Kötelezettségek a polgári perben, különösen a bizonyítás

A tanulmány bemutatja a bizonyítás mint kötelezettség kérdését és a perbeli kötelezettségekre is kitér

A polgári per egyik általános tétele, hogy ha a fél vitatja az ellenérdekű fél által állított tényt, akkor a bíróságnak bizonyítást kell elrendelnie. A bizonyítás legfőbb kérdése, hogy amennyiben egy tényt bizonyítani kell, akkor ez melyik fél feladata. Az Országgyűlés 2016. november 22-én elfogadta a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényt, amely a bizonyítás terén új fogalmakat vezetett be, többek között a bizonyítási érdek terminológiát, amely a bizonyítási kötelezettség fogalmát váltotta fel. Ezzel szemben a bizonyítási teher a hatályos jog szerint azt jelöli, hogy ki viseli az adott tény bizonyítatlanságának következményeit. Újdonság, hogy e szabály is konkrétan kimondásra került a törvényben.

1. Alapelvi fejtegetések – a rendelkezési és a tárgyalási elv

A polgári per két legfontosabb alapelve a rendelkezési elv és a tárgyalási elv. A rendelkezési elv elsősorban a perbe vitt magánjogra terjed ki. Ebből eredeztethető felperes keresetindítási joga, az elállás joga, a felek egyezségkötési lehetősége stb., hiszen ezek mind a perbe vitt magánjogot érintik. Érdekes az a problémafelvetés, amit még Varga István tett egy interjúban az Arsbonin. Ebben az interjúban (és az általa szerkesztetett, az új Pp.-hez kapcsolódó legteljesebb kommentárban) azt mondta, hogy a rendelkezési elv ezen megfogalmazása téves, mivel azt, hogy a perbe vitt jogokkal a fél hogyan rendelkezhet, azt az anyagi jog rendezi, erről a perjog nem szólhat. Ezt azonban vitatom, mivel a fél nem például a tulajdonjogát viszi a perbe, hanem annak “perjogiasult” formáját, az igényt. Az azzal való rendelkezés pedig már a perjog területére tartozik. Kétségtelen azonban, hogy a Pp. szabályozása hiányos. E tekintetben találó Magyary megfogalmazása: „A féltől függjön, akar-e jogvédelmet vagy sem. De ne függjön ő tőle, hogy az eljárás miképpen bonyolódjék le és meddig tartson. Ha a fél a bíróságtól jogvédelmet kér, ne legyen a bíró akadálya az igazság kiderítésében.”

A tárgyalási elv tisztán perjogi alapelv, és azt jelöli meg, hogy „célszerűségi okokból” főszabály szerint a felek szolgáltatják a tényeket és azokat a bizonyítási eszközöket, amelyek a jogvita eldöntésénél figyelembe vehetők. A jogalkotó által példaként tekintett 1911. évi Pp.-ben is a tárgyalási elv szerepe meghatározó volt annak ellenére, hogy ismerte a nyomozati elvet is, amely alapján a bíróság hivatalból szerzi be a szükséges tényeket és bizonyítási eszközöket. A tárgyalási elvből vezethető le egyébként a bizonyítási érdek/teher szabályai is.

A két alapelv kapcsolatával összefüggésben Fodor kiemelte, hogy téves a tárgyalási elvet a rendelkezési elvből eredeztetni, hiszen míg előbbi csak jogokra vonatkozik, utóbbi jogokra és tényekre egyaránt. Ehhez kapcsolódóan ki kell emelni azt is, hogy a rendelkezési elv a magánjogi rendelkezési jog perjogi következménye, ehhez képest a tárgyalási elv tisztán perjogi alapelv.

2. Kötelezettség-e a bizonyítás?

Elöljáróban annyit emelnék ki érdekességként, hogy ugyanazt a szabályt (vagyis annak kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy a bíróság az általa állított tények valódiságát elfogadja) a három perjogi kódexünk (1811, 1952 és 2016) más és más elnevezéssel illette. A bizonyítási teher 1911-es fogalma a későbbi szabályozásokban a bizonyítási kötelezettségnek/érdeknek felel meg. A törvényben azonban bizonyítási teher általános szabályán felül voltak olyan esetek, amikor speciális szabályokat kellett alkalmazni.

Zlinszky Imre a bizonyítási kötelezettség fogalmát még 1875-ben úgy adta meg, hogy az a felek olyan kötelezettsége, amely szerint az általuk felhozott ténybeli állítást arra az esetre, ha az az ellenfél tagadja, bebizonyítani tartoznak, mert ellenkező esetben ezen állítást a bíró valónak nem fogadhatja el. Helytálló-e a hatályos szabályozás, amikor a bizonyítást érdekként és nem kötelezettségként határozza meg?

Kiindulási pontnak tekinthetjük azt a tényt, hogy a bíróság jogvédelmének kérése nem kötelező, amelyből következik az az alapvető tény, hogy felperesnek nem kötelessége a keresetindítás. A rendelkezési elvből eredeztethető, hogy annak ellenére, hogy alperes perbebocsátkozásával a per kétoldalúvá válik, felperes nem köteles olyan magatartást tanúsítani, amely anyagi jogának érvényre juttatását elősegíti.

A feleket kötelesség annyiban terheli, hogy kötelesek a tilos cselekményektől tartózkodni, egyebekben a felek a perben közreműködni nem kötelesek. A perbeli „kötelességről” ugyanis az az álláspontom, hogy az lényegében nem több, mint a félnek rákényszerítése arra, hogy rendelkezési jogával éljen. Mivel maga a keresetindítás sem kötelezettség, így úgy gondolom, hogy a perben fogalmilag kizárt, hogy bármi kötelező legyen. A polgári per ugyanis a rendelkezési elvre és a tárgyalási elvre épül. Ezt a megközelítést támasztja alá a Gaár Vilmos által a mulasztásra adott meghatározás, amelynek az az alapja, hogy „a törvény megszabja, hogy a felek perbeli jogaikat hol, mikor és meddig gyakorolhatják s kimondja, hogy a perbeli jogoknak a meghatározott időben és helyen való nem gyakorlása azzal a jogi következménnyel jár, hogy a fél ezekkel a jogokkal a perben többé nem élhet.” Kérdés azonban, hogy mikor értelmezhető akár kötelezettségként is az a felelős pervitel iránti igény, amelyet a jogalkotó megfogalmazott, és hogy a hatályos jogban mégis van-e a félnek kötelezettsége a perben.

A bizonyítás amiatt nem kötelezettség, mert hiányzik a joghátrány (szankció), ugyanis ha a tényt nem bizonyítják, az csak azt eredményezi, hogy az adott tény bizonyítatlan marad. Ebben az esetben Magyary szerint a kötelesség kifejezést nem valódi jogi értelemben használják.

3. A bizonyítási teher megoszlása a felek között

Magából az elnevezésből úgy tűnik ki, mintha a bizonyítási teher arra adna választ, hogy kinek teher a bizonyítás, vagyis hogy kinek a feladata. Ugyanakkor e szabály azt jelöli meg, hogy ki viseli a bizonyítatlanság következményét. Egy XX. századi, Magyarytól származó megfogalmazás szerint a bizonyítás „a félre nézve teher, amelyet a félnek a pernyertesség céljából le kell küzdeni.” A büntetőeljárásban a bizonyítási teher megítélése nem okoz gondot, ugyanis a vád bizonyítására a vádló köteles, és ezzel összefüggésben az a szabály, hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére. Ha abból indulunk ki, hogy a tárgyalási elv célszerűségen alapul, akkor az ebből egyenesen következő bizonyítási tehernek is célszerűségnek kell alapulnia.

A bizonyítási teher megoszlására markáns hatása van a vélelmeknek. A vélelem abból az esetből ered, amikor a bizonyító fél egy más, tényálláson kívüli esemény megtörténtét bizonyítja, és ebből következik az igényeinek alapjául szolgáló tény. A vélelem lényegében kivételt jelent az alól a főszabály alól, hogy minden félnek a feladata a jogigénye alapját szolgáló tények bizonyítása. A törvényes vélelem lehet megdönthető vagy megdönthetetlen vélelem aszerint, hogy lehetséges-e ellenbizonyítás.

Plósz a törvényes vélelmeket megkülönböztette az ún. ideiglenes igazságoktól a következők szerint: „A különbség […] az volna, hogy amíg az előbbinek (ti. a vélelmek) esetében a törvény azt hagyja meg a bírónak, hogy az egyik tényállítás valóságából egy másik tényállítás valóságára következtessen, addig az utóbbinak (ti. az ideiglenes igazság) esetében a bírónak a perben jelentős tényállítást már magában véve, minden következtetés nélkül valónak kell tartania. Az előbbi csak a bizonyítási tételt változtatja meg és csak megkönnyíti a bizonyítást, az utóbbi ellenben magát a bizonyítás terhét változtatja meg, felment a bizonyítás alól.”

Magyary a kérdést úgy közelítette meg, hogy törvényes vélelmek esetén bizonyos tények bizonyítása nehézségeket okozna. Ezek elkerülése érdekében az ideális tényállás mellett a jogkövetkezmény szempontjából egy más praktikus tényállást is megállapít, amelyet könnyebb bizonyítani. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a vélelem nem kapcsolódik a bizonyítási teher szabályához.

Feltűnő, hogy míg a perjog megkülönbözteti a vélelmeket és az ideiglenes igazságokat, addig az anyagi jog nem. Például az teljesen egyértelmű, hogy az apaságot vélelem keletkezteti. Az azonban más kérdés, hogy a fogamzás is vélelem-e. A perjog szerint nem, hanem ideiglenes igazság, az anyagi jog szerint viszont vélelem. Az kérdés, hogy van-e a vélelmeknek egyáltalán anyagi jogi vetülete, hiszen a vélelem alkalmazására csak jogvita során kerül sor, ami már a perjog területe.

4. Összegzés

A fentiekből egyértelműen kiderül, hogy helyes az a perjogi szabályozás, ami a bizonyítást érdekként és nem kötelezettségként fogalmazza meg. Ennek elmulasztásához ugyanis nem fűződik szankció, csak a tény bizonyítatlansága. Ebből kiindulva talán célszerűbb lenne a tárgyalási elvet is úgy megfogalmazni, hogy “A perben jelentős tények állítása, és az alátámasztásukra szolgáló bizonyítékok rendelkezésre bocsátása – törvény eltérő rendelkezése hiányában – a felek feladata”. A “feladat” szó ugyanis jobban megjeleníti azt a felelős pervitel iránti igényt, amelyet a jogalkotó a kodifikáció során folyamatosan hangoztatott.

(A TANULMÁNY AZ EMBERI ERŐFORRÁSOK MINISZTÉRIUMA UNKP-17-2 KÓDSZÁMÚ ÚJ NEMZETI KIVÁLÓSÁG PROGRAMJÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT KUTATÁS EREDMÉNYEI ALAPJÁN KÉSZÜLT)

Tetszett a cikk? Olvasd el a többi pályaművet is applikációnk segítségével!