Három évtizeden át, az 1980-as évektől nagyjából 2010-ig “jogi informatikának” hívtuk azokat a számítástechnikai megoldásokat, amelyeket a jogi munkában használtunk. Aztán valamikor a 10-es években berobbantak a divatos “legaltech”, “jogi technológia”, meg a „digitális igazságszolgáltatás/ügyvédi iroda” kifejezések, és ezek itthon is kiszorították a jogi informatikát. Nemrég azonban megjelent egy vaskos kötet a Cambridge University Pressnél, nagyobbrészt amerikai szerzők tollából, amelynek címe újra csak “legal informatics”. Talán mellékesnek tűnik ez a változás a szóhasználatban, de egyáltalán nem az, mert mögötte lényeges kérdések rejtőznek.
Daniel M. Katz és Michael J. Bommarito a Stanfordi Jogi Informatikai Központ munkatársai évek óta alkotnak szerzőpárost, és a jogi technológiák területén írott cikkeikkel komoly ismertségre tettek szert. Az USA Legfelsőbb Bírósága ítéleteinek előrejelezhetőségéről és az amerikai szövetségi törvénygyűjtemény (a U.S. Code) önhivatkozásainak hálózatáról írott munkáik a Google Scholar szerint több száz idézést szedtek már össze. Most összefogtak a harvardi Ron Dolinnal, és az erőfeszítésnek egy 34 tanulmányt tartalmazó, 33 szerzőt mozgató, 500 oldalas munka lett a gyümölcse, amely teljesnek tűnő panorámát ad a – már-már elfeledettnek hitt – jogi informatikáról.
Ebben a blogbejegyzésben természetesen épp csak felvillantani tudom a feldolgozott témákat, és szemléletmódot, és röviden kitérni arra, miért van jelentősége annak, hogy a szerzők „jogi informatikáról” beszélnek.
Előbb az utóbbiról. A könyv bevezetésében a szerzők a jogi informatikát olyan összefoglaló kifejezésnek írják le, amely egyszerre tartalmazza a terület elméleti és alkalmazott oldalait, és amely a jogi oktatásban is fontos szerepet kell(ene) hogy elfoglaljon. A „legaltech”-el ellentétben ez a terület tehát nem egyszerűen a jogi területeken használt technológiák ismertetését, illetve ezek fejlesztésének, bevezetésének és alkalmazásának technikai fogásait tartalmazza, hanem ezek elméleti megalapozását is, azzal a nem titkolt céllal, hogy a terület teljes jogú egyetemi tárgyként is megállhassa a helyét.
Ez az oka annak, hogy a könyv is egy, a technológia és a jogelmélet kapcsolatát taglaló, majd a terület történetét feldolgozó tanulmánnyal indít és szinte minden fejezetben helyet kaptak elméleti-megalapozó tanulmányok. A második fejezet, amely a jogi informatika „építőkockáival” és „kulcsfogalmaival” foglalkozik, rögtön az információ reprezentációjának meglehetősen bonyolult kérdésével indít, majd az egyes fejezetek tartalmaznak írásokat a természetes nyelvfeldolgozás lehetőségeiről és korlátairól a jogi területen, a jog minőségének méréséről, a jogi design (legal design) új területéről, (amelyről még biztosan lesz szó ebben a blogban, és amely a jog technikai eszközök révén történő állampolgár-baráttá tételéről szól). De több tanulmány is beszél a bírósági ítéletek előrejelezhetőségének elvi kérdéseiről, a vizuális reprezentáció, a mesterséges intelligencia, és a blokklánc technológia felhasználhatóságáról a jog területén.
A könyvben természetesen helyet kaptak a jogi technológia ma divatos témái is: az információ-közvetítés, (régebben: jogforrás-keresés), a szerződés-, és a dokumentum-automatizálás, (amellyel a blogunk is foglalkozott Homoki Péter jóvoltából), az online vitarendező megoldások, vagy az angolszász területen oly divatos e-discovery kérdései.
A könyvre, amely bizonyára hamarosan megkerülhetetlen alapmunka lesz a jogi informatika területén, többször vissza fogunk még térni ezen a blogon.
A szerző az NKE ITKI Digitális Jogalkalmazás kutatócsoportjának vezetője
A cikk a Digitális jogalkalmazás rovat keretében jelent meg. Az eddigi írásokat itt találod.
***
Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.
