Így nem lettem brüsszeli bürokrata

Egy ideje Budapesten dolgoztam ügyvédjelöltként, amikor úgy éreztem ideje nyakamba venni a világot és megpályázni egy jól fizetőnek ígérkező állást „Brüsszelben”, az EU valamelyik intézményénél. Minden jól is ment amíg egy katasztrofálisan sikerült interjú véget nem vetett az európai uniós karrier felé vezető menetelésemnek. Akkori fejemmel mindenkit hibáztattam, csak magamat nem, de évekkel később jöttem rá, hogy a rossz interjú élményt valószínűleg magam okoztam, egy banális hibával.

Akkoriban, ahogy a mai napig, az uniós állásokat nyílt versenyeken (concours) keresztül lehetett megpályázni. A verseny első két fordulója írásbeli volt, amit egy személyes interjú követett Brüsszelben azoknak, akik túljutottak az írásbeli fordulókon.

Mivel már akkor is komolyabban érdeklődtem az EU jog iránt (és friss volt a holland EU jog mester diplomámon a pecsét), az írásbeli fordulókat viszonylag simán vettem magas pontszámmal és bekerültem az utolsó tíz versenyző közé, akik közül az öt befutót szóbeli interjúk alapján választották ki Brüsszelben.

Ennek már a fele sem volt tréfa: minden második nyer, fizetett repülőjegy és szállás Brüsszelben, biztosan sikerülni fog (gondoltam én). Az interjú napja előtt érkeztem Brüsszelbe és az interjú napján már jóval a kitűzött kilenc órás időpont előtt megérkeztem a Bizottság központi épületébe. Utána megindult a várakozás.

Bár aznap én voltam az első pályázó, akit meghallgattak, az interjú végül kerek háromnegyedórás késéssel kezdődött. A teremben öten ültek félkörben, én velük szemben középen. A félkör közepén egy sovány, idősebb, az angolt erős francia akcentussal beszélő férfi ült, aki elnökölte a bizottságot.

Az interjú nem indult jól. Az elnök legeslegelső kérdése az volt, hogy mit tudok az Unió környezetvédelmi politikáiról. Ez váratlanul ért. Nem tudom, hogy mire számítottam, de erre nem, ráadásul a kérdést nem előzte meg az ilyenkor szokásos semmitmondó csevegés („hogy utaztam”, „croissant”, „megint vízszintesen esik” stb.).

Zavaromban arról kezdtem beszélni, hogy a szabályozói környezet mellett a piacnak egyre inkább fontos szerepe van a környezetvédelmi célok elérésében, „például pont a repülőtér felé menet láttam egy hirdetőtáblán egy VW reklámot, ahol a legújabb Passat modellt azzal reklámozták, hogy milyen alacsony a CO2 kibocsátása, mennyire emblematikus példája ez a piac önszabályozásának, ugye.”

Dermedt csend. Az elnök fa arccal végighallgatta ezt a szerencsétlen hablatyot, majd megkérdezte, hogy az EU szerződés hányadik cikke rendelkezik a környezetvédelmi célokról és a célok elérése érdekében alkalmazható jogalkotási eljárásokról. Erre (természetesen) nem tudtam a választ, mint ahogy a következő néhány, hasonló lexikális tudást igénylő, kérdésére sem. Az elnök valamit lefitymálóan súgott a mellette ülő bizottsági tag fülébe.

Az első tíz percben sikerült tehát eljutnom az interjú mélypontjára (gondoltam ezt akkor), amikor is nagy megkönnyebbülésemre egy versenyjogász kolléga átvette a kérdezést és áteveztünk a kartellek, állami támogatások és erőfölénnyel visszaélések számomra jól ismert vizeire. Már azt hittem sikerült valamennyire kiásnom magam a gödörből, amikor a francia akcentusú elnök visszavette a szót.

„Hány tagja van az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak?” – kérdezte. Na itt elfogyott a türelmem (elvégre kit érdekel hány tagja van ennek a bizottságnak, amiről az átlagember azt sem tudja mit csinál, meg amúgy is minek kellene tudnom fejből?! – gondoltam).

Hátradőltem, vettem egy nagy levegőt, belenéztem mélyen a szemébe, és azt válaszoltam: „273”.

Az interjú bizottság tagjaiból kibuggyant a nevetés, de persze nem az elnökből. Ő valamiért nem találta viccesnek verbálisan feltartott középső ujjam félreérthetetlen üzenetét. Megint súgott valamit a mellette ülő fülébe. Bár utána kaptam még néhány kérdést, tudtam, hogy az interjúnak vége. Az interjú után egy hónappal meg is kaptam az „idén különösen erős volt a verseny, köszönjük, de sajnálattal értesítjük, hogy…” sablon levelet a Bizottságtól.

Az interjú után a családomnak és baráti körömnek nagy hévvel fröcsögtem végig, hogy „a mi pénzünkből”, a „brüsszeli bürokrácia”, ezek a „franciák” (amúgy az elnök, mint utóbb kiderült, belga volt, de az ilyen apró részletek akkoriban nem zavartak) stb.

Szó szerint úgy tíz évvel később jutott eszembe, egy amolyan „heuréka” pillanatban, hogy lehet, hogy a lehangoló szereplésemnek lehetett egy másik magyarázata is. Ugyanis az interjú napján, már amikor megérkeztem a Bizottság épületébe, pisilni kellett. De izgalmamban nem mertem elmenni, hátha behívnak közben, hiszen én voltam az első interjúzó aznap. Aztán amikor kilenc óra után fél órával sem kezdődött el az interjú, úgy döntöttem mégis nekivágok a kockázatos manővernek – de azon a szinten nem működött a WC, ezért át kellett mennem egy másik szintre a Bizottság hatalmas épületében.

Mire visszaértem az interjú szobához a többi pályázó szólt, hogy már kerestek mindenhol, és menjek be gyorsan, mert különben elkezdik az interjút a következő pályázóval. Na ilyen előzményekkel kezdődött el az interjú. Valószínűleg azt gondolhatták, hogy háromnegyed órát késtem.

Még akár az is lehet, hogy az általam sokat szidott elnök csak segíteni akart a lexikális kérdéseivel, megadva a lehetőséget, hogy (az általa hitt) időbeli pontatlanságomat tárgybéli tudásom fitogtatásával kompenzáljam (én írtam az egyik legmagasabb pontszámot az írásbeli fordulókon).

Az ilyen és hasonló helyzetekre szoktuk a nemzetközi peres gyakorlatban azt mondani (Alexander Pope után szabadon), hogy „egy kis tudás veszélyes dolog” (a little knowledge is a dangerous thing), vagyis az összes tény és a teljes kontextus ismerete nélkül könnyű sommás, és gyakran téves, következtéseket levonni egy adott helyzetről. Az emberi memória nem tévedhetetlen, nem is lineáris és ráadásul gyakran befolyásolja az emlékező (tanú) érzelmi állapota, még akkor is, ha szentül meg van győződve arról, hogy nem.

Na így nem lettem Brüsszelben bürokrata. Hál istennek – mai fejjel jobban ismerve a habitusomat, valószínűleg utáltam volna.

A cikk Dózsa Dániel Arsbonin indult rovatának nyolcadik része. Az eddigieket itt találod.

szerző ügyvéd, a Queritius partnere.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.