A jóhiszeműség néha kevés!

Jogi tanulmányainknak már az elején találkozhatunk a jóhiszeműség, rosszhiszeműség intézményével. Az iskola falai között ezen intézmények elhatárolása már-már triviálisnak tűnhet, ugyanakkor kilépve az intézmény kapuin láthatjuk, hogy a gyakorlatban már nem ennyire egyszerű meghatározni ezen fogalmak valós tartalmát. A következőkben bemutatom, hogy a fentebb megjelölteknek milyen szerepe van az áfa felelősség körében, a valóságban. Vajon megeshet, hogy jóhiszemű vagyok, mégis felelek? Ha igen, mért?

A jóhiszeműség, rosszhiszeműség kérdését az Áfa törvény, illetve az Art. nem nevesíti, így a polgári jogi alapelvek első sorban a meghatározóak a kérdés tekintetében.

A Ptk. 1:3. § kimondja, hogy a jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően kötelesek eljárni. A jóhiszeműség és tisztesség követelményét sérti az is, akinek joggyakorlása szemben áll olyan korábbi magatartásával, amelyben a másik fél okkal bízhatott.
A jóhiszeműség és tisztesség elve ma már Európa szerte elfogadott alapelv. Eredete a római jog koráig nyúlik vissza, ahol ezt a fogalmat a „bona fides” kifejezéssel jellemezték. A római jogi fogalom alapján jóhiszeműen akkor cselekszik az ember, ha alaposan hiheti azt, hogy amit tesz jogszerű. Mai álláspontunk alapján jóhiszemű az, aki nem tud, és nem is tudhatott ellentétes valóságról, míg rosszhiszemű, aki tud, vagy tudni kellett a látszattal ellentétes valóságról. A tisztesség alapelve ezen felül a jogok és kötelezettségek gyakorlása során egyfajta erkölcsi megalapozottságot takar. A jóhiszeműséggel szorosan összefügg az elvárható magatartás elve és a joggal való visszaélés tilalma.

Az 1:4. § rendelkezése alapján Ha e törvény eltérő követelményt nem támaszt, a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Felróható magatartására előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat. A másik fél felróható magatartására hivatkozhat az is, aki maga felróhatóan járt el. A meghatározás fontos eleme az általában elvárhatóság, ami a polgári jogban az átlagos embertől elvárható magatartás zsinormértéke. A bírói gyakorlat ezt a fogalmat is több alcsoportra osztja az érintett csoport alapján. Példával illusztrálva más várható el adott esetben egy szakembertől mint egy laikustól. A büntető jog ezt a fogalmat ennél is szubjektívebben, az érintett személyre, személyekre specializáltan határozza meg, ugyanis a „tőle elvárható” fogalmat használja.

1:5. § kimondja, hogy a törvény tiltja a joggal való visszaélést. Ha a joggal való visszaélés jogszabály által megkívánt nyilatkozat megtagadásában áll, és ez a magatartás nyomós közérdeket vagy különös méltánylást érdemlő magánérdeket sért, a bíróság a nyilatkozatot ítéletével pótolhatja, feltéve, hogy az érdeksérelem másképpen nem hárítható el. A joggal való visszaélés az alanyi jog gyakorlásának korlátja. Ebben az esetben a tanúsított magatartás nem jogtalan, jogszabályba ütköző, hanem az abból következő eredmény méltánytalan, igazságtalan, amit a jogalkotó szankcionálni rendel.

A rosszhiszemű elkövető nyilvánvalóan minden esetben felelősségre vonható tettéért, ugyanakkor a jóhiszemű elkövető esetén felelősségének hiányának megállapítása már nem következik ilyen automatikusan. Ennek oka, hogy a gyakorlatban a felelősség megállapítása tekintetében ugyan a jóhiszeműség, rosszhiszeműség elve az irányadó, de legalább ennyire meghatározó az elvárható magatartás elvének megléte vagy hiánya. A való világ sokkal színesebb, mint amit a jogi környezet tételesen szabályozni tud, így gyakran előfordul, hogy nehéz megítélni a felróhatóság létét, hiányát, így végeredményben nehézzé válhat a jogszabályok, bizonyítékok, körülmények, etc. alapján, hogy a gyanúsított jó, vagy rosszhiszemű volt, felelősségre vonható a tettéért avagy sem.

Az Európai Bíróság 2013-ban ítéletében kimondta, hogy a jóhiszemű adózótól az áfa-levonási jog csak akkor tagadható meg, ha tudta vagy tudnia kellett volna azt, hogy szerződő partnere adócsalásban vesz részt. A Nemzeti Adó- és Vámhivatal véleménye alapján a számla befogadójának kellő körültekintéssel kell eljárnia az ügylet során. Abban az esetben, ha ez elmarad, azt bizonyítja, hogy az adózónak tudnia kellett arról, hogy a partnere adócsalásban vesz részt. A NAV véleménye alapján tehát ha a gyanúsított nem járt el kellő körültekintéssel, tehát felróhatóan járt el, akkor úgy kell tekinteni, hogy az adott kérdésben rosszhiszeműen járt el, így felelősségre kell vonni.

A 2014. február 18-án közzétett adóhatósági ellenőrzési irányokról szóló közlemény alapján eltér a bizonyítási teher a vásárlás és az értékesítés esetén.

Vásárlás esetén, ha a számla formai tekintetben helytálló nevére lett kiállítva, és érvényesíti adólevonási jogát, az adóhatóság feladata bizonyítani azt, hogy rosszhiszeműen járt el. A vásárló adólevonási joggal élhet abban az esetben, ha beszerzett terméket, szolgáltatást saját adóköteles tevékenysége érdekében használja fel. Nem vonható le az áfa ugyanakkor, ha az ügylet valamely eleme nem volt valóságos, tehát például nem létező adóalanytól szerezte be az árut, vagy ha szokatlan telephelyről érkezik, esetleg az ára túlságosan alacsony etc. A számla befogadójától azonban csak ésszerű mértékű gondosság várható el. Ellenőriznie kell partnere nyilvánosan hozzáférhető adatait, az adószámának érvényességétől kezdve addig, hogy rendelkezik-e weblappal és milyennel, de az már nem várható el tőle, hogy információkat szerezzen arról, hogy az eladó honnan szerezte be az árut.

A jóhiszemű adóalanyoknak a legnagyobb problémát határokon átnyúló értékesítési ügyletek jelentik, így az értékesítés áfa-mentességének jogszerű alkalmazása tekintetében az eladót terheli annak bizonyítása, hogy a termék valóban elhagyta az országot, és az meg is érkezett rendeltetési helyére. Az a termék értékesíthető áfa-mentesen amelyik elhagyja az Magyarország területét és igazoltan egy másik tagállamba szállítják át. A bizonyítás nehézségét az jelenti, hogy az adóhatóság nem elégszik meg csupán a kiszállítást igazoló dokumentumokkal az esetek nagy részében. A gyakorlatban a leginkább elfogadott a bizonyíték a CMR, avagy a nemzetközi közúti árufuvarozási okmány. Tekintettel arra, hogy a CMR csupán azt bizonyítja, hogy az árut a feladó átadta a fuvarozónak, gyakran többlet bizonyítékokra van szükség. Ilyen például a vevő, címzett CMR-re felvezetett átvételi nyilatkozat, GPS-adatok, ügyvédi igazolások, a szállítást igazoló bizonylatok. A termékértékesítő felelőssége többrétű, mint a vevőnek, így neki a számára elérhető minden körülményt ellenőriznie kell, hogy ne essen a rosszhiszeműség tényállásába (pl.: a fuvarozó személyazonosságát, további vevői igazolásokat, mint például a raktári bevételi jegyzőkönyvet, vevői menetlevél fénymásolatát, és még vevői fuvarszervezés esetén is elszámoltatta a fuvarozót, sőt ellenőrizte a fuvareszköz rendszámának valódiságát). Ezzel csupán az a probléma, hogy egyes kritériumok tartalmát a felek csupán szívességből osztják meg egymással, más esetben az üzleti titok korlátozásába ütközik, de például a rendszám ellenőrzésére közhatalmat nem gyakorló jogalany egyáltalán nem is jogosult.

Zárszóul fontosnak tartom kiemelni, hogy ugyan az állam kemény kézzel szankcionálja az általános forgalmi adóra elkövetett bűncselekményeket, hogy azok aránya visszaszoruljon – 27%-os áfa utólagos felszámításával, 50-200%-os adóbírsággal, a jegybanki alapkamat kétszeresével számított késedelmi pótlékkal is büntetni rendeli az elkövetőt – de a gyakorlatban számos esetben a jóhiszemű, felróhatóan eljárónak minősített személyek kerülnek felelősségre vonásra, a bűncselekmények elkövetésének tényleges haszonélvezőinek felderítése pedig sikerét veszti.
Források, felhasznált irodalom

Tetszett a cikk? Szavazz rá a lenti alkalmazásban!