Kőbalta, kapa, nagyharang – észrevételek egy vita hátteréről

Az elmúlt napokban komoly diskurzus alakult ki oldalunkon az ügyvédek új szerepeiről, illetve feladataik szükségességéről. Az Arsboni támogatja a különböző szakmai álláspontok ütköztetését, ezért külön örülünk a kialakult vitának. A vitaindító írást Mátyás Ferenc szerkesztőnk jegyezte, az ő cikkére reagált Környei Mátyás szerkesztőnk, majd külsős véleményként Dr. Bakonyi Lilla írását közöltük. Jelen cikkben ismét külső szerző, Fábián Áron reagál a témában felvetettekre – jogelméleti megközelítésben.

Talán különösebb reakció nélkül elmentem volna Mátyás Ferenc cikke mellett, amelyben az ügyvédség előtt álló kihíváskról értekezik. Bár alapvető problémafelismerése – miszerint létezik egy feszültség a jogászság és a szélesebb társadalom között (Tamanaha, 2001, p. 72) –helyes, az alkalmazott megközelítés, valamint a megoldási javaslat nem helytálló. Bár az automatizáció, kompjúterizáció valóban jelent kihívásokat a jogászság számára is, ezen kihívások jelenleg távoliak (Frey és Osborne, 2017), emellett a felvetett, vitát generáló problémák sokkal általánosabbak, mint ahogy azt a cikk sugallja. Másrészről a szerző problémamegoldási kísérlete beleesik a magyar tudományos irodalom két sajnálatos toposzába, a szabályozás történeti áttekintésének szükségességébe és a de lege ferenda-kényszerbe, ám ezeknek a részletes kifejtése már egy másik cikk témája lehet.

A két válaszcikk azonban meggyőzött, hogy érdemes részletesen reagálni a felvetett kérdésekre, már csak azért is, mert egy készülő írásban hasonló témákkal is foglalkozom. Az, hogy a jogásztársadalommal és az ügyvédekkel szembeni kritikára a ezen csoportok képviselőjétől az, hogy „egy felháborító, a hivatásunkhoz méltatlan, igazságtalanul támadó cikk jelent meg”, kitűnő megvilágításba helyezi a jogászság szerepével kapcsolatos kérdéseket.

A következőkben nem elsősorban a kifejtett véleményekre szeretnék reagálni, sokkal inkább a témára vonatkozó jogelméleti és jogszociológiai irodalom segítségével helyezem társadalmi kontextusba a megjelent cikkeket és azok érvelését. Írásomban a dekonstrukció lesz fajsúlyos, megoldási javaslatot a felvetett problémákra nem kívánok adni. Az elméleti és társadalmi háttér ismerete nélkül azonban kétlem, hogy érdemi változásokat lehet eszközölni. A célom tehát az arra való rávilágitás, hogy milyen társadalmi struktúrák állnak a kialakult vita mögött, amelyek tudatosítása, úgy gondolom egyikünknek sem árthat.

Környei Mátyás válaszírása helyesen világít rá arra, hogy a jogászságnak, specifikusan az ügyvédeknek van társadalmi szerepe. Azonban vele ellentétben én úgy gondolom, hogy ez nem „a társadalom tagjai közötti jó és méltányos viszonyok kialakítása és fenntartása.”

A „jogász a társadalom mérnöke” mítosz félrevezető.

Kutatás a jogi munkaerőpiacról

A kitöltők között a nyertes választása szerint kisorsolunk 4 db Szigetjegyet, egy 75.000 Ft-os IKEA utalványt vagy egy 75.000 Ft-os Repjegy.hu utalványt!

A jogászok funkciója nem a társadalom jobbá tétele, hanem sokkal inkább partikuláris társadalmi csoportjuk érdekeinek képviselete.

Ahhoz, hogy ezt a társadalmi funkciót és az ezt működtető implicit mechanizmusokat megérthessük, először is a jogi szféra autonómiájára kell felhívnom a figyelmet. A jog mint társadalmi jelenség elkülönült szférája, mezője, részkomplexusa a társadalmi működésnek (Bourdieu, 1986; Lukács, 1985, p. 228). Azonban ezen autonómia megjelenése – írja helyesen Pierre Bourdieu francia szociológus – kettős. Mint társadalmi jelenség, relatíve autonóm, azaz befolyásolják a társadalom, politika, gazdaság igényei. Azonban a jogi mező úgy jelenteti meg magát, mint ami teljesen autonóm a külső behatásoktól (Bourdieu, 1986, p. 817). Ezt a „félreismerést” pedig, amint a következőkben rámutatok, a jogászság generálja és tartja fenn, elsősorban a jog értéksemlegességének látszatával (Bourdieu, 1986, pp. 809–810; Srokosz, 2016).

De miért és miként, milyen konrét technikákkal tartják fenn ezt a félreismerést? Erre a két kérdésre keresem a következőkben a választ.

A jogászságot saját érdekei mozgatják. Ezek az érdekek lehetnek saját egzisztenciájuk védelme (Bourdieu, 1986, p. 834), a fennálló társadalmi viszonyok konzerválása (Gramsci, 1970, p. 280; Kennedy, 1987), vagy adott esetben számukra kedvező befolyásolása (Halliday et al., 2007). Végső soron ezen célokat csak saját tekintélyük és a jog autonómiájának fenntartásával tudják elérni. Ez a folyamat kétirányú. Egyrészt a jog és jogászság sajátos, belső struktúráinak építése és hangsúlyozása, aminek segítségével John Dawson kifejezésével élve

„a jog orákulumai” ki tudnak zárni más társadalmi csoportokat („nemjogászok”) a hatalomgyakorlásból.

Azzal, hogy a jogi kérdések megértéséhez különleges szakértelemre, „felkentségre” van szükség, kirekesztik a diskuzusból a társadalom szélesebb köreit. Másrészt pedig egy expanzió figyelhető meg. Minden kérdés transzformálható jogi kérdéssé, a valóság Babits szavaival „jogtárgyakká és jogalanyokká” változtatható.

Azonban, ahogy az egyik vitacikk írója találóan megfogalmazta „nincsenek egyszerű jogi munkák, csupán egyszerűbbek.” Ha a valóságban nem is, a jogászi narratíva szerint ez így van: a jog szükségképpen komplex, kevesek érthetik. Ne is tartson igényt rá az, aki „nemjogász”. Ha a „nemjogász” jogászi feladatot akar ellátni „annál rosszabb nincs”, írja Bakonyi Lilla. Jog és jogászok nélkül pedig – az empirikus tapasztalat ellenére (Ellickson, 1991) – ezen narratívában csak a káosz és igazságtalanság létezhet.

A társadalmi tér elfoglalásával és transzformációjával a jogászság fenn tudja tartani helyzetét és befolyását (Bourdieu, 1986, p. 828). Amíg a diskurzus – legyen szó családi életről, gazdasági viszonyokról, vagy politikai szabadságról (Tushnet, 1993) – jogi diskurzus, addig jogászra is szükség lesz. Fontos kiemelnem, hogy ezen diskurzus is, Gramsci hasonlatát átvéve „kentaurként” viselkedik (Litowitz, 2000, pp. 523–524). Gramsci a társadalmi hatalmat hasonlította a félig ember, félig állat lényhez. A társadalmi uralom egyrészt erővel, erőszakkal, ennyiben állatiasan érvényesül. Másrészt azonban, mint a kentaur felsőteste, erre rakódik a társadalmi elfogadás, valamint beleegyezés. Úgy gondolom, az ügyvédség befolyását is így írhatjuk le. Nem egyszerűen az előírt kötelező jogi képviselet vagy az ügyvédi ellenjegyzés szükségessége miatt, vagy a fokozott kiszámíthatóság és biztonság miatt fordulnak az emberek jogászokhoz. Ez is szerepet játszik természetesen, azonban emellett kialakul bennük a spontán elfogadása annak a „ténynek”, hogy ők „nemjogászként” nem férhetnek hozzá a jogi mezőhöz.

A miért kérdésre választ adtam, vizsgáljuk meg továbbiakban a mikéntjét a jogászi hegemónia kialakításának. Amikor fentebb jogi diskurzusról írtam, e szóhasználattal utaltam rá, hogy az egyik ilyen eszköz a jogi nyelv. A jogi dokumentumok szövegezésekor, jogi eljárások során a használt nyelvezet a köznapitól jelentősen eltér, sajátos terminológiája, fordulatai vannak. Elég csak megnéznünk egy hatósági határozatot vagy egy ügyvéd által szerkesztett okiratot. A „nemjogász” számára mind a valóság tényei, mind az egyébként teljesen érthető joghatások megfogalmazása formalizmust tükröz, amelynek célja, hogy a jogi tudás „felkentjei” hegemonikus helyzetbe kerüljenek.

A „nemjogász” felé ez a diskurzus azt tükrözi, hogy a látszólag mindentől független jogi mezőben csak a „beavatottak” segítségével érvényesülhet.

Az ilyen jellegű jogászi kommunikációra példa Bakonyi Lilla eredetileg félkövérrel szedett mondata: „nincs olyan okirat-szerkesztési feladat, ahol nem szükséges konzultáció, tanácsadás, jogi tapasztalat!”

A másik eszköze a jogászi hegemóniát tükröző dialógusnak a dogmatika, annak is tipikusan a Ződi Zsolt által „népi dogmatikának” nevezett rétege (Ződi, 2016). Ezek olyan közös ismeretek, elméleti konstrukciók, mint például a kártérítés négy fogalmi eleme. Ezek a tételes jogban nem jelennek meg, mégis jogi érvként kerülnek kifejtésre Ződi szerint. A „dogmatikát” csak a jog „felkentjei” ismerhetik, a tudás informálisan, a jogi egyetemi évek alatt újratermelődik. Az ilyen érvek is kirekesztők a „nemjogásszal” szemben, hiszen ő nem tudja ugyanazt „csinálni a szavakkal”, mint egy jogász, tehát szüksége van az ügyvédre, aki majd „tudja, hova kell nyúlni.”

Talán a fentiekből is látszik a jogi mező kialakulásának harmadik támasza, a jogi egyetem, illetve az egyetemet követő tanulási periódus. Az egyetem az, ahol a „nemjogász” megtanulja a jogász nyelvét, beavatást nyer (Bourdieu, 1986, pp. 819–820; Kennedy, 1998, p. 56; Mertz, 2007). Olyan tárgyakon keresztül, mint a kötelező római jogi oktatás kialakulnak a „népi dogmatika” gondolati struktúrái, amelyek segítségével a hegemón diskurzus fenntartható (Święcicka, 2016). A tanított jogesetek egy jelentős részének a lényege, hogy megmutassák, a laikus erkölcsi felfogása jogilag helytelen eredményre vezetne, ezeket nevezi Duncan Kennedy „hot case”-eknek (Kennedy, 1982, p. 594). Ilyen például a minden áron végrendelkezni akaró nő esete, aki egészen nyilvánvalóan az őt gondozó fiatal lányra akarja hagyni vagyonát, azonban ezt formai okokból nem tudja megtenni érvényesen. A „nemjogász” tiltakozna a „rossz” döntés ellen, de egy jogász ezt nem engedheti meg magának. Egy jogász a dogmatika és nem az érzelmei alapján dönt. Az ilyen és ehhez hasonló esetek segítik elő a „nemjogász” jogásszá való átalakulását, amelynek során a joghallgatón belül is a hegemón diskurzus veszi át a természetes igazságérzet helyét.

A jogászi tudás exkluzív, csak az férhet hozzá, aki ennek a transzformációnak minden fokát végiglépkedte. A korábbi vita során volt szó a szakvizsgáról is, ami egy ilyen lépcsőfok, annak érdekében, hogy korlátozza és kontrollálja, ki léphet be a jogi mezőre. Aki summa cum laude szakvizsgázott „igenis le mer[i] írni, hogy jobban [ért] a joghoz, mint egy nem szakvizsgázott cikkíró.” Ezt diktálja a jogi mező ekkorra már teljes mértékben elfogadott és internalizált diskurzusa: aki a jog „felkentje”, az pusztán ennél fogva hegemón pozícióban lesz.

Láttuk tehát, hogy a jogászság társadalmi funkciója elsősorban saját pozíciójának megőrzése, amelyet a jogi diskurzus hegemón uralásával ér el. A jogászi ideológia közvetítőeszköze a látszólag mindentől független jog, amely ideológiától és érdektől a hegemón diskurzus szerint mentes (Peschka, 1980). A jogi képzés, az ezáltal elsajátított nyelvezet és érvkészlet segítségével lehet belépni abba a jogi mezőbe, amely a társadalom egésze felé azt az üzenetet juttatja el, hogy a semleges jogász nélkül nem hozzáférhető a jog. Újfent hangsúlyozom, hogy a „nemjogászok” számára a jogászi hegemónia elfogadása nem egyszerűen jogi vagy gazdasági érdekből történik. A „nemjogászok” számára belső elfogadást nyer az az álláspont, hogy a jog számukra elérhetetlen, mégis szükséges jelenség.

És ugyanez igaz a jogászokra is. Nem szándékos dezinformációs kampánnyal szembesülünk a jogászság részéről. A jogászi nyelvhasználat, a belénk nevelt viselkedésminták öntudatlanul is újratermelik a hegemóniát. Biztos vagyok benne, hogy a vitacikkek írói is teljesen jóhiszeműen, jó szándékkal írták meg aggódó gondolataikat. Azonban, mint a fenti elemzésben bemutattam, ezzel pont, hogy elfedik a jogászság valódi társadalmi funkcióját. Úgy gondolom, hogy érdemes megfontolni a fenti észrevételeket, mielőtt megoldási javaslatokat teszünk. Magam viszont megoldási javaslatra nem vállalkozom, ezt meghagyom a vita többi résztvevőjének. Teljesen legitim álláspont, hogyha mindezek mellett fenn akarja valaki tartani a jogászság gazdasági, társadalmi súlyát. Ahogyan az is minden további nélkül elfogadható, hogyha valaki ezen hegemonikus struktúráknak a teljes vagy részleges lebontását követeli.

Óva intenék azonban attól, hogy a jogászság társadalmi szerepének egy „hamis értékelésével”, csupán deklarációkat tegyen, hiszen ez pusztán a jogászi „önelégültség” kiváltására alkalmas, valós társadalmi haszna azonban vajmi kevés (Bibó, 2016, p. 106).

Fábián Áron

Jegyzetek

Bibó, I., 2016. Elit és szociális érzék, in: Dénes, I.Z. (szerk.), Bibó István Összegyűjtött Írásai 1. Kalligramm, Budapest.

Bourdieu, P., 1986. The Force of Law: Toward a Sociology of the Juridical Field. Hastings Law J. 38, 805.

Ellickson, R.C., 1991. Order Without Law: How Neighbors Settle Disputes. Harvard University Press, Cambridge, Mass.

Frey, C.B., Osborne, M.A., 2017. The Future of Employment: How Susceptible Are Jobs to Computerisation? Technol. Forecast. Soc. Change 114, 254–280.

Gramsci, A., 1970. Filozófiai írások. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Halliday, T.C., Karpik, L., Feeley, M. (szerk.), 2007. Fighting for Political Freedom: Comparative Studies of the Legal Complex and Political Liberalism. Hart, Oxford; Portland, Ore.

Kennedy, D., 1998. Legal Education as Training for Hierarchy, in: Kairys, D. (Ed.), The Politics of Law. Basic Books.

Kennedy, D., 1987. Are Lawyers Really Necessary? Barrister 14.

Kennedy, D., 1982. Legal Education and the Reproduction of Hierarchy. J. Leg. Educ. 32, 591–615.

Litowitz, D., 2000. Gramsci, Hegemony, and the Law. BYU Rev 515.

Lukács, Gy., 1985. A társadalmi lét ontológiájáról, 2. kötet. Akadémiai Kiadó – Magvető Kiadó, Budapest.

Mertz, E., 2007. The Language of Law School: Learning to “Think Like a Lawyer.” Oxford University Press, Oxford; New York.

Peschka, V., 1980. Hans Kelsen „tiszta jogtanának” ideológiai jellege, in: Jog És Jogfilozófia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, pp. 150–162.

Srokosz, J., 2016. A Technicist Perspective and the Contemporary Perception of the Role of Lawyers in Polish Society, in: Mańko, R., Cercel, C., Sulikowski, A. (szerk.), Law and Critique in Central Europe: Questioning the Past, Resisting the Present. Counterpress, Oxford.

Święcicka, P., 2016. From Sublimation to Naturalization: Constructing Ideological Hegemony on the Shoulders of Roman Jurists, in: Mańko, R., Cercel, C., Sulikowski, A. (szerk.), 2016.

Tamanaha, B.Z., 2001. A General Jurisprudence of Law and Society. Oxford University Press, Oxford.

Tushnet, M., 1993. The Critique of Rights. SMU Law Rev. 47, 23.

Ződi, Zs., 2016. Jogirodalomra történő hivatkozás a bíróságok ítéleteiben: A jogtudomány és a „népi dogmatika”, in: Bódig, M., Ződi, Zs. (szerk.), A Jogtudomány Helye, Szerepe És Haszna. MTA TK Jogtudományi Intézet; OPTEN Kiadó.

Képek: itt, itt és itt.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.