Két év letöltendő állatkínzásért?

A Pápai Járásbíróság a közelmúltban jogerősen két év letölendő szabadságvesztés büntetést szabott ki azzal az elkövetővel szemben, aki késsel támadva saját kutyájára életveszélyes sérüléseket okozott az állatnak. A büntetés a hazai ítélkezési gyakorlat fényében meglehetősen szigorú, a közösségi médiában megjelent reakciók alapján sokak szerint mégis enyhe. A konkrét eset apropóján nemcsak az állatvédelem korábbi vonatkozásait, hazai szabályozástörténetét és az ahhoz kapcsolódó büntetőbírósági gyakorlatot, hanem a pápai ítélet jogpolitikai vonatkozásait és dilemmáit is vizsgáltuk.

Az állatvédelem jogi gyökerei

Jogi tankönyvekben és tanulmányokban bevett szokás, hogy jogtörténettel, de legrosszabb esetben is legalább egy kevés római joggal indít a szerző. Amikor elkezdtem foglalkozni a pápai állatkínzás esetével, azt hittem, ezt a kötelező kört nekem nem kell majd lefutnom. Ennek nagyon megörültem, ráadásul elém került néhány nagyon jó történet és kulturális vonatkozás, amik közvetve-közvetlenül mind az állatvédelem jogi gyökereihez vezetnek. És persze a római jog (mint majdnem mindenről) az állatokról is gondolt valamit, ennél mégis csak izgalmasabb például, hogy Anglia ugyan élen járt az állatvédelemmel kapcsolatos mozgalmakban és a jogalkotásban is, de ennek kezdetekben egészen prózai okai voltak: 1800 áprilisában a brit parlament Sir William Pulteney parlamenti képviselő javaslatára azért tárgyalta a bikaviadalok betiltásának lehetőségét, mert a munkások túl sokat voltak távol a napi munkától azok miatt. Ez a javaslat akkor még megbukott, mert a parlament úgy gondolta, hogy teljesen felesleges törvényi szinten szabályozni ilyesmit, de mégis elindult valami, és a különböző állatvédő mozgalmak hatására 1822-ben már hatályban volt a világ első olyan törvénye, ami a háziállatok védelméről szólt. Szintén Angliához kötődik az első állatvédelmi kampány, ami egy szamárról és „ügyvédjéről”, Richard Martinról szólt, aki egyébként az 1822-es törvény egyik élharcosa is volt. A szamár tulajdonosát fogták perbe, amiért kegyetlenül bánt az állattal, és bár a bíróság először nem igazán akart foglalkozni az üggyel, hiszen mégiscsak egy szamárról volt szó, miután Martin az állat „képviselőjeként” behozta és megmutatta a jószágot mint élő bizonyítékot, már hajlandó volt tárgyalni az esetet – ez volt az első ismert eset, amikor valakit állatkínzásért bíróság előtt vádoltak meg.

A sztori annyira népszerű lett, hogy nemcsak a londoni sajtó kapta fel, hanem megverselték és megfestették, és hatására még több állatvédő szervezet alakult. (1) Martint pedig ettől fogva előszeretettel gyakran ábrázolták szamárfülekkel a karikatúrákon.

Magyar jogfejlődés – lassú szemléletváltás

A magyar történelmen végigvonuló sajátos megkésettség, ahogy sok mindenben mintha állandóan a nyugati viszonyokat kergetnénk, az állatvédelem terén is tetten érhető: hazánkban az állatkínzás csak 2004 óta bűncselekmény. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a magyar jogrendszer is régóta foglalkozik a kérdéssel: már az 1879. évi ún. Kihágási Büntető Törvénykönyv „nyolcz napig terjedő elzárással és száz forintig terjedhető” pénzbüntetéssel szankcionálta azt az elkövetőt, aki „nyilvánosan, botrányt okozó módon állatot kínoz, vagy durván bántalmaz”. (2) Miután a kihágások jogintézménye kivezetésre került a magyar jogrendszerből, az állatkínzás 1968-tól kezdve szabálysértési tényállásként szerepelt. (3) 1998-ban azután megszületett az Állatvédelmi törvény, ami fogalom meghatározásaival és az állatvédelem alapvető elveinek deklarálásával az újabb, 1999-es szabálysértési kormányrendeletnek is háttérjogszabályaként szolgált. Mégis, az ezredfordulón az állatkínzás szabálysértésének szankciója még mindig mindössze 50.000 Ft-ig terjedő pénzbüntetés volt hazánkban. Igazi változást a 2003-as, nagy társadalmi felháborodást kiváltó fadd-dombori állatkínzás hozott, aminek hatására egyrészt politikai szereplők részéről fogalmazódott meg a súlyosabb szankció igénye, másrészt népi kezdeményezés indult annak érdekében, hogy az állatkínzást bűncselekménnyé nyilvánítsa a jogalkotó. Ez utóbbi tényleg elsöprő erejű volt, megközelítőleg 380.000 állampolgár támogatta aláírásával, így az együttes politikai és társadalmi támogatás eredményeként végül az állatkínzás tényállása bekerült a Büntető Törvénykönyvbe (4), és azt a 2012-es kodifikáció is megtartotta, az új Btk.-ban is szerepel.

A hatályos szabályozás jelentőségének, hangsúlyainak megértéséhez először is azt kell kiemelnünk, hogy míg a 2004-es bűncselekménnyé nyilvánításig az állatkínzás – kis kivétellel – csak akkor volt szankcionálható, ha az mások szeme láttára, és felháborodást, megbotránkozást keltő módon történt, majd a régi Büntető Törvénykönyvben is mint „közrend”, „közbiztonság” elleni bűncselekmény helyezkedett el, addig a 2012-es új Btk.-ban már a környezet és a természet elleni bűncselekmények között szerepel. Határozott szemléletváltás ez, mert a hazai büntetőjog immár nem az emberek és a társadalom oldaláról közelít az állatokhoz, hanem őket önmagukban értékes élőlényekként kezeli.

Némileg árnyalja mindezt, hogy a büntetőjogi védelem – egyébként a korábbi kormányrendelettel és Büntető Törvénykönyvvel egyezően – kizárólag a gerinces állatokat illeti meg, ami nincs összhangban az Állatvédelmi törvénnyel, mert ott nem szerepel ilyen korlátozás (5) – igaz, ezt azzal a két többé-kevésbé meggyőző érvvel szokták indokolni, hogy egyrészt a tudomány jelen állása szerint a gerincesekről bizonyított a fájdalomra-szenvedésre való képesség, másrészt, ha korlátlan lenne a védelem, akkor egy légy elpusztítása miatt is büntetőeljárás indulhatna. (6) A szankciók tekintetében az új Btk. hatálybalépésével kis mértékben szigorítás volt tapasztalható, a korábbi legfeljebb 2 év szabadságvesztés helyett immár – minősített eset elkövetése esetén – 3 év szabadságvesztés is kiszabható. Érdekes viszont, hogy az állat halála nem feltétlenül minősítő körülmény.

2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről

Állatkínzás

244. § (1) Aki

a) gerinces állatot indokolatlanul oly módon bántalmaz, vagy gerinces állattal szemben indokolatlanul olyan bánásmódot alkalmaz, amely alkalmas arra, hogy annak maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza,

b) gerinces állatát vagy veszélyes állatát elűzi, elhagyja vagy kiteszi,

vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha az állatkínzás

a) az állatnak különös szenvedést okoz, vagy

b) több állat maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza.

A bírói gyakorlat sokszínűsége – változó szigor

A hazai joggyakorlatban kezdetben – fiatal jogintézmény lévén – kevés kivétellel viszonylag enyhe büntetések születtek, majd a későbbiekben a tendencia az egyre szigorúbb megítélés felé tolódott el. (7) Bertaldó András tanulmányában részletesen, területekre is lebontva vizsgálta több magyarországi büntetőbíróság ítélkezési gyakorlatát, kiemelve, hogy például a Kaposvári Törvényszék előtti harminc ügyben a szankciók széles skálán, a próbára bocsátástól a szabadságvesztésig terjedtek, és az esetek körülbelül tíz százalékában került sor jogerősen végrehajtandó szabadságvesztés kiszabására, ugyanakkor kizárólag akkor, ha az elkövető korábban már volt büntetve. Szintén változatos a Szekszárdi Törvényszék gyakorlata, habár ott jóval kevesebb ügy indult, ahogy a Zalaegerszegi Törvényszék illetékességi területén működő bíróságokon is, viszont Bertaldó szerint ez utóbbiak bizonyultak eddig a legszigorúbbnak: a másodfokot megjáró négy ügyből kettő végrehajtandó, másik kettő pedig felfüggesztett szabadságvesztéssel zárult. (8) Ebből az egyik ügyben – ahol az egyébként állattartói tevékenységet folytató vádlott nem gondoskodott a telepén élő sertésekről, szürke marhákról és kutyákról sem, így az állatok egy része elpusztult, másik részük pedig alultáplált volt – nyolc hónapnyi letöltendő szabadságvesztést szabott ki a Zalaegerszegi Törvényszék a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségével. (9)

Kiegészítő vagy alternatív megoldásként a bíróságok gyakran élnek az elkobzás lehetőségével (10), akár a konkrét bűncselekménnyel érintett állat, akár az elkövető más jószágai tekintetében, de ismert olyan ítélet is a Komáromi Járásbíróságról, ahol a bíróság pártfogó felügyelet alá helyezte azt a vádlottat, aki lovait különösen rossz körülmények között tartva okozott azoknak szenvedést, és magatartási szabályként előírta, hogy a vádlott a karámot hozza rendbe, az udvart rendezze, illetve gondoskodjon az állatok biztonságos mozgatásáról. (11)

Valóban megfigyelhető tehát az ítéletek közötti nagy szórás, nemcsak azok súlya, hanem már a bíróságok által megválasztott büntetések és intézkedések típusának kiválasztása körében is. Ennek legújabb és talán legérzékletesebb példája az Encsi Járásbíróság pár héttel ezelőtti jogerős ítélete, ami a deteki fiatalkorú elkövetők tekintetében az öt- és hathónapos felfüggesztett szabadságvesztés mellett további intézkedések alkalmazásáról is rendelkezett.

A bevezetőben említett pápai esetről – amit egyébként az állat túlélt – az ügyészség közleményben számolt be. Ebből kiderül, hogy a vád szerint az elkövető házának udvarán a láncon tartott kutyát – miután az ugatásával és vonyításával felbosszantotta őt, ezért a férfi „elhatározta, hogy elpusztítja” – egy 18 cm pengehosszúságú késsel többször megszúrta a nyakán, majd lecsatolta róla a láncot, a kutya pedig elfutott. Mikor a férfi másnap keresni kezdte az állat tetemét, hogy azt elássa, sehol sem találta, ugyanis az állat korábbi gazdájához visszament, és annak udvarán elbújt. A kutyát két nappal később találták meg egy utánfutó alatt, életét végül állatorvosi beavatkozás mentette meg. Ezen a képen ő látható:

Az ügyészségi közlemény a tényállást viszonylag részletesen rögzíti, de arról nem tesz említést, hogy az elkövető büntetett előéletű volt-e. Ha az volt, ha nem, a kétéves letöltendő szabadságvesztés a fentiek szerinti ítélkezési tendencia tükrében szigorú ítélet, persze ennek megítélése jogi és morális szempontból sem egyértelmű, társadalmi visszhangja is sokféle. Miután a közleményre a sajtó felfigyelt, és abból hír lett, számos állatvédő szervezet osztotta meg Facebook-oldalán, ahol a kommentelők nagy része éppen, hogy enyhének találta azt, sokan egyenesen az elkövető halálát kívánták. (Ez egyébként a korábbi hasonló esetek megítélésénél is gyakran igényként fogalmazódik meg a hozzászólók körében.) Kis, ismerőseim körében végzett, reprezentatívnak ezért semmiképp nem nevezhető közvélemény-kutatásom szerint ehhez képest azok voltak többségben, akik szerint két év börtön sok ezért a cselekményért. Persze amikor meglátták a pápai kutyáról készült képet, néhányan azért elbizonytalanodtak.

A pápai eset büntetőjogi dilemmái – kinek szól a büntetés?

A tisztán jogi megítélés kiindulópontja nem lehet más, mint hogy a hatályos Btk. szerint az állatkínzásért kiszabható legsúlyosabb büntetés három év szabadságvesztés, ezért a Pápai Járásbíróság által kiszabott két év börtön ugyan a középmértéknél szigorúbb, de mégsem a szóba jöhető legsúlyosabb szankció. Szintén jogi értékelés kérdése, hogy az elkövető büntetett előéletű volt-e a cselekmény elkövetésekor. Amennyiben igen, az jogi szempontból igazolható érv amellett, hogy súlyosabb lett a büntetés annál, amit átlagosnak gondolhatnánk érte. Gyakori hivatkozás a bíróságok részéről a súlyosítás mellett, és a Kúria által a büntetéskiszabás során értékelhető tényezőkről alkotott 56. sz. BK véleményében is nevesített súlyosító körülmény, ha az adott cselekmény a társadalomban elszaporodottnak számít (12). Ezt a szempontot az Encsi Járásbíróság is hivatkozta ítéletében. Lehet találni még más, a szigorú büntetést megalapozó jogi érvet is, hiszen például az ismert tényállásból arra lehet következtetni, hogy a megtámadott kutya különös szenvedést élt át, ahogy azt sem lehet félretenni, hogy a Btk. szerint a büntetés célja nemcsak speciális, de a generális prevenció is, tehát annak megelőzése, hogy az elkövető mellett bárki más bűncselekményt kövessen el, a büntetés elrettentő legyen a társadalom számára. (13) Nyilván nem véletlen, hogy az ügyészség közleményt adott ki az esetről. Erről az oldalról nézve az ítélet határozott üzenet mindenki számára: az állatkínzás nem bocsánatos bűn. Egy kétéves letöltendő börtönbüntetés pedig tényleg szigorúbb üzenet, mint egy felfüggesztett.

Mindezek mellett megkerülhetetlen, hogy egy huszonkét éves elkövetőre kiszabott kétéves, letöltendő szabadságvesztés potenciálisan milyen rendkívül káros hatást gyakorolhat. Azt sose lehet félretenni egy büntetés meghatározásának mérlegelése közben, hogy a Btk. szerint a fent említett speciális prevenciót is elő kell segítenie, tehát alkalmasnak kell lennie arra, hogy a konkrét illetőt visszatartsa a későbbi bűnelkövetéstől. A modern büntetőpolitika egy másik alappillére pedig a reszocializáció, az elkövető társadalomba való visszailleszkedésének segítése is. Köztudott, hogy az elítéltek a börtönben ki vannak téve olyan testi-lelki inzultusoknak mások részéről, amik a személyiséget könnyen eltorzíthatják. Szintén ismert a börtön stigmatizáló hatása; börtönviseltnek lenni a megszokott társadalmi közegbe való visszailleszkedés esélyét rontja, néha teljesen lehetetlenné teszi. Fiatal életkor esetén a társadalomba való sikeres visszavezetés szükségessége és elősegítésének igénye, és a börtönben töltött idő folytán a személyiség torzulásával fenyegető veszélyek hatványozottan jelentkeznek. Adódik ezért a kérdés: a jelen esetben alkalmazott relatíve hosszú, kétéves börtönbüntetés – még ha a társadalom irányába elrettentő erővel is hat – elérheti-e személyre szabott célját? Pusztán ilyen szempontból valószínűsíthetően inkább káros, mint célravezető. Akkor is, ha össztársadalmi szinten alkalmas arra, hogy megelégedéssel töltsön el sokakat.

Ilyen szemszögből érdekes az Encsi Járásbíróság ítélete, ami a két, a bűncselekmény idején fiatalkorú elkövetőt pártfogói felügyelet alá helyezte, és előírta csoportos foglalkozáson való részvételüket úgy, hogy ez utóbbi keretében az állatvédelemmel kell foglalkozniuk, illetve olvasónaplót kell írniuk két műalkotásról, Csáth Géza Anyagyilkosság című novellájáról és a Witman fiúk című filmről. Igaz persze – és fontos körülmény –, hogy a két detkei elkövetőre fiatalkorúként hivatkozik a sajtó, most 17, illetve 20 évesek, tehát mindketten fiatalabbak, mint a 22 éves pápai elítélt, de önmagában sem ez a relatíve kis korkülönbség, sem a pápai elkövető esetleges büntetett előélete nem indokol ilyen hangsúlybeli különbséget az ítéletek súlyossága tekintetében, ahogy a két ügy tényállása sem mutat érdemben szignifikáns eltérést. Inkább arról van szó, hogy az Encsi Járásbíróság árnyaltabban juttatta kifejezésre a büntetés nevelő célzatát, és az eljáró bíró érzékenyebben viszonyult a börtönélet elítéltre gyakorolt káros hatásaihoz, amikor az ítéletet kiszabta, míg a Pápai Járásbíróság erőteljesebben érvényesített egy, a generális prevenció irányába ható, elrettentő szándékot.

Az állatkínzáshoz kapcsolódó büntetőbírósági ítéletek mögött meghúzódó büntetési célzat tekintetében szinte kibékíthetetlen ellentétek feszülnek. Ha az egész társadalmat szeretnénk elrettenteni, a minél súlyosabb büntetés – és annak kommunikálása – a célravezető: ezzel össztársadalmi szinten akadályozhatunk meg bűncselekményeket, egyben segíthetünk elő fontos célokat, mint amilyen jelen esetben az állatvédelem. Ha viszont az állatkínzó szempontjait tartjuk szem előtt, a szóba jöhető legsúlyosabb büntetés, a hosszú időre történő börtönbe zárás káros hatásai erőteljesebben jelentkezhetnek, mint azok az előnyök, amiket a szigorú ítélet elítéltre gyakorolt nevelő hatásától várhatunk. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy egy állam büntetőpolitikájának ki kell-e elégítenie és mennyiben a sértettekben vagy akár másokban felgyűlt bosszúvágyat. Ezek elképesztően kemény jogpolitikai dilemmák arról, hogy

kit neveljünk: az egész társadalmat, vagy az állatkínzót, utólag? És hogyan?

Ma nagyon sok állatkínzásos ügy járásbírósági vagy törvényszéki szinten, egyben gyakran első fokon dől el. Nincs széleskörű felsőbb bírósági, kúriai gyakorlat, ami eligazítana ebben az alapkérdésben. Nem ismert olyan kollégiumi vélemény, elvi döntés, jogegységi határozat, ami orientálna. Ez viszont problémás és megoldásra vár, mert amíg erre nem adunk választ, addig az állatkínzás következetes büntetőjogi megítélése sem jöhet szóba. Pedig nem mindegy, hogy börtön vagy olvasónapló.

Ezúton is köszönöm Abai Berninek és Szulyovszky Dávidnak a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségét.

Hivatkozások

(1) Embersics Judit: Az állatvédelem kialakulása és történeti áttekintése. IAS, 2016/4. 215-222. o., 220 és 221. o.

(2) 1879. évi XL. törvénycikk a kihágásokról 86. §

(3) ld. 17/1968. (IV. 14.) Korm rend. az egyes szabálysértésekről 25. §, majd 218/1999. (XII. 28.) Korm. rend. az egyes szabálysértésekről 2. §

(4) 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről 266/B. §

(5) 1998. évi XXVIII. törvény az állatok védelméről és kíméletéről 3. § 4. pont

(6) Bárándy Gergely: Az állatkínzás jelene és jövője. DJM/ 2010/2. 1-13. o., 7. o.

(7) Bertaldó András: Az állatkínzás bűncselekménye. Belügyi Szemle. 2016/4. 102-115. o., 111-112. o.

(8) Bertaldó András: i.m. 112. o.

(9) EBD2014. B.8. Zalaegerszegi Törvényszék Bf.158/2013.

(10) Bertaldó András: i.m. 114. o.

(11) Bertaldó András: i.m. 114. o.

(12) III.11. pont

(13) 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről 79. §

Fotók:

  1. http://en.wikipedia.org/wiki/Richard_Martin_(Irish_politician)
  2. http://www.lookandlearn.com/blog/3758/against-animal-cruelty-the-history-of-the-rspca/
  3. http://www.britishmuseum.org/research/collection_online/collection_object_details/collection_image_gallery.aspx?partid=1&assetid=684161001&objectid=1660251
  4. Nagy Nóra Zsófia
  5. http://www.police.hu
  6. http://cdn-images-1.medium.com/max/2000/1*XyflFoP_2vcGhr2DZamohQ.jpeg

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.