Harmadik országbeli személyek választójoga az önkormányzati választásokon

Vendégszerzőink írása a helyhatósági választások alkotmányjogi kérdéseiről.

Kit illet meg az aktív választójog?

A 2019-es októberi önkormányzati választások Magyarországon nem teltek el a választójogot érintő, heves indulatokkal kísért dogmatikai viták nélkül. A felháborodást az váltotta ki, hogy az Alaptörvény XXIII. cikk (3) bekezdése alapján nemcsak magyar állampolgárok, hanem más uniós ország állampolgárai, továbbá bevándoroltak, letelepedettek és menekültek is részt vehettek a helyhatósági választásokon. Az európai uniós állampolgárok az EU egész területén bárhol szavazhatnak az 1992-es maastrichti szerződés 22. cikk (1) bekezdése alapján, azonban a harmadik országbeli külföldiek szavazati joga korántsem magától értetődő, ugyanis az uniónak nincs arra hatásköre, hogy kötelezővé tegye a tagállamok számára bizonyos feltételek esetén a harmadik országbeli állampolgárok aktív és passzív szavazati jogának előírását. Többek között Németországban sem vehetnek részt nem európai uniós állampolgárok az önkormányzati választásokon. A német alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgerichts) 1990-es döntése alkotmányellenesnek nyilvánította a külföldieknek járó szavazati jogot a tartományi választásokon, ugyanis a német alkotmány (Grundgesetz) szerint minden hatalom a néptől ered, amelyet úgy kell értelmezni, hogy a német állampolgároktól. Hasonló tartalmú határozatot hozott az osztrák alkotmánybíróság (Verfassungsgerichtshof) is 2004-ben. Ezzel szemben, 14 uniós tagállamban engedi a nemzeti jog az önkormányzati választásokon való részvételt a harmadik országok bizonyos kritériumokat teljesítő (például: menekült státusz, meghatározott ideje helyben lakás) állampolgárainak. Ez a probléma megfontolandó jogelméleti kérdéseket vet fel.

Harmadik országbeli állampolgárok szavazati joga az unióban

A legutóbbi releváns alkotmányjogi vitát az októberi bécsi önkormányzati választás váltotta ki, ahol az életkora alapján választásra jogosult személyek 30,1%-a állampolgársága miatt ki volt zárva a közügyek gyakorlásából. (Csak alkotmányjogi érdekességként jegyezzük meg, hogy a megválasztottak egyszerre képviselők a Bécs város ügyeit vivő Gemeinderatnak és Bécs, mint tartomány (Bundesland) ügyeivel foglalkozó Landtagnak.)

A harmadik országbeli állampolgárok helyhatósági választásokon való részvétele melletti legerősebb érv a „no taxation without representation” elve, tehát a bevándorló nem látogató és nem turista, hanem az adott helyen életvitelszerűen él, dolgozik és adót is fizet, tehát joga van részt venni a szűkebb lakókörnyezete ügyeire vonatkozó választásokon, ahogy ez Magyarországon is történik. Továbbá az állampolgárság hiánya nem feltétlenül jelenti azt, hogy a bevándorló személy nem integráns része a helyi közösségnek. A harmadik országbeli állampolgárok választójoga ellen szól ugyanakkor, hogy a helyi közösségek és egyben a nemzet szuverenitását sértené, ha még uniós állampolgársággal sem rendelkezők is beavatkoznának, ahogy ezt láthattuk a német és osztrák alkotmánybíróság gyakorlatában. A kettő közötti megoldás lehet valamilyen meghatározott időhosszhoz kötött tartózkodás – ahogy Hollandia 5 évnyi helyben lakáshoz köti azt – vagy speciális engedély megszerzése, mint hazánk esetében a bevándorolt státusz megszerzése.

A 2019 októberi hazai önkormányzati választásokon is kialakult e kérdés körül vita, Kósa Lajos szerint ugyanis a budapesti főpolgármester választást a nem magyar állampolgárok ( ez esetben EU-s és harmadik országbeli állampolgárok egyaránt) döntötték el Karácsony Gergely javára.

Az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése kimondja, hogy „Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható”, tehát az alkotmányjogi alapja megvan a jogalkotónak arra, hogy a szükségesség és arányosság követelményét betartva csökkentse az önkormányzati választásokon részvételre jogosultak körét, sőt nemzetközi példák sora is rendelkezésre áll. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a 2019-es adatok szerint csupán 26132 fő bevándorolt, letelepedett vagy menekült jogállású rendelkezett szavazójoggal, amely a választásra jogosultak 0,3%-a így politikailag csekély súllyal rendelkeznek. Mivel más uniós tagállam állampolgárának szavazati jogát nem lehet korlátozni uniós jogba ütközés miatt, ez a vélt vagy valós probléma jogilag nem orvosolható

Integráció, jogok nélkül

H. C. japán állampolgárságú, de magyarországi lakcímmel, illetve állítása szerint bevándorolt jogállással rendelkező magánszemély az önkormányzati választáson szeretett volna szavazni Budapest I. kerületében, ahogy kerületi lakosként 2006 óta folyamatosan tette. Azonban a helyszínen a szavazatszámláló bizottság arról tájékoztatta, hogy nem szerepel a választási névjegyzékben, így nem szavazhat. H. C. még október 13-án jogorvoslatért fordult a Nemzeti Választási Bizottsághoz (a továbbiakban: NVB).[1] Az NVB megállapította, hogy H. C. azon állítása nem helytálló, mely szerint bevándorolt jogállással bír, ugyanis bár ezt a státuszt 2002. szeptember 4-én elnyerte, azonban ezt utóbb elveszítette 2012. augusztus 22-én, és ettől kezdve a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi I. törvény hatálya alá tartozó japán állampolgárként nem szerepel szavazóköri névjegyzékben, ezáltal szavazásra sem jogosult a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán.[2]

H. C. fellebbezett az NVB határozata ellen a Kúriánál, amely a Kvk. IV.38.228/2019/2. számú határozatával, eltérő indokkal ugyan, de helybenhagyta azt.[3] A Kúria a hivatkozott határozatban megállapította, hogy a kérelmező rossz eljárásban akarta érvényesíteni a jogait, ugyanis a szavazási névjegyzékkel kapcsolatos problémákat az NVB felülvizsgálati eljárása nem vizsgálja, azokra külön jogorvoslati lehetőség van, amelyet H. C. elmulasztott.

Továbbá a Kúria megállapította, hogy H. C. a 2014. évi önkormányzati választásokon jogosulatlansága ellenére részt vett, de 2014 és 2019 között a névjegyzékből nem tisztázott okok miatt kikerült, amelyről a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (továbbiakban: Ve.) 95. § (1) bekezdése alapján határozatot kellett volna hoznia a választási irodának és azt az érintettel közölni, azonban ez nem történt meg.[4]

Az eljárás folyamán felmerültek alkotmányossági szempontokból aggályos és vitatandó kérdések. Az Alaptörvény XXIII. cikk (3) bekezdése alapján menekültek, bevándoroltak és letelepedettek aktív szavazójoggal rendelkeznek a helyhatósági választásokon. Ebben a jogesetben mind ez különösen érdekes, ugyanis H. C. nem sorolható be ebbe a három kategóriába. Az állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény 23. § (1) bekezdése alapján lakcímbejelentés után ugyanúgy Magyarországon lakik az a nem magyar állampolgár az Alaptörvényben is említettek mellett, „aki a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvényben meghatározottak szerint a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát Magyarországon gyakorolja, és bejelentési kötelezettségének eleget tett”. Külön figyelemre méltó, hogy H. C. legalább 17 éve Magyarországon élt, aktív választójogát rendszeresen és tudatosan gyakorolta, láthatóan tisztában van a magyar jogrendszerrel, és ezek mellett magyar állampolgárral családot is alapított.[5]

H. C. példája rámutat a jogrendszer diszfunkciójára, hogy egyes Magyarország területén jogszerűen tartózkodó személyek között a legmesszemenőbben különbséget tesz, és bizonyos esetekben a társadalmi integráció legmagasabb fokára jutott személyeket egyenesen elzár a szűkebb közösségét érintő politikai ügyekbe való beleszólásának lehetőségétől, míg másokat feljogosít a szavazásra, annak ellenére, hogy tartózkodási helyüknek legalapvetőbb körülményeivel sincsenek tisztában.

Konklúzió

Az Alaptörvény B) cikk (3) bekezdése deklarálja a népszuverenitást, a (4) bekezdés pedig a néprészvétel elvét mondja ki. Ezt erősíti meg az Alkotmánybíróság 1/2013. (I. 7.) AB határozat is: „A választójog alanyi oldalán a választójogosultság, mint az állampolgár politikai alapjoga áll. A választójog az Alaptörvényben elismert, – a népszuverenitás elvének érvényre juttatását garantáló – alapvető jog”. Politikailag kérdéses, hogy ebbe a közösségbe egészen pontosan kik is tartoznak bele, vagyis a népszuverenitás kit illet meg, azonban a politikai szempontokon túl a jogrendszernek kellene egy adekvát, egyenes választ adnia erre a kérdésre, amely látható H. C. ügyén keresztül is, hogy nem valósul meg. Többek között a 2019-es önkormányzati választások kapcsán is felmerült a „voksturizmus” erős gyanúja, amely pont a Ve. és ezáltal az egész jogrend hiányosságát használja fel a szavazatok megszerzésére.

A szerzők az ELTE ÁJK hallgatói, az Alkotmányjogi TDK tagjai

Neked is van egy érdekes témád, amit megosztanál az olvasóinkkal? Küldd el nekünk elemzésedet az arsboni@arsboni.hu címre, és nyilvánosságot biztosítunk az írásodnak!