„A környezetvédelem jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni” – interjú Dr. Szabó Marcellel

Az Arsboni egyik legfontosabb célja, hogy az alkotmányosság és a jogállam kiemelt helyet kapjon a közbeszédben. Ezért indítottuk el interjúsorozatunkat, amely az egyik legjelentősebb alkotmányos intézmény, az Alkotmánybíróság tagjait mutatja be. Ezúttal Dr. Szabó Marcellel beszélgettünk.

2012. októberétől 2016. novemberéig az alapvető jogok biztosának jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó helyettese volt. Ez önmagában egy olyan tisztség, amelyet bármely jogász örömmel értékelne a karrierje csúcsaként. Ön azonban december óta már alkotmánybíróként tevékenykedik. Milyen szituációban érte Önt a hír, hogy jelölték a pozícióra? Szerepelt egyáltalán a tervei között?

Nagyon sok jogász vágya az alkotmánybírói tisztség, ami az elérhető legmagasabb szakmai pozíciók egyike Magyarországon. A zöld ombudsmani munkámat is nagyon élveztem és szerettem, és kicsit sajnálom is, hogy az alkotmánybíróvá történt megválasztásom miatt nem sikerült minden szakmai tervemet maradéktalanul megvalósítanom az ombudsmani hivatalban.

Az alkotmánybírói jelölés azonban olyan szakmai megtiszteltetés, amelyet nem lehet visszautasítani.

Ez már csak azért is igaz, mert már Lenkovics Barnabás elnöksége idején is felmerült, hogy az Alkotmánybíróságnak nem volt kifejezetten a környezet védelmével foglalkozó tagja, így megválasztásommal talán ezeknek a szempontoknak a hatékonyabb figyelembe vételét is el tudom érni a testületben, amikre biztoshelyettesként csak közvetett módon hívhattam fel az alkotmánybírók figyelmét. A konkrét felkérésről a megválasztásom előtt néhány nappal értesültem, amikor Gulyás Gergely alelnök úr telefonon meghívott a Fidesz és az LMP frakciója nevében egy megbeszélésre. Ugyan alelnök úr ekkor még nem közölte a meghívás apropóját, titkon azért reménykedtem benne, hogy ez összefügg az alkotmánybíró-választással.

V. Jog és Innováció Meetup

Szeptemberi meetupunkon elméleti és gyakorlati megközelítésből vizsgáljuk meg, hogy a ma elérhető technológiák milyen módon hatnak a jogi praxisra. Találkozzunk szeptember 25-én!

Egy kicsit az időben visszaugorva, a pályafutása alatt volt olyan inspiráció, élmény, amely végleg elkötelezte a szakterülete iránt?

Alapvetően én mindig is az oktatással és a tág értelemben vett tudományos munkával szerettem foglalkozni. Egyetemista éveim meghatározó ügye a Duna elterelésével kapcsolatos bős-nagymarosi jogvita, ami a 80-as évek végének, 90-es évek elejének egyik legfontosabb nemzetközi jogi és környezetvédelmi kérdése volt Magyarországon. Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy negyedéves joghallgatóként (még ha csak nagyon pici pontként is, de)

bekerülhettem abba a csapatba, amely a hágai Nemzetközi Bíróság előtti magyar érvrendszert dolgozta ki.

Az itt szerzett tapasztalat aztán alapjaiban határozta meg a későbbi szakmai pályafutásomat. Ennek a felkérésnek pedig az volt az előzménye, hogy nem sokkal korábban fél évet töltöttem Delftben egy ösztöndíjjal, ahol a folyamvizek jogának nemzetközi kérdéseivel foglalkoztam – ez a speciális kutatási téma tette lehetővé számomra, hogy előbb a Külügyminisztérium megbízottjaként, majd munkatársaként foglalkozhassak a bős-nagymarosi üggyel. Később, már az első Orbán-kormány idején, amikor Székely László kormánybiztosként volt felelős a hágai Nemzetközi Bíróság döntésének végrehajtásáért, én vezethettem a magyar-szlovák jogi szakértői munkacsoportot. A sors aztán évekkel később úgy hozta, hogy az Ombudsmani Hivatalban újra együtt dolgozhattam Székely Lászlóval, aki 2013 óta az alapvető jogok biztosa.

Jogi diplomája megszerzése után több külföldi egyetemen is megfordult. Hol tanult, illetve kutatott?

A már említett Delfti Egyetem mellett több nagyon rangos egyetem képzésére is járhattam: 1995-ben a Stanford Egyetem diplomata továbbképzési programján, majd 1995-1996-ban a párizsi Pantheon-Assas Egyetemen, végül 1996-1997-ben a Cambridge-i Egyetemen, ahol

az a James Crawford volt a témavezetőm, aki az államok felelősségével kapcsolatos kodifikációs munkát vezette az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottságában.

Évekkel később, 2008-ban meghívott kutatóként is visszatérhettem a Cambridge-i Egyetem Lauterpacht Nemzetközi Jogi Kutatóközpontjába. Ez utóbbival kapcsolatosan szeretnék egy szakmai élményt kiemelni: az oktatók, kutatók hétvégente rendszeresen találkoztak teljesen kötetlenül, egyfajta „kandalló melletti beszélgetések” keretében, ahol alaposan körbejárták egymás kutatási témáit és eredményeit.

Lehetséges, hogy az angolszász megközelítés formálta az oktatási módszereit, amikor a PPKE- n az Európai Jogi Tanszéknek a vezetője lett?

Nagyon nagy híve vagyok az esetalapú tanításnak, ezzel maximálisan egyetértek. Különösen igaz ez a nemzetközi jog és az uniós jog területeire, ahol sokkal nagyobb az angolszász jogi gondolkodásmód hatása, mint a magyar jogban, így szerintem akkor tudunk a leghatékonyabban rávilágítani ezeknek a területeknek a jogi kérdéseire, ha követjük az esetjogi megközelítést. Egy másik fontos elvi kérdés számomra, hogy miután az európai jog napjainkra már a mindennapi életünk szinte minden területét behálózza, ezért az uniós jog oktatása során lehetetlen ennek a jogrendszernek az egészét bemutatni: én is igyekszek azokra a területekre koncentrálni, amik hosszú távon a legfontosabbak lehetnek a gyakorló jogász, vagy éppen a megszerzett jogi tudásukat hasznosítani kívánó nem jogász hallgatóink számára.

Még egy kicsit a Pázmánynál maradva: ugyanolyan maradt a kapcsolata a szintén az egyetemen tanító kollégáival kinevezése után is, most, hogy alkotmánybírói minőségben is helyt kell állniuk?

Véleményem szerint az kétségtelen, hogy a több éves közös oktatói múltra tekintettel sok esetben ismerem oktatótársaim (és immáron bírótásaim) gondolkodásmódját, egyes fontos elvi kérdésekben vallott álláspontját.

Nagy büszkeséggel is tölt el, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek ennyi kiváló, az alkotmánybírói tisztségre alkalmas oktatója van.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy létezne egyfajta „pázmányos blokk” az alkotmánybírósági döntéshozatalban. Ellenkezőleg: sokszor az említett elvi kérdések mentén az is előfordul, hogy álláspontjaink között hatalmas és áthidalhatatlan a távolság. Ez azonban így természetes: tiszteljük egymás eltérő jogi álláspontját.

Mennyiben befolyásolja prioritásait, hogy ombudsman-helyettesként tevékenykedett? Meghatározza ez esetleg a jelenlegi munkamódszerét?

Az ombudsman-helyettesi munka más jellegű volt, mint az alkotmánybírósági, de mindkettő egyaránt fontos. A jövő nemzedékek érdekeinek képviseletét ellátó biztoshelyettesként sokkal nagyobb mozgásterem volt egyes szakmai szervezetek, például a Magyar Tudományos Akadémia megkeresésében, tudományos rendezvények szervezésében, vagy éppen szakmai anyagok készítésében. Ezen szakmai anyagokat adott esetben akár a jogalkotó, akár éppen maga az Alkotmánybíróság is felhasználta a későbbiekben. Alkotmánybíróként is igyekszem hasonlóan gondolkozni és eljárni: például a 28/2017. (X. 17.) AB határozat előkészítése során nem csupán az ombudsmant, hanem a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontját is megkerestük, és megállapításaikat fel is használtuk a döntéshozatal során. A környezet védelmével kapcsolatos egyes kérdések tipikusan olyanok, ahol nem elegendő csupán a jogi szempontok vizsgálata, hanem egyéb társadalom- és természettudományi aspektusokat is figyelembe kell vennünk a döntéshozatal során. Meggyőződésem, hogy az Alaptörvényben lefektetett elveket és értékeket is ezekre tekintettel kell értelmeznünk és érvényesítenünk.

Ennek kapcsán olvastam az egyik korábbi állásfoglalását abban az ügyben, amelyben az állami földvagyonról szóló törvény módosítása kapcsán a köztársasági elnök előzetes normakontrollt kért. Az ott kifejtettek elszakíthatatlanul kapcsolódtak a 28/1994-es döntéshez, ami a környezethez való jog kapcsán alaphatározatnak számít. A testület ugyanis kimondta a védelmi status quo követelményét. A csatolt különvélemények szerint azonban ez a kötelezettség nem vezethető le és léteznek olyan szempontok, amelyeket eme joggal szemben mérlegre lehet tenni. Ön hol helyezné el magát ebben a vitában?

Az adott ügy fő kérdése a nemzeti parkok földjének esetleges más célú hasznosítása volt, amelynek vizsgálatát a köztársasági elnök kezdeményezte az Alkotmánybíróságon. A konkrét ügyben ombudsman-helyettesként már elég korán kifejtettem az álláspontomat: ezen nemzeti parki területek megmaradása a Kárpát-medence természeti erőforrásainak és biológiai sokféleségének védelme szempontjából kulcsfontosságú. Az ilyen jellegű kérdésekben a környezet védelmének jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni: amennyiben a rövid távú gazdasági szempontok felülírják a hosszú távú környezetvédelmi szempontokat, akkor visszafordíthatatlan károkat okozhatunk a természetben. Ha csak arra gondolok, hogy

mennyivel ritkábban láthat az 5 éves kisfiam és a 2 éves kislányom pillangót, fecskét, vagy éppen gólyát, mint amennyit én láttam a gyerekkoromban,

nyilvánvalóvá válik, hogy mivel jár a biológiai sokféleség pusztulása Magyarországon és a világon. A már említett 28/2017. AB határozat a „visszalépés tilalma” elve vonatkozásában meggyőződésem szerint túllépett a 28/1994. AB határozaton, ugyanis kimondta, hogy a visszalépés tilalma immáron közvetlenül az Alaptörvény P) cikkéből fakadó konkrét és számonkérhető kötelezettség, melyhez hasonló előírást a régi Alkotmány nem tartalmazott.

A környezetvédelem jogrendszerben elfoglalt helyénél maradva, hogyan értékelné az Alaptörvénybe módosítással bekerülő XXI. cikk (3) bekezdését: “Elhelyezés céljából tilos Magyarország területére szennyező hulladékot behozni”? Ön szerint indokolt volt a rendelkezést alkotmányos szintre emelni? A szakjogági szankciók, valamint a Btk. 248. § – a szerinti „Hulladékgazdálkodás rendjének megsértése” című tényállása nem töltötte volna ki megfelelően a meglévő környezetvédelmi tárgyú rendelkezések által adott kereteket?

Annak idején azok közé tartoztam, akik kifejezetten javasolták ennek a rendelkezésnek az elfogadását, és azt az Országos Környezetvédelmi Tanács is támogatta, így válhatott az Alaptörvény részévé. A rendelkezés alaptörvényi szintű rögzítését két okból is fontosnak tartottam: egyfelől, az uniós jog alapján a hulladékot akár áruként is tekinthetjük, és akkor már az uniós jogban az áruk szabad mozgása elve jelentősen megnehezíti a környezetvédelmi szempontok érvényesítését. Másfelől pedig az Alkotmánybíróság is a mindennapi működése során az Alaptörvény rendelkezéseire (és nem mondjuk a Btk. egyes tényállásaira) van tekintettel, így a megfelelő alkotmányos szintű szabályozás megteremtése véleményem szerint feltétlenül szükséges volt. Hasonló a helyzet az Alaptörvény P) cikkével is. Annak idején a Duna Charta keresett meg azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehetne az ivóvízbázisok védelmét alkotmányos szinten megteremteni. A nemzetközi jogban is ismert „emberiség közös öröksége” fogalmából kiindulva javasoltam egy olyan rendelkezés elfogadását, mely aztán elnyerte az alkotmányozó támogatását is, és az Alaptörvény P) cikkévé vált.

Szakmai múltja miatt az elkövetkezendő környezetvédelmi tárgyú határozatokban meghatározó lesz a véleménye. Lenne olyan korábban meghozott döntés, amit Ön szerint másképp kellett volna, hogy alakuljon? Többek között gondolok itt a Kishantos-ügyre is.

Ahogy a történelemben, úgy az Alkotmánybíróság munkájában sem értelmezhető a „mi lett volna, ha” kérdése. Kétségtelen, hogy minden egyes megszülető döntés nagymértékben függ a döntéshozó testület összetételétől is, ugyanakkor az Alkotmánybíróság előtt is ismert volt a Kishantos-ügyben még ombudsman-helyettesként kiadott állásfoglalásom, miszerint Kishantos méltó az alkotmányos védelemre, és biztos vagyok abban, hogy a testület ezt megfelelően mérlegelte is a határozatának elfogadása során. Az állásfoglalásom háttere az volt, hogy

a talajt olyan mértékben és sebességgel pusztítjuk a vegyszereinkkel, ami beláthatatlan következményekhez vezethet.

Ebben a környezetben kell megítélni a Kishantos által folytatott alternatív, mezőgazdasági vegyszerek nélküli gazdálkodást, mely technológia Magyarországon korábban szinte teljesen ismeretlen volt, és meghonosításában nagy szerepet játszott ez a mintagazdaság.

Szabó Marcel, mint magánszemély, mit tesz a környezetvédelemért?

Természetesen szelektíven gyűjtöm a hulladékot, és próbálom a gyermekeim szemléletét is úgy formálni, hogy fogékonyak legyenek a környezet védelmére. Sajnos időhiány miatt kevesebbet tudok gépjármű nélkül közlekedni, mint szeretnék, de törekszem arra, hogy minél többet kerékpározzak, és erre próbálom ösztönözni a családomat is.

Anno Magyarország volt az első állam, aki aláírta a Lisszaboni Szerződést, s az egyetlen, aki ezt még a 2007 folyamán megtette. Ezzel szemben például Csehország – nem egy kifogást emelve – utolsóként, csak 2009-ben írta alá a dokumentumot. Ön szerint elfogadható-e az, hogy egy, a jogrendszerre ekkora hatással lévő normaösszesség ilyen sebességgel ratifikálva legyen, vagy bizonyos fajsúlyú jogszabályok implementálása erősebb eljárási garanciákat érdemelne? (pl.: népszavazás, 4/5-s többség)

Ez egy nagyon jó kérdés. Pusztán attól, hogy relatíve rövid időn belül fogadunk el egy nemzetközi szerződést, az még nem jelenti azt, hogy ne lennénk tisztában annak tartalmával. Különösen igaz ez a Lisszaboni Szerződésre, amely azért egy igen komoly előkészítő munka eredményeként került kidolgozásra. Ami az eljárási garanciák kérdését illeti, úgy vélem, az a mindenkori alkotmányos berendezkedés függvénye, hogy mi az a legmagasabb szintű konszenzus, amit a nemzet a legfontosabb ügyekben megkíván. A „kétharmadnál” erősebb többség előírása adott esetben viszont már azzal is járhat, hogy a pillanatnyi politikai szempontok érvényesítése felülírhatja a hosszú távú stratégiai érdekeket, így ezt személy szerint nem tartanám szerencsésnek. Azt viszont helyesnek gondolom, ha egy ilyen súlyú döntést a legszigorúbb eljárási garanciákat igénylő kérdések körébe sorolunk.

A Lisszaboni Szerződés az Alaptörvénnyel annak E) cikkelyén keresztül összekötve tekinthető egy második alkotmánynak? Vagy teljesen más helyet foglal el?

Semmiképpen sem tekintenék rá úgy, mint egy második alkotmányra, bár kétségtelen, hogy a Lisszaboni Szerződés egy speciális nemzetközi szerződés. A Lisszaboni Szerződés az uniós jog egyik legfontosabb alapköve, ám az uniós jog sem lehet ellentétes a nemzetközi közjog alapvető szabályaival, amire az egyes tagállamoknak, illetőleg Magyarországon a jogalkotónak és például az Alkotmánybíróságnak is tekintettel kell lennie. Azt sem szabad továbbá elfelejtenünk, hogy a nemzetközi szerződések, így a Lisszaboni Szerződés sem örök időkre szólnak, a benne foglalt értékek megváltozhatnak és megváltoztathatóak a részes államok, így Magyarország aktív szerepvállalásával.

Az alapvető jogok biztosa az Alkotmánybírósághoz fordult absztrakt alkotmányértelmezést kérve az Európai Unió Tanácsának 2015. szeptemberében kelt határozatával összefüggésben, amely átmeneti intézkedésként a menedékkérelmet benyújtott személyek más tagállamokba történő áthelyezéséről rendelkezik. Ennek alapján a 22/2016. (XII. 5.) AB határozat középpontjában a magyar és az uniós jog kapcsolata, valamint a szuverenitás kérdése állt. Ön szerint a határozat megfelelt azoknak a kihívásokat, amikre vállalkozott?

Az említett ombudsmani beadvány tulajdonképpen egy joghézagot vett észre, ami azon alapult, hogy az uniós jog nem volt tekintettel a nemzetközi jogra. Ebből adódóan, amikor az uniós menekültügyi Dublin-rendszer kialakult, az legalábbis formálisan ellentétben állt a nemzetközi jog menedék megadásával kapcsolatos szabályrendszerével. Lényegében ennek a problémának a vizsgálatát kezdeményezte az ombudsman az Alkotmánybíróságtól, mely a határozatában megfogalmazta az alkotmányos identitás doktrínáját, nevezetesen, hogy

a magyar nemzet létével kapcsolatos egyes kérdések még az Alaptörvénynél is erősebb védelem alatt állnak, ezek nélkül ugyanis már magát a magyarságunkat veszélyeztetnénk.

Személy szerint helyesnek tartom ezt a gondolatot. Más megközelítésben, az uniós jog kontextusában is értelmezhető persze ez a kérdés: miután az Európai Unió működése nemzetközi szerződéseken alapul, így az Unió hatáskörei csak azokra a területekre terjedhetnek ki, amiket a tagállamok az Unió számára átadtak. Az Európai Unió joga folyamatosan és fokozatosan bővül és mélyül, mely persze sok szempontból megkerülhetetlenül szükséges is. Az alkotmányos identitás ebből az aspektusból az a legszűkebb terület, amely már semmilyen formában nem kerülhet át az uniós jog területére.

Akkor ezt a határozatot lehet úgy értékelni, hogy az alkotmányos identitás fogalma a döntésben egy kezdemény volt, és a testület az idő előrehaladtával kiolvasztja azt a tartalmat, amit ismernünk kell?

Bizonyos értelemben igen, azonban ennek

az alkotmányos identitásnak csak akkor marad meg az ereje és az értéke, ha ahhoz egy kellően szűk tartalom társul.

Minél jobban kitágítjuk az alkotmányos identitás magját, annál kevésbé lesz az értékes.

Hogyan vélekedik az egyre mélyülő európai integrációról, létezhet kielégítő egyensúly a szuverenitás tekintetében?

Az Európai Unió működésének lényege, hogy egyhangú döntéshozatal hiányában (ami lényegében kivételesnek tekinthető) a nagyobb tagállamok, például Németország és Franciaország, nagyobb súllyal tudják az érdekeiket érvényesíteni, adott esetben a kisebb tagállamok, így például Magyarország kárára is. A problémát abban látom, ha ezt az érdekérvényesítési tendenciát egyértelműen azonosítani is tudjuk, melynek a lehetősége az uniós jogban kétségtelenül adott. Ebben a vonatkozásban is nagyon fontos, hogy egyrészt az egyes tagállamok kijelöljék azokat a határokat, amelyeken túl már nem akarják az együttműködést a többi uniós tagállammal, másfelől pedig a tagállamok fogalmazzák meg azokat a közös eszméket és értékeket, amelyeket az Európai Uniónak és az uniós jognak képviselnie kell. Csak egy példa, ami jól érzékelteti ezt a dilemmát: miközben az Európai Unió a szabadkereskedelmi szabályozás egyik élharcosa, sokszor elfeledkezünk arról, hogy ez a megközelítés óhatatlanul káros hatásokkal is jár, például a gyermekmunka, embertelen munkakörülmények, vagy éppen az állatkísérletek területén. Az Európai Unió közös értékeire már csak azért is szükség van, hogy ezekkel az Unión kívüli jelenségekkel szemben is megfelelően fel tudjunk lépni.

Az uniós polgárság ún. kiegészítő állampolgárság. Ön szerint a polgárok mennyiben vannak tisztában az ezzel járó jogokkal és kötelezettségekkel?

A mindennapokban az utazás és talán a munkavállalás kapcsán ismert a magyar állampolgárok számára az uniós polgárság intézménye. Ezen túlmenően azonban számos olyan aspektusa is van az uniós polgárságnak, ami már kevésbé közismert, így például az európai polgári kezdeményezés, illetőleg tágabban fogalmazva az uniós jog alakításában való részvétel lehetősége. Ez már csak azért is nagyon fontos, mert az európai integráció eredendően a gazdasági érdekek képviseletéről szól, ahol a nem gazdasági szempontú érdekek és értékek sokszor háttérbe szorulhatnak, és a gazdasági szempontok sincsenek mindig tekintettel a kisebb szereplőkre. Az persze külön is szerencsés, ha az egyes kormányok, európai parlamenti képviselők, illetőleg uniós intézmények érvényesíteni tudják ezeket a szempontokat.

Amennyiben gazdasági szempontból megérte az Európai Unió, akkor környezetvédelmi aspektusból is megállapítható ugyanez?

Az integrációban való részvételünk nagyon nagy érték, de vannak ellentmondásos pontjai is. Éppen a környezetvédelmi tárgyú szabályozás tekinthető olyannak, ahol a megannyi pozitív intézkedés ellenére jelentősek a negatív hatások is. Gondolok itt például arra a gyakorlatra, amikor

gazdag biológiai sokféleséggel rendelkező területeket megőrzésük helyett beszántunk uniós mezőgazdasági támogatásokért cserébe.

Lehetséges, hogy a magyar Alkotmánybíróságnak pont az említettek miatt aktivista álláspontot kellene képviselnie a környezetvédelem kapcsán?

Az aktivizmus, mint kifejezés nem feltétlenül azt a gondolkodást jelenti, amit én helyesnek tartok. A rendszerváltást követően az Alkotmánybíróság tevékenysége óriási elismerést váltott ki a világban, és a jelenlegi testület is jelentős mértékben táplálkozik abból a presztízsből, ami 1990 után felépült. Az Alkotmánybíróságnak azonban más helyzetben kell működnie a 2010-es években, mint közel harminc évvel ezelőtt: nem csupán az Alaptörvény új, de az Alkotmánybíróság hatáskörei is megváltoztak.

Véleményem szerint az Alkotmánybíróság nem egy második kamara, döntéseit nem befolyásolhatják a politikai szempontok,

és a vizsgált jogszabályokat és bírói döntéseket is kizárólag az Alaptörvény alapján kell megítélnie, nem pedig az alapján, hogy milyen egyéb, egyaránt jogszerű, csak esetleg bizonyos szempontok alapján célszerűbb döntési alternatívák állhattak volna a jogalkotó rendelkezésére. Ha azonban az Alaptörvényből fakadó értékek mentén, azokat érvényesítve dönt az Alkotmánybíróság, az meggyőződésem szerint nem tekinthető aktivizmusnak. Márpedig az Alaptörvény P) cikkéből fakadó érték a környezet és természet, így a biológiai sokféleség védelme is.

Hogyan értékelné az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatát és az Alkotmánybíróság esetjogának viszonyát?

Az Emberi Jogok Európainösen Bíróságának döntései az Alkotmánybíróság számára viszonyítási alapként és inspirációs forrásként is szolgálhatnak, azonban a strasbourgi bíróság döntéseinek automatikus hivatkozása (különösen akkor, ha azok nem Magyarországgal kapcsolatosak) nem szerencsés. Más a helyzet természetesen azokkal az ügyekkel, amelyekben Magyarország volt a bepanaszolt állam: a magyar államot kötelező strasbourgi bírósági döntéseket a magyar állam szerveinek, így az Alkotmánybíróságnak is figyelembe kell vennie.

Antal Gergely – Deáki Dorottya

*

Az interjú az Arsboni és az Alkotmánybíróság közötti megállapodás keretében készült.

Fotó: Szabó-Jilek Ádám

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.