„Itt nem csak üzletről van szó, hanem művészetről is!”

Interjú Békés Gergellyel – I. Rész

Mennyit és hogyan kap meg egy előadóművész az általunk fizetett előfizetési díjból? Mi történik, ha meg sem kapja a művéért, alakításáért jussát? Szembe lehet szállni a zeneipar “nagyágyúival”? A szerzői jogok magyar helyzetéről és a Deezer-perről beszélgettünk az Előadóművészi Jogvédő Iroda jogtanácsosával, Dr. Békés Gergellyel.

Mi a haszna egy közös jogkezelő szervezetnek, miért van rá szükség?

A közös jogkezelés nem új intézmény, a gyökerei több mint száz évesek Magyarországon is. Az igazi haszna, hogy a gyenge érdekérvényesítő képességgel rendelkező jogosultaknak együttesen sokkal nagyobb erejük van. Mivel a tárgyalópartnereik – a kiadók, a rádiók és televíziók – sokkal erősebbek, közös jogkezelés nélkül rendre elszenvednék az ebből fakadó hátrányokat. Magyarországon a közös jogkezelés civil szervezeti formában jött létre, ami azért előnyös, mert a civil szervezeti létből fakadó demokratikus alapelvek a teljes működést áthatják: művészeink fogadják el az összes szabályzatot, övék a döntés a legfőbb testületek megválasztásától az iroda igazgatójának kiválasztásán keresztül abban is, hogy mennyi pénzt szedjünk be a rádióktól és ezt milyen elvek alapján osszuk fel az egyes művészek között. Mindez így helyes. Az ő pénzükről van szó, amit mi csak megbízottként kezelünk.

Nincs túl nagy hatalom az EJI kezében?

Az EJI-nek nincsen önálló akarata, így hatalma sem. Csak azokat a jogokat gyakoroljuk, amikkel maguk az előadók rendelkeznek, ráadásul mindezt az előadók döntéseinek megfelelően tesszük. Az EJI működését rengeteg szerzői jogi, versenyjogi szabály korlátozza, nem élhet vissza a versenyelőnyével.

A közös jogkezelői díjszabásokat három miniszter, két király és három pápa ellenőrzi és szignálja, mielőtt kihirdetik.

Túlzok, de tényleg 3 miniszteren megy keresztül a díjszabás, mire az igazságügyi miniszter szignálhatja azt. Vagyis igen masszív, talán csak az atomenergia esetén tapasztalható mélységű állami felügyelet alatt üzemel a terület.

Hogyan illeszkedik az Iroda az európai közegbe? Van eltérés a különböző nemzeti szerzői jogi törvények között?

Európában mindenhol törvény szabályozza ezt a tevékenységet. A magyar modell tökéletesen illeszkedik ehhez a modellhez, az amerikai is csak kis mértékben tér el ettől. Vannak országok, ahol a közös jogkezelés jogi monopóliumként érvényesül, és egészen 2012-ig Magyarországon is ez volt a helyzet. Ekkor azonban a jogszabály a jogi monopóliumon alapuló megoldást megtörte. Azóta ezek a szervezetek ugyan továbbra is monopóliumok maradtak, de a monopol működésnek nem jogi, hanem csupán gazdaságossági okai vannak. Vagyis nincsen jogszabályi akadálya annak, hogy holnap egy új EJI vagy egy új Artisjus is megjelenjen a piacon. Nem felváltva ezeket, hanem esetleg kiegészítve a tevékenységüket. A szerzői jognak mostanra minden fő részét harmonizálták az Unióban, azaz lényegében nem maradt olyan terület, ahol nagyon egyedi megoldásokat lehetne kitalálni, vagy fenntartani az egyes nemzetállamokban.

Az angolszász országokban viszont inkább a tulajdonjogi nézetek érvényesülnek, ők így tekintenek a szerzői jogra.

Ez a történeti fejlődésen alapuló különbözőség valóban létezik a szerzői jogi rendszerek között. 1709 környékén Angliában, Stuart Anna idején született meg az első, modern értelemben vett szerzői jogi törvény, amely valóban tulajdonjogi megközelítésen alapult. A könyvek másolásához fűződő jogot monopolizálták akkor. Ehhez képest Franciaországban és Németországban egyre hangsúlyosabban jelentek meg az olyan jogi csoportok, melyek szerint a vagyoni jogok nem különíthetőek el a szerzők személyhez fűződő jogaitól. Ebben a tekintetben van különbség az angolszász és a kontinentális szerzői jog között, de ez inkább elvi jelentőségű, a piacosítás szempontjából nem eredményez különbözőséget.

A magyar hagyomány – nem függetlenül a történeti fejlődésünktől – a német mintát követi. Nálunk nagyon erősen kéz a kézben járnak a vagyoni jellegű és személyhez fűződő jogok, egyik a másik nélkül nem is képzelhető el. Egy különbözőség valóban van: Angliában a tulajdoni jelleg dominál; jogdogmatikai szempontból a kontinentális Európában nem. Sőt, szeretjük inkább azt hangsúlyozni, hogy itt nem csak üzletről van szó, hanem művészetről is.

Amerikában is ez a helyzet Ke$ha perével kapcsolatban: tulajdonként kezelik a munkásságát.

Igen, abszolút. A felvételek, a művek hasznosításáról van szó, arról, hogy kinek van joga engedélyezni a felhasználást, kivel és hogyan kell elszámolni. Ebben nincs különbözőség Amerika és például Németország között. Ami érdekes, hogy Amerikában a per nem érint személyhez fűződő jogokat. Ha azonban a jogvita egy a kontinentális szerzői jogi hagyományokra építő országban, például Németországban folyna, akkor lennének még mellette személyhez fűződő jogi érvelések is. Amerikában erre nincs szükség. Mindeközben vagyoni oldalról a per nagyon hasonló érveléssel folyna Európában is.

A művészeknek két elvárása van: tisztességes, rendszeres, áttekinthető elszámolás és jogdíj.

A kettő elválaszthatatlan egymástól. Hiába kapok pénzt, ha nem tudom ellenőrizni, hogy az helyesen lett-e kiszámítva. Hiába kapok elszámolást, ha a végén nem kapom meg a pénzt. Ha ezek nem teljesülnek, akkor előbb-utóbb bíróságra mennek az áldozatok.

Ez volt a helyzet a Deezer-rel kapcsolatos pernél is?

Igen, az is erre vezethető vissza. A Deezer-per mögött az a probléma áll, hogy az előadók túlnyomó többsége sem elszámolást, sem jogdíjat nem kapott, miközben a piacon jól látható összegek forognak most már. A MAHASZ statisztikái szerint a digitális felhasználásokból a kiadók 2015-ben a magyar piacról kiszedtek 1,2 milliárd forintot. A mi tapasztalataink szerint ebből nem jutott az előadóknak érdemi összeg. Bizonyára találhatunk olyan előadókat, akik kaptak pénzt, hiszen a topligás előadókkal nem lehet megcsinálni, hogy nem számolnak el velük. Az 1,2 milliárd forint – ha nagyon jóindulatúak vagyunk – 90:10 arányban oszlott meg a kiadók és az előadók között, a kiadók javára. A rádiós piacon az előadók és a kiadók közösen érvényesítik a jogaikat, ebből 2015-ben a két jogosultnak együttesen nem volt 500 millió forint bevétele sem. Azonban ezt a pénzt a kiadók és az előadók elfelezték egymással. Égbekiáltó a különbség. Nagyon nincs rendben az, ami a digitális felhasználások körében történt. Míg egy kisebb vetítési alapnál a kiadók feleznek az előadókkal, egy nagyobb bevételi forrás esetén teljesen természetesnek veszik, hogy a felosztási arány 90:10.

És ez egy előadóra levetítve mekkora bevételt jelent?

A francia közös jogkezelő készített egy felmérést, amely során konkrét, tényleges szerződések feldolgozásával vizsgálták meg, hogy a szolgáltatásban érintett szereplők hogyan osztoznak a bevételen. A vetítés alapjául egy átlagos, tíz eurós előfizetési díj szolgált.

Arra jutottak, hogy ebből a tíz euróból kettő megy el a közterhekre, áfára és egyéb juttatásokra, és mindösszesen egy euró a szerzők díjazása. Ez botrányosan kevés

ha végiggondoljuk, hogy egy streaming előfizető hány dalt hallgat meg, és azoknak hány szerzője, szövegírója volt. Körülbelül 6,5 eurót elvisznek a kiadók és a streaming szolgáltatók közösen, méghozzá olyan belső megosztási aránnyal, hogy ennek a 6,5 eurónak körülbelül a 2/3-a kerül a kiadókhoz, 1/3-a pedig a streaming szolgáltatóhoz. Ezt összeadva körülbelül fél euró marad az összes érintett dal összes érintett előadójának. Ami nem tűnik sem méltányosnak, sem tisztességesnek. Így már három adatsort hasonlíthatunk össze: egyrészt van az 1,2 milliárd forintos magyar piacon elért bevétel; kontra rádiós piacon elért 500 milliós bevétel felezéssel; ehhez képest a streamingben – ahol egyáltalán volt tényleges elszámolás – 46 cent jutott az összes érintett előadónak.

Mi volt a per jogi alapja?

A magyar közös jogkezelés úgy épül föl, mint Európa összes többi országában, de van egy jelentős különbség: ezen a területen erősebb jogosítványokat adott az előadóknak Magyarországon ’99-ben a jogalkotó. Nevezetesen azt mondta, hogy az online felhasználások engedélyezésével összefüggő kizárólagos vagyoni jog nagyon hasonlít a rádiózáshoz, vagyis közös jogkezelésben kell azt érvényesíteni. Az analógia nem véletlen, hiszen a rádiós és streaming jellegű felhasználás közös abban, hogy annak során nem keletkezik új műpéldány, pusztán csak a pillanatnyi igény kielégítésére képes.

Milyen következményei vannak a szabályozásnak?

Azért szükséges e jogosítványokat közösen kezelni, mert a felhasználás tömeges, így azokat a művészek nem tudják esetenként és tételesen ellenőrizni. A magyar jogalkotó által 1999-ben bevezetett közös jogkezelés azonban nem kötelező, csupán egy lehetőség az előadóknak. Ez azt jelenti, hogy mindenkit a közös jogkezelő képvisel, kivéve azokat, akik ezt nem akarják.  Ehhez az előadóművésznek csak jeleznie kell nálunk, hogy nem kéri a képviseletet. Ebből a helyzetből kiindulva világos, hogy a streaming szolgáltatóknak engedélyt kell kérniük tevékenységükhöz az EJI-től. A bíróság első fokon az EJI-nek adott igazat. Persze a másodfok még dönthet másként.

Tényleg működhet a magyar piac eltérő jogi keretek között, mint a világ összes zenei piaca?

Amikor már látszott, hogy a hagyományos cd-értékesítésen alapuló modell elbukik, Magyarországon is elkezdtek megjelenni más típusú szolgáltatások. Világos volt, hogy jelentős különbözőség van a közös jogkezelésben Magyarország és a nyugat-európai modell között. Ekkor létrejött egy megállapodás az EJI és az akkor még Magyarországon üzemelő összes jelentős hangfelvétel-kiadó között, ami leegyszerűsítve azt mondta, hogy az EJI-nek mindegy, hogy a művészek milyen módon kapják meg a pénzüket. Azt is hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy a magyar piac körülbelül azonos szabályok szerint működjön, mint a német, az angol, vagy a francia.

Egy dologhoz ragaszkodunk: pontos elszámolás a művészekkel, amit felénk igazolnak.

A gyakorlatban ez úgy nézett volna ki, hogy az EJI engedélyezte volna a felhasználást, majd a felhasználók a kiadókon keresztül elszámoltak volna az előadóművészekkel, végül az elszámolást igazolják az EJI felé. Ez a megoldás nem csak a hazai jogszabályoknak felelt volna meg, hanem érdemben igazodott volna a nemzetközileg elfogadott szokásoknak is. Nagyon gyorsan kiderült azonban, hogy ezt a megállapodást a felhasználók és a kiadók a gyakorlatban nem akarják betartani.

Miért nem működött a megállapodás a kiadókkal?

A megállapodás idején nem volt Magyarországon még érezhető internetes felhasználás, és mindenki boldog volt, hogy megőriztük a közös jogkezelést, mint intézményt, de igazodtunk a nyugat-európai normákhoz is.

A probléma akkor jelentkezett, amikor az első igazán jelentős felhasználó megérkezett a piacra, pénz került az asztalra, és tétje lett a dolognak.

Mert abban a pillanatban megszűntek az elszámolások. Eközben nem volt olyan félév, hogy ne tettünk volna le egy javaslatot az asztalra, majd nagyon gyorsan eljutottunk odáig, hogy a megkereséseinkre már választ se kaptunk. Meghallgatták, bólogattak, az ügy pedig húzódott, egészen 2012-ig.

Ebben az évben jelent meg Magyarországon a Deezer. A Deezer egyébként csak “áldozata” ennek a pernek, hiszen választhattunk volna mást is. Azért választottuk őket, mert ők voltak az első olyan szolgáltató, amely nem reklámbevételekből próbált megélni, hanem tényleges forintokat vitt el a nyilvánosságtól, volt előfizetői díja. Egy olyan üzleti modellt épített föl, amiben már nem minden ingyenes. Volt is rá ügyfélbázisa, hiszen az egyik nagy telekommmunikációs cég, a Telenor ott állt a szolgáltatás mögött. Ekkor mondták azt az előadók, hogy rendezni kell a jogosítás és a jogdíjak kérdését. És elindult a per.

Hogyan vágtak neki a pernek?

Magyarországon a közös jogkezelés a kiindulópont, mi abban a viszonylag kényelmes helyzetben voltunk, hogy borzasztó erős jogszabályi alapunk van arra, hogy követeljük ezt a művészek helyett és nevében. Az előadóművészekre vonatkozó szabály szinte betűről betűre azonos a szerzőkre vonatkozó szabályokkal. Az pedig sehol nem volt kérdés, hogy a szerzőket képviselő közös jogkezelőtől engedélyt kell kérni, nekik díjat kell fizetni. Így mondhattuk azt, hogy mivel azonosak a szabályok, a nemzetközi egyezmények, az uniós irányelvek, a magyar jogszabályok, nem lehet az előadókat másként kezelni, mint a szerzőket.

Mivel védekezett a Deezer?

Az alperes ugyan a Deezer volt, mint felhasználó, de mindvégig világos volt, hogy az igazi érdekkülönbség a kiadók és közöttünk áll fenn. Két fő állításuk volt: az egyik, hogy a kiadók valamennyi előadótól megszerezték az internetes felhasználás engedélyezésére vonatkozó jogosítványt. Ez igaz lehet 2012 októberére, amikor már itt volt a Deezer Magyarországon, de a Deezer katalógusában szereplő dalok túlnyomó részét nem 2012-ben vették fel, azokat jóval korábban, a ’60-as, ’70-es években adták ki.

Ugye senki nem akarja azt mondani, hogy egy 1967-ben, bakelitlemez kiadására vonatkozó előadóművészi-kiadói szerződés magába olvasztotta volna azt a jogosítványt, amit egyébként a nemzetközi szerződés ’96-ban hozott csak létre, a magyar jogszabályok ’99-ben vezettek be, az uniós irányelv pedig csak 2001-ben? Ettől még megszerezhette a kiadó ezt a jogosítványcsoportot, feltéve hogy a jog létrejöttét követően újra megállapodott az előadóval.

Lehetséges, hogy megállapodom a Pink Floyd tagjaival a ’Wish You Were Here’ albumról ’73-ban, de azóta létrejött egy új felhasználási mód, arról újra meg kell állapodni.

Tehát a mi állításunk az volt, hogy a Deezer katalógusában található 35 millió track túlnyomó részét illetően nincsenek rendezve a jogosítványok.

Akkor a kiadók senkivel nem újították meg a megállapodást?

El tudom képzelni, hogy egyes világsztárokkal mégiscsak megújították a szerződést. De nagyon sok pénzem van arra – és ennek ellenkezőjét egyáltalán nem tudták bizonyítani a perben – hogy a világsztárok lemezein közreműködő stúdiózenészekkel már nem kötötték meg ezt a megállapodást. Tehát a harmadik vokalista lánnyal. Márpedig az ő jogosítványai a magyar, illetve az uniós irányelv és nemzetközi szabályok szerint pontosan ugyanolyanok, mint a vezető előadóművész jogosítványa. A piaci értéke nem egyforma: az “ő ára olcsóbb lenne”, de a jog ugyanolyan erős. Ez a dobosra, a pozanosra, vagy a vokalistára épp így igaz. A kiadók a vezető előadók egy részével rendszeres elszámolási viszonyt ápolnak és fizetnek nekik. De a sessionzenészekkel a mai napig az az üzleti modell, hogy bemegy a stúdióba, feljátssza az adott zeneszámot, helyben kifizetnek neki egy összeget, és nem látják többet. Hogyan szerezhették volna meg tőlük újra az engedélyt a kiadók?

Ezek persze csak költői kérdések maradtak, hiszen nem kaptunk rájuk választ a per során, miközben a bizonyítási teher őket terhelte, hiszen mi azt mondtuk, hogy közös jogkezelés van, az EJI-től kell engedélyt kérni, és igazolni, hogy kiüresedett a közös jogkezelési jogállás. De hát egyetlenegy ilyen szerződést nem tudtak csatolni, ami 2010 előtt született volna.

Mi volt a Deezer második érve?

Az, hogy elszámoltak az előadókkal. A mi állításunk az volt, hogy nem számoltak el velük. Mert az, hogy elszámoltam valakivel, az feltételezi, hogy van közöttünk egy megállapodás, ami alapján elszámolok. A kiadók ehhez képest meg azt mondják, hogy: „a streaming a bakelitlemez modern változata”. Ha egyszer már megállapodtunk egymással a bakelitlemez értékesítése utáni jogdíj-kérdésekről, azt oly módon kell értelmezni a streaming szolgáltatók kapcsán, hogy egy-egy tracknek a streamelése után akkor fogsz kapni a fél dollár helyett a fél dollár osztva a trackek számával, szorozva gyök kettővel, és még azt a köbre emelve és a végén eltizedelve, mert ezt szerintünk így kell számolni. De az elszámolás alapja mégiscsak egy megállapodás kell, hogy legyen. De ilyenek 2014-ig nincsenek. Komolyra fordítva: a gyakorlatban a kiadók úgy számoltak azon kevés előadóval, akivel elszámoltak, hogy egyoldalúan szabták meg az elszámolás módszertanát. Ez így tökéletesen elfogadhatatlan. Ráadásul a felméréseink szerint az érintett előadók túlnyomó többségével még így sem számoltak el, nekik egy fillért sem fizettek, soha semmilyen elszámolást nem kaptak.

A napokban beszélgettem Magyarország egyik vezető, évtizedek óta topkategóriás művészével, aki elmondta, hogy ő tavaly a kiadójától, teljes életműve vonatkozásában 28 ezer forintot kapott.

És olyan művészről beszélünk, aki évente megtölti az Arénát, kétszer. Kérdeztük: kaptál-e elszámolást? Ja, hát azt nem. Akkor mi alapján kaptál 28 ezer forintot? Azt nem tudja…

A képek forrása itt.

***

A cikk az Ars Boni gyakornoki program keretében született.