Háború az Al-Kaida ellen vagy mégsem?

Cikkemben a fegyveres konfliktusok fennállásának hatását vizsgálom a terrorizmus elleni küzdelemre.

Néhány bevezető gondolat

Napjaink fegyveres konfliktusaira már régen nem a szimmetria jellemző. Sokkal elszigeteltebbek az olyan esetek, amikor államok hadseregei feszülnek egymásnak, totális háborúk formájába. Ezzel párhuzamosan azonban megsokszorozódnak a nem állami szereplőkkel, terrorszervezetekkel folytatott kisebb-nagyobb összecsapások, gondoljunk itt az Al-Kaida elleni folyamatos „háborúra” vagy az Iszlám Állam elleni, évek óta folytatott harcra.

A nemzetközi jog szempontjából az ilyen konfliktusok során kiemelkedő jelentősége van, hogy megállapítsuk beszélhetünk-e egyáltalán fegyveres konfliktusról, és ha igen milyen formájúról, hiszen ez határozza meg azt, hogy mely joganyag kerül majd alkalmazásra: a nemzetközi humanitárius jog, vagy az emberi jogok rendszere.

E rövid cikkben az extraterritoriális célzott likvidálások példáján keresztül keresek válaszokat arra azokra a kérdésekre, hogy vajon fennállhat-e fegyveres konfliktus az Egyesült Államok és az Al-Kaida között, ha igen, milyen formában, és ez mely jogi rezsim alkalmazását vonja maga után.

Célzott likvidálás, vagyis targeted killing nem más, mint előre megfontolt szándékkal elkövetett halálos erőszak alkalmazása, amely a nemzetközi jog egy alanyának betudható, azzal, hogy a célszemély nincs az erőszakot alkalmazó őrizetében. A targeted killing abban az esetben extraterritoriális, ha nem a kivitelező állam területén belül történik az akció kivitelezése.

Fegyveres konfliktus?

Mint azt fentebb már említettem a fegyveres konfliktus létezése határozza meg, hogy melyik jogi rezsimet alkalmazhatjuk, a humanitárius jogot (a továbbiakban: LOAC, mint law of armed conflict) vagy az emberi jogokat. Mint azt tudjuk a LOAC jóval kedvezőbb abban az esetben, ha egy állam célzott likvidálásokat kíván kivitelezni, ezért is számos szerző törekedik a fegyveres konfliktusok létének igazolására nem állami szereplőkkel, így esetünkben az Al-Kaidával szemben.

Mindenekelőtt célszerű áttekinteni a témára vonatkozó politikainak tekinthető megnyilvánulásokat. Mindkét oldal vezetése, így 2001 után az Egyesült Államok elnöke, George W. Bush és Barack Obama is ugyan eltérő szóhasználattal, de kijelentették, hogy háborúban állnak az Al-Kaidával. Ezzel párhuzamosan, sőt megelőzően az Al-Kaida részéről is olyan kommunikációról számolhatunk be, amely egyértelműsíti, hogy a szervezet folyamatosan merényleteket tervez az USA ellen. Osama bin Laden szavaival élve „Az Al-Kaida djihadot hirdet az Egyesült Államok kormánya ellen”. Tekintsük most át azokat az elméleteket, amelyeket különböző szerzők és bíróságok vázoltak fel a LOAC alkalmazhatóságának kérdésében.

Elsőként érdemes megemlíteni a Bush-adminisztráció álláspontját, amely szerint a genfi egyezmények egyáltalán nem alkalmazhatók az extraterritoriális célzott likvidálásokra. A fenti nézőpont megértéséhez be kell mutatni a nemzetközi és nem nemzetközi fegyveres konfliktusok közötti különbséget. Nemzetközi fegyveres konfliktusról államok közötti fegyveres összeütközés esetén beszélhetünk. Az 1949. évi genfi egyezmények közös 2. cikke meghatározza az egyezmény alkalmazhatósága területét, amely meghatározza a nemzetközi fegyveres összeütközések (a továbbiakban: IAC, mint international armed conflict) fogalmát. IAC-nek tekinthető két vagy több szerződő fél között, egyrészt a megüzent háború és minden más fegyveres összeütközés, még akkor is, ha a hadiállapot fennállását valamelyikük nem is ismeri el, másrészt valamely fél területe egészének vagy egy részének bármilyen megszállása, tekintet nélkül a katonai ellenállásba ütközésre. Mindez kiegészül az 1977. évi I. jegyzőkönyv szerint a nemzeti felszabadító háborúkkal, és Bruhács szerint a nemzetközi terrorizmus elleni háborúval is, ez azonban, mint arra később rátérek, véleményem szerint tarthatatlan álláspont.

Mindezzel szemben a nem nemzetközi fegyveres összeütközés meghatározása nehézségbe ütközik. Az említett 1949. évi genfi egyezmények közös harmadik cikke minimum standardokat állapít meg a nem nemzetközi fegyveres összeütközésekre, annak fogalmát azonban nem állapítja meg. Az 1977. évi II. kiegészítő jegyzőkönyv ezt a hiányt pótolja, amelynek alapján a nem nemzetközi fegyveres konfliktus (a továbbiakban: NIAC, mint non-international armed conflict) klasszikus fogalmát úgy határozhatjuk meg, hogy államok és nem állami szereplők, vagy csak utóbbiak közötti fegyveres összeütközések, amelyek tradicionálisan a területi államhoz kötöttek.

Bruhács arra is rámutat, hogy ezzel a nemzetközi szerződéses megoldással a fogalom kétféleképp értelmezhető. Egyrészt a 1949. évi egyezmények fényében tágabban, míg a jegyzőkönyv esetében szűkebben. Ezt az álláspontot a korábbi magyar Legfelsőbb Bíróság is kimondta 1999 júniusában.

A fentiekben bemutatott első nézőpont elutasítja a Genfi Egyezmények alkalmazhatóságát az Al-Kaida elleni extraterritoriális ellenségeskedésre. Állításukat arra alapozzák, hogy ez sem IAC-nek, sem NIAC-nek nem tekinthető. Előbbi esetében azért, mert nem államok, hanem egy állam és nem állami szereplő közötti összeütközésről beszélünk, utóbbi esetet pedig azért tartják elfogadhatatlannak, mert ellenkezik a NIAC klasszikus területi restrikciójával, hiszen nem az Egyesült Államok területén, hanem azon kívül harcolnak az Al-Kaidával. Ezt az álláspontot nemzetközi jogászok egész sora kritizálta, sőt maga az USA Legfelsőbb Bírósága is ezzel ellentétes döntést hozott a Hamdan-ügyben, amellyel később foglalkozom.

A második elmélet szerint minden határon átívelő jellegű konfliktust IAC-nek kell tekintenünk. Emellett tört lándzsát az Izraeli Legfelsőbb Bíróság is egy 2006-os ítéletében. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyja azt az általánosan elfogadott tételt, amely szerint csak államok között lehet szó nemzetközi fegyveres konfliktusról, természetesen a nemzeti felszabadító háború említett kivételével. Ez az ítélet felhasználható lenne arra, hogy szokásjogi alapon megállapítható legyen az IAC a nemzetközi terrorizmus elleni célzott likvidálások esetében, azonban ehhez arra lenne szükség, hogy lényegesen több szerző és a nemzetközi gyakorlat is ezt az álláspontot fogadja el, ami azonban kétségkívül hiányzik. Terrorszervezet esetében akkor állapítható meg nemzetközi fegyveres konfliktus, ha azt egy állam irányítja. Ezt támasztja alá a Nemzetközi Büntető Bíróság a Thomas Lubanga Dyilo-ügyben hozott ítélete is. A magam részéről úgy vélem, hogy IAC az említett esetek kivételével semmiképpen sem állapítható meg az extraterritoriális célzott likvidálásokra az Al-Kaidával szemben. A kivételek egységesen olyan szituációkra vonatkoznak, amikor vagy kimutatható a másik állami szereplő felelőssége, vagy egy ilyen másik államalkotó tényező fellépése lehetséges.

Harmadikként egy de lege ferenda javaslat emelhető ki. E szerint az elmélet szerint sem IAC sem NIAC sem állapítható meg, ezért egy új, harmadik kategória megalkotását javasolják, amely egyesíti a NIAC és az IAC elveit és szabályait az extraterritoriális célzott likvidálásokra. Ezzel az állásponttal az a probléma, hogy nem világos mely szabályok nyernek alkalmazást ebben az esetben. Mindezt kiemelve az elmúlt évek jogalkalmazása és számos szerző is kritikusan viszonyult ehhez a nézőponthoz.

Végül, de nem utolsó sorban negyedik és egyben leginkább elfogadottabb nézet az, hogy a NIAC alkalmazható az USA Al-Kaida elleni küzdelmére. Ezt az álláspontot képviseli a jelenleg domináns opinio iuris és a Hamdan-ügyben hozott amerikai Legfelsőbb Bíróság ítélet is. Az emellett voksoló szerzők akként érvelnek, hogy a NIAC territoriális korlátai nem állják meg a helyüket napjaink megváltozott viszonyai között, azonban a jelenleg hatályos jogot alkalmazhatónak és alkalmazandónak tartják ezekre az esetekre is.

Nem nemzetközi fegyveres konfliktus az Al-Kaidával és szövetségeseivel szemben

Az Egyesült Államok hivatalos álláspontja, hogy fegyveres konfliktusban van az Al-Kaidával és az azzal együttműködő egyéb szervezetekkel. Az amerikai Igazságügyi Minisztérium a White Paper-ben ekként foglalt állást:

„Ha egy, ebben a dokumentumban tárgyalt akció olyan helyen történik, ahol az Al-Kaida vagy azzal együttműködő csoport jelentős és szervezett módon van jelen attól a ponttól fogva, hogy egy ilyen szervezet, beleértve annak felsőbb vezetőit támadást terveznek az Egyesült Államok polgárai vagy érdekeltségei ellen, az akció az Egyesült Államok és az Al-Kaida között fennálló nem nemzetközi fegyveres konfliktus részét képezi, amelyet a Legfelsőbb Bíróság a Hamdan ügyben is elismert.”

A White Paper továbbá úgy érvelt, hogy amennyiben egy konfliktus az eredeti területi államon kívülre is átterjed („spill-over” effektus), az nem teszi lehetetlenné a LOAC alkalmazhatóságát. Állításukat arra alapozzák, hogy a vonatkozó állami gyakorlat és az IAC ilyen esetekre vonatkozó szabályai sem utalnak arra, hogy a konfliktus „megáll” a határon, még akkor is, ha az egyik fél arról a területről tervez támadást indítani a szembenálló fél ellen. A magam részéről az érvrendszerhez azt is hozzátenném, hogy az a NIAC szabály, amely a szerződő felek területéhez kötötte a konfliktust, a szerződések generális ratifikációjával valójában elvesztette jelentőségét, így ez a norma sem szabhat gátat a LOAC alkalmazhatóságának.

Ugyanakkor itt is meg kell említenünk a fegyveres konfliktusok további kritériumait, nevezetesen, hogy a fegyveres csoportok között bizonyos intenzitású harcoknak kell folynia. E körben az első kritérium a fegyveres csoportok létezése, úgy vélem, hogy ezt egyáltalán nem kell vitatnunk, hiszen a nevezett terrorszervezetek mindenképpen ilyennek minősülnek. Nehezebb a dolgunk az intenzitás kapcsán. Itt problémaként merül fel ismételten a területi kötöttség, az, hogy az Al-Kaidát és a szövetségeseit egy vagy külön szervezetként értékeljük, a több államban szétterülő konfliktusokat külön vagy együtt kell vizsgálnunk.

Véleményem szerint egy ilyen határon átnyúló, transznacionális jellegű nem nemzetközi fegyveres konfliktust életszerűtlen államonként külön-külön kezelni. Nem állja meg a helyét ez a felfogás, mert nem biztosít lehetőséget arra, hogy lecsapjanak olyan célpontokra, amelyek átértek a határon, de ugyanazt a tevékenységet folytatják vagy tervezik folytatni mint eddig, a különbség csupán annyi, hogy az új helyen még nem érte el a harcok intenzitása a megfelelő küszöböt. Ha ez az intenzitási küszöb ilyen módon gátolná egyes akciók kivitelezését, az túlzott előnyhöz juttatná a terrorszervezeteket és mintegy érdekeltté tenné őket a konfliktus minél több országba való szétterjesztésében, hiszen ez egy rövid ideig zavartalan szervezkedést biztosítana számukra.

Az intenzitás kérdésérnél maradva elmondhatjuk, hogy a rendelkezésre álló statisztikai adatok alapján fennállónak tekinthetjük a fegyveres konfliktust az Al-Kaida és az Egyesült Államok között. Nem minden évben volt megfelelő a harcok intenzitása, de attól fogva, hogy ez egy alkalommal is megállapítható, onnantól fennállónak tekinthetjük a fegyveres konfliktust.

Meddig tart egy ilyen fegyveres konfliktus időbeli hatálya?

Sok szerző ezt a problémát egy olyan megoldhatatlan kérdésnek tartotta, amely miatt sokan alapvetően el is vetették a LOAC alkalmazhatóságát. Szerencsére ez a kérdés rendkívül egyszerűen megválaszolható a Tadic-ítélet egy bekezdésének értelmezésével.

„[…] fegyveres konfliktus áll fenn, mindenkor, amikor államok között fegyveres erőszakhoz folyamodnak, vagy elhúzódó ellenségeskedés van kormányzati szervek, és szervezett fegyveres csoportok vagy csak utóbbiak között egy államon belül. A nemzetközi humanitárius jog alkalmazható a konfliktus kezdetététől az ellenségeskedés befejezésén túl addig a pontig, ameddig a béke általánosan elfogadottá nem válik, vagy belső konfliktusok esetében egy békés megállapodás nem születik.”

E szerint az elhúzódó agresszió megalapozza a LOAC alkalmazhatóságát a konfliktus kezdetétől egészen addig ameddig el nem érjük az általános békét, vagy belső konfliktusok esetében egy békés megállapodás nem születik a felek között. Más kérdés a szövetséges csoportok problematikája. Ebben az esetben egyáltalán nem egyértelmű, hogy kezelhetők-e azonos módon az Al-Kaidával szövetségben harcoló szervezetek avagy sem. Az amerikai Igazságügyi Minisztérium úgy határozta meg a szövetségesek fogalmát, hogy az nem más, mint egy szervezett, fegyveres csoport, amely az Al-Kaida oldalán lépett be a konfliktusba, és aki az Al-Kaida szövetséges hadviselő fele az Egyesült Államokkal és koalíciós partnereivel szemben.

Ezzel a definícióval az a probléma – amelyre az ai-Bihani v Obama ügyben a D.C. Circuit Court is rámutatott – hogy a szövetséges hadviselő fél az IAC jogi fogalomtárába tartozik, és mivel ezek a csoportok terrorszervezetek és nem államok, ezért ilyen formán e fogalom nem értelmezhető.

A magam részéről ezt az ellentmondást egy huszárvágással kívánom megoldani. Általánosan elfogadott, hogy Afganisztán (mint területi állam) estében fennáll a fegyveres konfliktus az Al-Kaida és az Egyesült Államok között. Az is generálisan akceptált, hogy az utóbbi 10 évben az Al-Kaida egyre széttagoltabbá vált, amelynek köszönhetően új szervezetek jöttek létre mint pl. az Al-Qaeda in the Arabian Peninsula (vagy AQAP). Úgy vélem, hogy ezeket a szervezeteket könnyen tekinthetjük az Al-Kaidából kiágazó „leányvállalatoknak”. Ha ezt elismerjük, akkor a következőképp foglalhatjuk össze az Al-Kaidával fennálló fegyveres konfliktus jogi természetét.

Legelőször nemzetközi fegyveres konfliktusról beszélhetünk a Talibán uralta Afganisztán ellen. Ez fejlődött tovább egy nem nemzetközi fegyveres konfliktussá Afganisztán belsejében, majd terjedt tovább Paktisztánra, Jemenre és Szomáliára, mind-mind nem nemzetközi fegyveres konfliktus formájában. E szervezeteket közösen tekinthetjük az Al-Kaidának amely felelős a 9/11-es terrortámadásokért és egyben generálisan tekinthető a NIAC nem állami szereplőjének. Ha érvelésem helytálló, akkor ezzel minden ilyen hadszíntérre a LOAC lesz alkalmazható.

Mit jelent mindez?

Ha akceptáljuk a fenti gondolatmenetet, akkor egy transznacionális nem nemzetközi fegyveres konfliktus létezését fogadjuk el, amely magával vonja a LOAC alkalmazhatóságát. Ezzel természetesen az is együtt jár, hogy a nemzetközi humanitárius jog elvei is alkalmazandók egy-egy ilyen konfliktusra, amelyek az emberiesség, a szükségesség a megkülönböztetés vagy különbségtétel és az arányosság. Azonban a humanitárius jogot, mint lex specialist megalapozó fegyveres konfliktus hiányában, még mindig az emberi jogok rendszere lesz irányadó a célzott likvidálásokra, amely csak a békeidőben szokásos mértékű erőszakot engedélyez. Magától értetődő hogy, a fenti kérdés is – mint a célzott likvidálások körében szinte minden – vita tárgyát képezi, tehát még koránt sem eldöntött, hogy valóban a háború joga vagy az emberi jogok, mint jogi rezsim a megfelelő az ilyen aszimmetrikus konfliktusok kezelésére.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-16-2-I. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

 Források, felhasznált irodalom

Tetszett a cikk? Szavazz rá a lenti alkalmazásban!