelenül, leszűkítően értelmezte a nemzetközi szerződésben foglaltakat, a másik esetben pedig önkormányzati rendeletben szabályozott olyan alapvető jogokat, amelyeket csak törvény írhat elő. Hol lát ebben szemléletváltást?

Rendnek kell lennie a jogalkotásban (is)!

Ami pedig a hivatkozott párhuzamos indokolást illeti, biztos, hogy figyelmesen olvasta? Egy mondatát – pontatlanul idézve (például egy árva hang sincs benne fenyegetésről) – ragadta ki, és azt állítja, arról szól az egész. A párhuzamos indokolást – és természetesen csatlakozásomat is – elsősorban egy alaposan kifejtett, szigorúan alkotmányjogi megközelítés motiválta. Összegezve: a tárgyi határozatok nem bizonyos csoportokat védelembe vevők vagy tőlük védelmet megtagadók. E határozatok, mint az Alkotmánybíróság más határozatai is, az Alaptörvényt védik.

Mennyire tartja magát hajlamosnak a kompromisszumokra? Volt-e már olyan eset, hogy a vita során megváltoztatta az eredeti álláspontját egy alkotmánybírósági döntés kapcsán? Milyen szempontokat mérlegel ilyenkor?

A testületi jellegből és a vitából fakadóan előfordul, hogy némiképp módosítanom szükséges egy adott üggyel kapcsolatos elképzelésem bizonyos elemeit, fogalmak használatát. Ha ez nem lenne, akkor a teljes ülésnek és az ott folyó termékeny vitának sem lenne értelme. Ettől függetlenül az álláspontom teljes feladása nem jellemző. És ne feledjük! Végső esetre ott van a párhuzamos indokolás vagy a különvélemény.

A Nemzeti Hitvallásban ez áll: “Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.” Milyen erkölcsi követelményt állít ez a tétel egy állami közhivatal viselője, s különösen egy alkotmánybíró elé?

A létező legmagasabbat. Nyilvánvalóan az interjú kereteit meghaladja, hogy az erkölcsnek és a jognak milyen összefüggései vannak. Ez egy örök dilemma a társadalomban, hogy miként lehetséges, hogy valami jogszerű, de mégsem erkölcsös. Valószínűleg itt – és nem akarom áthárítani a felelősséget – a jogalkotónak nagy a felelőssége, hogy oly módon szabályozzon egy adott életviszonyt, hogy a társadalom erkölcsi felfogásától ne legyen túl idegen az alkalmazott jogi megoldás. Ugyanakkor tény: több olyan terület van, ahol ennek nem vagy csak nagyon nehezen lehet eleget tenni. 

Vannak olyan alkotmánybíró kollégái, akikkel gyakran megegyezik a szakmai álláspontja és hasonlóan szavaz? Vagy ez teljesen változó és az ügy jellegétől függ? Lát esetleg a testületen belül “koalíciókat”?

A szakmai álláspontomat nem befolyásolja a mellettem érvelő vagy eltérő álláspontot képviselő alkotmánybíró kollégám személye. Az viszont érdekel, mi az álláspontja és miként érvel. Az Alkotmánybíróság valamennyi tagja határozott elképzeléssel rendelkezik, de a testületi munka sajátosságaiból fakadóan – mint azt az egyik előző kérdésnél már említettem – bizonyos esetekben közelíthetőek egymáshoz az álláspontok. Ezt nevezheti kompromisszumnak is. Ez azonban nem jelent koalíciót.

Milyen alapon választotta ki a törzskarának tagjait? Milyen feladatokat bíz rájuk, csak kutatómunkával segítik Önt a munkájában, vagy szövegjavaslatokat is készítenek az Ön számára? Vitatkoznak-e egymással, illetve Önnel saját és más bírók ügyei kapcsán?

Valamennyi munkatársam nagy teherbírású, a jogászi hivatás különféle területeiről érkezett szakember, akik több éves, évtizedes tapasztalattal rendelkeznek. A kiválasztásnál ügyeltem arra, hogy mindannyian más jogterületet képviseljenek, hiszen éppen különbözőségük okán eltérő módon közelítik meg az ügyeket.

A vitatkozást, érvek és ellenérvek ütköztetését elvárom a törzskarom tagjaitól mind a saját, mind alkotmánybíró társaim ügyei kapcsán.

Ráadásul minden vitából tanulhatunk.

Hogyan kezeli a döntések súlyával járó stresszt, mennyire figyeli a közvélemény reakcióit? Például ha van egy komoly, akár politikai következményekkel járó ügy, csak tisztán jogi szempontokat vesz figyelembe vagy döntésénél tekintettel van annak társadalmi és egyéb következményeire is?

Nem állítom, hogy könnyű lenne függetleníteni magunkat a társadalmi nyomástól, a közvélemény várakozásától, de attól a pillanattól kezdve, hogy hivatalba lépünk, már nem számíthatnak az elvárások, kizárólag az Alaptörvény védelme, illetve az Alaptörvény által meghatározott értékek, alapvető jogok érvényesülése határozhatja meg döntéseinket. Ugyanakkor kivételesen el tudok képzelni olyan helyzetet (pl. háború, természeti katasztrófa) amelynek fennállása esetén hangsúlyosan figyelembe kell venni az esetleges társadalmi következményeket.

Mit tart az Alkotmánybíróság előtt álló legnagyobb kihívásnak a jövőre nézve? Mit gondol, merre tart jelenleg az alkotmánybíráskodás Magyarországon?

Állampolgárként és jogászként is meggyőződésem, hogy egyre inkább szükség van az Alkotmánybíróságra, mint egy olyan fórumra, amelynek feladata az alapvető jogaiban megsértett állampolgárok, más személyek védelme. És akkor még nem említettük a jogalkotó szervek esetleges Alaptörvénnyel ellentétes tevékenységét. Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy „merre tart az alkotmánybíráskodás?”, az a véleményem, hogy – bár a magyarországi joguralom mindenkori helyzete is bármikor vethet fel alkotmánybírósági szinten megválaszolandó, eddig szokatlan kérdéseket – ezt nem csak a magyar belpolitika, hanem szélesebb nemzetközi helyzet is befolyásolhatja. Amely bizony – „A tanú” című film örökérvényű megállapításával élve – „fokozódik”.

Árgus szemmel figyelik Velencéből, Strasbourgból, Brüsszelből, Luxembourgból „alkotmányos mindennapjainkat”.

Érdekes színfolt ebben a hagyományos jogállam fogalmába – a magas szintű nyilatkozatok ellenére – teoretikusan és legitimációs okokból sem illeszthető Európai Unió, amely már most is feszegeti, a valóban jogállamként definiálható tagállamok jogrendszerének tűrőképességét, beleértve a nemzeti alkotmányokat és az azok védelmére rendelt szerveket. Így kihívás van bőven, csak győzzük!

Egyre élesednek a társadalmi konfliktusok, a politika stílusa, eszközei. Hogyan látja, indokolható-e más-más, visszafogottabb vagy aktivistább alkotmánybírósági szerepvállalás attól függően, hogy milyen a politikai kultúra, a politikai-hatalmi közeg?

Egyetértek azzal, amit a politika stílusáról, a politikai kultúrának az eszközeiről mond. Mint az köztudott, az Alkotmánybíróság pártokon és politikán felül álló testület. Ezért például tagjai számára tiltott a párttagság, illetve a politikai szerepvállalás. Azonban

a Donáti utca nem egy dunsztos üveg valamely elfeledett sarokban.

Látjuk, érzékeljük a társadalom, az ország problémáit, helyzetét. Az Ön által említett, élesedő társadalmi konfliktusokra vonatkozó általánosító kijelentést azonban túlzónak tartom, és nem hiszem, hogy alkotmánybírósági beavatkozást indukálnának. Bizonyos politikai körök frusztrációja és elképzeléseik elutasítottságából fakadó radikalizálódása azért még nem vetíthető ki az egész társadalomra. Ugyanakkor rögzíteni kell, hogy egy bizonyos társadalmi konfliktus, vagy az azt tükröző konkrét ügyben a politika stílusának, eszközeinek megváltozása általában még nem hoz paradigmaváltást az alkotmánybíráskodásban. E körben megjegyzendő – és ennek nincs közvetlen összefüggése a társadalmi konfliktusokkal –, hogy semmi sincs kőbe vésve, senki sem várhatja el például (félreértések elkerülése végett: nemcsak az új Alaptörvény miatt), hogy ugyanúgy kelljen megítélni egy alkotmányossági kérdést 2017-ben, mint mondjuk a rendszerváltásnak nevezett időszakban, a magyar alkotmánybíráskodás hajnalán. A történelemnek természetesen nincs vége, miként a kihívásoknak sem. Ki gondolt még 1990-ben az egységesülő Németország ilyen mérvű dominanciájára Európában, vagy a migránsválságra, esetleg a föderáció felé menetelő önjáró európai uniós szervekre és egyre sajátosabb jogfelfogásukra. Egy a lényeg mindebből: az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve – úgy vélem – nem kezdhet a hatáskörével ellentétes tevékenységbe, de hatásköreit az elbíráláskor irányadó szabályok alapján és az elbíráláskor fennálló viszonyok figyelembevételével maximálisan ki kell használnia, hiszen ezért hozták létre.

A hatáskörök kimerítése nem aktivizmus.

Mandátumának lejártát követően, mikor tudna elégedetten visszatekinteni a saját alkotmánybírói pályafutására?

Ha lehetőségem nyílik a mandátum kitöltésére, visszatekintve akkor lehetek majd elégedett, ha valamennyi döntésből (amelyekben részt vettem), vagy adott esetben legalább a párhuzamos indokolásokból, különvéleményekből kiolvasható lenne az utókor számára is, hogy – miként a Nemzeti Hitvallás fogalmaz – a MAGYAR NEMZET tagjaként, „felelősséggel minden magyarért” végeztem a munkámat és

mindvégig ragaszkodtam azokhoz az elvekhez, értékekhez, amelyek miatt a jogászi pályát választottam és az alkotmánybírói megbízatást elfogadtam.

Végül arra lennénk kíváncsiak, hogy mi volt a legjobb szakmai könyvélménye és miért?

Egy nagyon régen olvasott könyvet fogok mondani, Mikó Imre: „Nemzetiségi jog, nemzetiségi politika” című művét említeném, amely – ha jól emlékszem – 1944-ben jelent meg első ízben, Kolozsváron. Ez egy fontos könyv volt a számomra, még egyetemista koromban bukkantam rá. Mikó – később a román nemzeti kommunizmus évtizedei alatt méltatlanul mellőzött erdélyi jogtudós – zseniálisan foglalta össze a magyarországi nemzetiségi kérdés jogi aspektusait. Köztudott, hogy az ifjúkori olvasási élmények meghatározóak a világkép alakulásában – így voltam ezzel én is.

Kállai Nóra – Romsics Richárd

*

Fotó: Volom Sári, Photon

Az interjú az Arsboni és az Alkotmánybíróság közötti megállapodás keretében készült.