„MARS HAZA!” – EZ AZ ENYÉM!

Az alábbi cikk az Arsboni, a Bird & Bird és a Wolters Kluwer 2018-as Cikkíró Pályázatára készült írás szerkesztett változata.

LEHETSÉGES A TULAJDONSZERZÉS EGY ÉGITESTEN?

A világűr kutatásának korai szakaszában az emberiség megelégedett azzal, hogy elmondhassa: ember lépett a Holdra, ezzel ünnepelve a földi technológia legújabb vívmányát. Mára háttérbe szorult az emberiség közös érdeke és egyre inkább előtérbe került a haszonszerzési ösztön. Ez az ösztön pedig ősidők óta a tulajdonjog intézményében nyilvánul meg. A felfedezésekkel együtt a tulajdonjog tárgyának köre folyamatosan bővül…

… mert a jog mindig reagál.

Frissdiplomásként állást keresel?

Most ZV-zel, de szabad pillanataidban körbenéznél a jogászpiacon is? Unod már a földhivatalba járkálást, váltanál egy jobb munkahelyre? Bármi is legyen a motivációd, az Arsboni Karrier oldalán friss-ropogós állásajánlatokkal várunk Téged.

Így volt ez akkor is, amikor az elektromosság számunkra felhasználhatóvá vált. Azóta a fejlett jogrendszerekben természetes a dolog módjára hasznosítható természeti erők fogalma (azaz a tulajdonjog tárgya immár nem csak fizikai tárgy – dolog – lehet, hanem például az elektromos áram is).

A jogi reakció indoka az, hogy amikor egy adott helyen az ember már kimerítette anyagi lehetőségeit, akkor figyelme az új területekre koncentrálódik: először felfedezi, majd kiaknázza azt. Hasonlóan történt ez a nagy földrajzi felfedezések korában, illetve jelenleg ennek a jeleit láthatjuk az űrkutatás területén is. Az űrkutatás a mai állapotában még a felfedezés korszakában vegetál, azonban a közeljövőben komoly változások elé néz.

Mit szólnánk, ha valaki egyszer kijelentené, hogy „Enyém a Mars!” ?

A nemzeti expedíciók mellett egyre erőteljesebben követelnek maguknak helyet az államoktól független gazdasági társaságok. Olyannyira igaz ez, hogy ma nem lennénk meglepve, ha elsőként egy magántőkén alapuló gazdasági társaság juttatna embereket a Marsra. Az űrverseny hőskorában – az 1967. évi űregyezménnyel – többé-kevésbé megindult az űrbéli tevékenységek jogi szabályozása, azonban egészen más körülmények között, mivel ekkor még senki nem számított arra, hogy az államokon kívül más is kijut a világűrbe. Pontosan ezért az első nemzetközi egyezmények részesei és elsődleges kötelezettjei az államok, manapság azonban a világűrben a gazdasági társaságok is jelen vannak.

Az expedíciók új résztvevőit vajon mennyiben kötik ezen egyezmények?

Az 1967-es, az „államok tevékenységét szabályozó elvekről a világűr kutatása és felhasználása terén, beleértve a Holdat és más égitesteket” című szerződés leginkább a békés kutatás és felhasználás elvét fekteti le. A ’67-es űregyezmény I. cikke megállapítja, hogy a világűrt (beleértve az égitesteket) a nemzetközi joggal összhangban, az emberiség közös vállalkozásaként lehet kutatni és felhasználni.
Az egyezmény II. cikke pedig rögzíti, hogy

„A világűrt, beleértve a Holdat és más égitesteket, sem a szuverenitás igényével, sem használat vagy foglalás útján, sem bármilyen más módon egyetlen nemzet sem sajátíthatja ki.”

Tökéletesen világos, hogy e normák címzettjei a nemzetek, vagyis a szuverén államok.
Az egyezmény VI. cikke már óvatosan pedzegeti a nem állami intézmények tevékenységének problematikáját, de pusztán odáig jut, hogy az államnak felelősséget kell vállalnia a joghatósága alá tartozó nem állami intézményekért.

Vegyük sorra, hogy a ’67-es űregyezmény óta milyen változások történtek a világűrjog területén:

A ’67-es űregyezmény II. cikkéből ugyan már áttételesen következett az államok tulajdonszerzésének tilalma, mégis létrejött az 1979. évi Hold Egyezmény, melynek 11. cikke pontosan fogalmaz, amikor kimondja, hogy sem állam, sem egyéb szervezet nem szerezhet tulajdonjogot a Holdon. Tehát már ekkor igény volt arra, hogy explicit szabályok közé legyenek szorítva nem csak a nemzetállamok, hanem a világűrben jelen levő gazdasági társaságok is. „Érdekes” módon a Hold Egyezményt az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és Japán sem írta alá…

A Nemzetközi Világűrjogi Intézet 1996. évi ülésén elismerték a Hold Egyezmény létjogosultságát, de mivel az a gyakorlatban- az államok többségének elutasítása miatt – mégsem érvényesült, ezért felhívták a figyelmet a tulajdonjogi viszonyokat érintő szabályozás egyértelművé tételének fontosságára. Mindeközben az ezredforduló közeledtével a tulajdonjog kérdésén belül újdonságként merült fel a nyersanyag-kitermelés gondolata. Ekkor mégsem született javaslat újabb nemzetközi szerződés megkötésére, később viszont egyes nemzeti jogrendszerek váratlan lépéseket tettek.

2015. november 25-én az Egyesült Államok jogrendszerébe beépült a Commercial Space Launch Competitiveness Act (CSLCA), amely egész egyszerűen kimondja azt, hogy

egy aszteroida nyersanyagain a birtokba vevő személy (akár egy gazdasági társaság is) birtoklási, használati, hasznosítási és rendelkezési jogot szerez

– gyakorlatilag a tulajdonjog részjogosítványainak mindegyikét. Az Egyesült Államokhoz mintájára Luxemburg is elfogadta az űrbányászatra vonatkozó jogszabályát, amely leszögezi, hogy az űrbéli erőforrások kisajátíthatók.

Mit szól mindehhez a ’67-es űregyezmény?

Ebben a kérdésben megoszlanak a vélemények. Amennyiben a ’67-es egyezmény pontos szövegét vesszük alapul, úgy megállapítható, hogy az az államokat kötelezi és nem a gazdasági társaságokat. Hasonló értelemzést követett a maga abszurd módján Dennis M. Hope, akinek cége telkeket árul a Holdon és igen széles vevőkört tudhat magáénak. Pletykák szerint két volt elnököt, Jimmy Cartert és az idősebb George Busht is megkörnyékezte ajánlataival. Ennyire merész kijelentésre sem Luxemburg, sem az Egyesült Államok nem vállalkozott; láthatóan

kerülték a „tulajdon” szó használatát és az „űrbányászatra” helyezték a hangsúlyt.

Az sem egyértelmű, hogy a kötelezett államok a VI. cikk szerint hogyan vállalnak felelősséget a nem kormányzati szervekért. Ezt a felelősségvállalást felfoghatjuk úgy is, hogy a kötelezett államok jogalkotásuk útján kötelesek megtiltani a gazdasági társaságoknak a világűrben történő tulajdonszerzést, de konkrét rendelkezés hiányában ez már csak közvetve vezethető le az egyezmény szövegéből. Ezt a „joghézagot” pedig kezdik kihasználni egyes államok.

Az előbbi értelmezéssel szemben, ha a ’67-es űregyezmény cél szerinti értelmezését vesszük alapul, akkor megállapítható, hogy a CSLCA és a luxemburgi jogszabály sértik az egyezményt, mivel az I. cikk alapján a világűr felhasználását az emberiség közös vállalkozásának kell tekinteni, ezért égitesten senki sem szerezhet gazdasági jogokat. Mindezt egyes elméletek szerint az támasztja alá, hogy a tengerjogból ismert Montego Bay egyezményben deklarált

„az emberiség közös örökségének” elve megegyezik az „emberiség közös vállalkozása” elvével.

Így – ahogy a nemzetközi vizek – az égitestek sem lehetnek senki tulajdonában.

Jönnek a „felhasználás” fogalmába bújtatott tulajdonosok?

A Nemzetközi Világűrjogi Intézet jogi albizottságának 2018. évi ülésén, az űrbányászat terén már konkrétan felmerült, hogy a világűr „felhasználása” fogalmát pontosítani szükséges. A fennálló szabályozási problémát tehát még a szakavatottak sem vitatják. Azt már láttuk, hogy CSLCA és a luxemburgi jogszabály nem volt annyira provokatív, hogy a „tulajdon” fogalmát említse, de a jogszabályok célzata egyértelmű: birtoklás, használat, hasznosítás… kvázi tulajdonlás.

Létezhet-e jogcím az égitesteken történő tulajdonszerzésre?

Bár Dennis M. Hope után már semmin sem lepődnénk meg, de odáig még nem jutottunk el, hogy a metrón osztogatott napilap apróhirdetésében a következő szöveggel szembesüljünk: „földönkívüli besorolású, szép kilátással rendelkező marsi telek eladó”. Érzékelhető azonban, hogy az egyes nemzeti jogrendszerek kezdenek elmozdulni abba az irányba, hogy meghatározzák az égitesteken történő tulajdonszerzés jogcímét.

A luxemburgi minta szerint az esetleges marsi tulajdonszerzés jogcíme a kisajátításhoz áll a legközelebb, de –

mivel eredeti szerzésmódról lenne szó – a tulajdonszerzés gazdátlan javakon jogintézménye is alkalmazható jogcím volna.

Nem valószínű tehát, hogy az égitesteken történő tulajdonszerzésnek elméleti akadályai lesznek. Hasonló történelmi példát a földön is találunk:
Az Egyesült Államok történetében különös jelentőséggel bír az 1862. évi Homestead Act (Telepestörvény). Az éppen csak létrejött állam a korábban „meghódított” terület még be nem népesített részét a Homestead Act-tel 1.6 millió ember tulajdonába adta. Analógiaként miért ne lehetne mindez elképzelhető a Marson is? Az amerikai „uratlan” birtokok tulajdonjog tárgyává tétele is végeredményben az „aki kapja, marja” elvre vezethető vissza: a felfedező nemzet kolóniát alapított, ez a kolónia önállósodott és kivívta függetlenségét, majd – mint szuverén – legitimálta jogalkotással a korábbi „elvétel” mozzanatát.

A helyzet manapság kissé fordított, ugyanis nem az állam az első tulajdonszerző, hanem jogalkotás útján megadja a lehetőséget gazdasági társaságai számára az égitest kiaknázására.

Mit tehetünk?

A tendencia egyértelmű. Az erre vonatkozó nemzetközi közjogi válasz azonban nem. A nemzetközi közjog nem tud egyértelműen igent, vagy nemet mondani az égitesteken való tulajdonszerzése. Az űrbányászat terén megfigyelhető, hogy a világűr „felhasználásának” fogalmát egyre tágabban kezdik értelmezni. Vélhetően egy jövőben kialakuló vita is a ’67. évi egyezmény értelmezésébe fulladna, és senki sem tudná teljes bizonyossággal állítani azt, hogy egy gazdasági társaság tulajdonszerzése illegális. Főleg akkor nem, ha az adott gazdasági társaság honállama jogalkotással lehetővé tenné a tulajdonszerzést.

Hogyan lehetne megakadályozni a Marson történő tulajdonszerzést? Milyen jogi kényszerítőeszközök állnak rendelkezésre? Mi lesz akkor, ha a nemzetközi jog nem reagál időben, és a luxemburgi példa alapján egy jogrendszer valóban megengedi a tulajdonszerzést egy égitesten? Mi lesz akkor, ha a tömegek számára elérhetővé válik az űrutazás?
Mindezekre az elkövetkező évtizedekben komoly esély mutatkozik.

Egyfelől biztos, hogy nemzetközi jogvita alakulna ki. Ebben az esetben azonban a Nemzetközi Bíróságnak nem biztos, hogy volna joghatósága. Ha mégis, a történelmi példák alapján ismeretes, hogy sokszor az ítélet végrehajtása akadályokba ütközik. A Nemzetközi Bíróság hatásos fellépése tehát közel sem biztosított.

Lehetséges volna továbbá „belülről” támadni a tulajdonszerzést megengedő jogszabályt az adott nemzet alkotmánybírósága előtt azon a jogalapon, hogy az nemzetközi szerződésbe ütközik. Ez nem oldaná meg az értelmezési vitát, valamint a legtöbb jogrendszerben ilyen eljárás megindításának szigorú követelményei vannak, többek között a panaszos ügybéli érintettsége. Így a hasonló eljárások az „űrgyarmatosításban” résztvevők küzdőterévé válnának, az emberiség közös érdekének semmibe vétele mellett. Az űrbányászat miatt az igények az égitesteken való tulajdonszerzés lehetőségének megteremtése irányába mutatnak. Innen már csak néhány lépés választ el attól, hogy

egy sikeres marsi expedíciót és a nemzeti jogrendszerek módosítását követően valaki tulajdoni igényt jelentsen be a Marsra, vagy annak egy részére.

A nemzetközi jog pedig jelen állapotában tehetetlen volna. Felmerül persze a kérdés, hogy mennyiben probléma egyáltalán a Mars kisajátítása? A kérdések tehát adottak, a valós válaszokat viszont akkor tudjuk meg, ha elhangzik a Marson, hogy: „Ez az enyém!”.

Források, felhasznált irodalom

http://www.islandone.org/Treaties/BH766.html
http://iislweb.org/docs/1996%20IISL%20REPORT%20BEIJING.pdf
https://www.congress.gov/114/plaws/publ90/PLAW-114publ90.pdf
http://www.spaceresources.public.lu/content/dam/spaceresources/news/Translation%20Of%20The%20Draft%20Law.pdf
http://nepszava.hu/cikk/1122840-tulajdonostolongas-a-hold-korul
http://jura.ajk.pte.hu/JURA_2001_2.pdf
http://www.unoosa.org/oosa/en/ourwork/copuos/lsc/2018/index.html
https://www.britannica.com/topic/Homestead-Act
Kovács Péter: Nemzetközi közjog. Osiris kiadó 2011 Budapest

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.