„Nem szabad túl sokat várni a büntetőjogtól”

Interjú Filó Mihállyal, az ELTE-ÁJK adjunktusával

Mi a politika és a büntetőjog viszonya a mai Magyarországon? Filó Mihály határozott véleménye szerint azzal az illúzióval találjuk szembe magunkat, miszerint társadalmi problémák hatékonyan kezelhetők a büntetőjog eszközeivel, amelyek valójában közel sem ehhez a területhez tartoznak. Infantilizált társadalomról, holokauszttagadásról, a büntetőjog kontraproduktivitásáról, kiüresedéséről, parttalanná válásáról és klasszikus értékei elveszítésének veszélyéről beszélgettünk az ELTE-ÁJK adjunktusával.

filo mihaly_arsboni_mini

Tavaly ősszel az Ars Bonin beszámoltunk az MTA Jogtudományi Intézete által szervezett „Személy és személyiség a jogban” címmel rendezett konferencián elhangzott előadásáról. Akkor úgy fogalmazott, bizonyos tényállások tévesen kerültek a büntetőjog hatókörébe az utóbbi években. Konkrétan a nemzetiszocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadását említette, amelyek esetében álláspontja szerint valójában nem is határozható meg a védendő jogi tárgy. Ez azért igényel némi magyarázatot.

Így igaz. Érdemes azonban messzebbről indulnunk, más területről vett példával. Büntetőjogászként éve óta foglalkoztat a jogi tárgy, mint a büntetőjogi dogmatika és a büntetőpolitika központi kategóriája. Németországban heves emocionális hullámokat és még hevesebb jogtudományi reakciókat váltott ki a Német Szövetségi Alkotmánybíróság határozata a vérfertőzés büntetendőségéről. A német tényállás szerint – és ez megegyezik a magyar Btk. megfogalmazásával – a testvérek közötti vérfertőző kapcsolat akkor és annyiban büntetendő, ha ez közösüléssel valósul meg, egyéb testvérek közötti szexuális cselekményeket viszont nem büntet sem a magyar, sem a német törvény. Az indítványozók ennek a normának az alkotmányellenességét mindenekelőtt arra alapozták, hogy az – más alapjogok sérelme mellett – aránytalan beavatkozást jelent az általános cselekvési szabadságból és az emberi méltóságból levezethető szexuális önrendelkezési jogba, valamint nem szolgálja a büntetőjogi jogtárgyvédelem céljait, hanem pusztán morális elképzeléseket oltalmaz. A karlsruhei testület különösen nagy ambícióval kezelte az ügyet és szakvéleményre kérte fel a freiburgi Max Planck büntetőjogi intézetet. A kutatók végül arra a számomra roppant izgalmas eredményre jutottak, hogy ha akár csak a szűkebb értelemben vett Európában végzünk komparatív vizsgálatot, akkor azt látjuk, hogy megdöbbentően különböznek az egyes szabályozási rezsimek. A Code pénal mintájú országokban lényegesen megengedőbben kezelik ezt a kérdést, mint a német nyelvterületen, vagy a volt szocialista országokban. Hangsúlyozom, hogy rendkívül nehéz megállapítani, hogy mi itt a védett jogi tárgy, ugyanis konszenzuális nemi kapcsolatról van szó, felnőtt emberek között. Gyakran jelenik meg a vitában az úgynevezett eugenikai érv, a leszármazók egészségének védelme, vagyis annak megelőzése, hogy a vérfertőző kapcsolatból beteg gyermek szülessen. Igen ám, de ha ezt az érvet közelebbről szemléljük, akkor némi malíciával akár azt lehetne mondani, hogy a 35 év feletti nőket büntetőjogi eszközökkel tiltsuk el a közösüléstől, hiszen ebben az esetben is magasabb a genetikai kockázat. De továbbmegyek: ilyen alapon bárki, aki valamilyen hátrányos genetikai diszpozícióval nemi kapcsolatot folytat, büntetendő lehetne. Arról nem is beszélve, hogy a genetikai kockázat mindig csak a valószínűség egy bizonyos fokát jelenti, a törvény ráadásul nem a gyermeknemzést bünteti, hanem a szexuális kapcsolatot, amelyben a fogamzásgátlásra is van lehetőség. Azt gondolom ezért, hogy az eugenikai, egészségügyi érv elvetendő, vagy legalábbis szélsőségesen diszkriminatív. A jogirodalomban sok szerző jut arra, hogy tulajdonképpen a család érzelmi egyensúlya, érzelmi háztartása jelenik meg védett jogi tárgyként. Ez viszont felveti, hogy önmagában az olyan érzések, mint az undor, a gyűlölet, a megvetés vagy éppen valamilyen erkölcsi beállítódás elegendő ok-e a jogállamban a büntetőjogi intervencióra. Kétségtelen, hogy Oidipusz király óta az emberölés mellett az incesztus a másik olyan tabu, amely szinte univerzális érvényre jutott az emberi közösségekben. Bár az etnológia szabályt erősítő kivételként ismer néhány népcsoportot, amelyekben nem tiltják a vérrokonok közötti nemi érintkezést, a társadalmak döntő többségében a vérfertőzés emberemlékezet óta halálos bűnnek számít. A kérdés azonban változatlan: egy kulturális tabu, ami alapvetően az irracionális szférában gyökerezik, önmagában megalapozhatja-e egy magatartás büntetendővé nyilvánítását.

Ön szerint a holokauszttagadás vagy a kommunista rendszer bűneinek tagadása kapcsán is ezzel a kérdéssel szembesülünk?

Ugyanez a dilemma vetődik fel itt is, a konferencián is erre próbáltam utalni. Úgy gondolom, hogy egy jogállamban a morális felháborodás kevés ahhoz, hogy megalapozza a büntetendőséget.

A jogállami büntetőjogban ugyanis a büntetendővé nyilvánításhoz valódi védelmi objektumot, megfelelő jogi tárgyat kell találnunk- ebben az esetben viszont csak látszólagos jogi tárggyal állunk szemben.

Kutatás a jogi munkaerőpiacról

A kitöltők között a nyertes választása szerint kisorsolunk 4 db Szigetjegyet, egy 75.000 Ft-os IKEA utalványt vagy egy 75.000 Ft-os Repjegy.hu utalványt!

Azon cselekmények, amelyek büntetendősége csak és kizárólag valamilyen politikai-közösségi jogi tárggyal legitimálható – ha egyáltalán valóban léteznek ezek a jogi tárgyak – véleményem szerint nem tartoznak a büntető jogalkotás tárgykörébe. Ha nem azonosítható a bűncselekmény által sértett konkrét emberi érdek, akkor az adott magatartás büntetendővé nyilvánítása álláspontom szerint nem tekinthető legitimnek. Kizárólag ez az álláspont egyeztethető össze a büntetőjog ultima ratio jellegével és fragmentáris természetével. Nyilvánvaló persze, hogy mindez kantiánus tradíción alapuló filozófiai premisszákat feltételez, miszerint a jogállam célja az individuumok egyrészről egyenlő, másrészről maximális szabadságának biztosítása. Az első kritériumból az következik, hogy minden jogalany egyenlő jogokkal rendelkezik és a jogrend a jogalanyokat egyformán védi. A második kritérium a szabadságszférák határait jelöli ki: a szabadságszféra a személy jogilag védett érdekeinek összessége. Ez a szféra ott ér véget, ahol más személyek autonómiája kezdődik. A szabadság korlátozására kizárólag az adhat legitimációs okot, ha az autonómiával történő rendelkezés más szabadságát sérti. Ebből következik, hogy az állam akkor avatkozhat az interperszonális viszonyokba – különösen büntetőjogi eszközökkel – ha a beavatkozásra egy másik individuum szabadságának megóvása érdekében van szükség. Számomra a klasszikus becsületsértési tényállások mögött felfedezhető konkrét emberi érdek, míg a Btk. 333. §-a kapcsán nem látok azonosítható jogi tárgyat.

Nem is jöhet szóba olyan tényállás, amely kapcsán indokolható lehet egy adott közösség védelme büntetőjogi eszközökkel? És egyáltalán, a büntetőjognak nem funkciója egy adott társadalom berendezkedését, értékeit általában is védeni az egyes tényállásokon keresztül?

A közösségi érdekek megragadására és védelmére én sokkal alkalmasabbnak találom a polgári jog és más jogágak eszközeit, különös tekintettel arra – amit gyakran elfelejtünk – hogy a büntetőjog valóban a jogállami rosszallás végső eszköze. Én úgy látom egyébként, hogy az ideológiailag motivált cselekmények ellen a büntetőjog nem tud hatékony védelmet nyújtani, hanem éppen ellenkezőleg: alkalmazása az elkövető heroizálásához vezet. Mondok egy példát: ha valaki meggyőződéses nemzetiszocialista és imponálni akar az eszmetársainak, akkor provokál saját maga ellen egy eljárást nemzetiszocialista rendszerek által elkövetett népirtás tagadásáért, amelynek a végén megrovásban részesítik. Nyilvánvaló, hogy ezekben a körökben komoly respektust jelenhet, ha valaki lobogtathat egy ítéletet, hogy lám, őt a meggyőződéséért még meg is hurcolták. Így pedig a büntetőjogi szankció voltaképpen kontraproduktív hatást vált ki.

3197670491_6424436d1d_o_mini

Akkor a büntetőjognak valójában semmi keresnivalója ezeken a területeken?

Napjainkban megfigyelhetjük azt a gondolkodásmódot, ami a büntetőjog mindenhatóságát feltételezi. Ez oda vezet, hogy a politikai szféra büntetőjogi fellépéssel kíván olyan problémákat megoldani, amelyek a jogág eszközeivel meg sem közelíthetők. Példának említhetném egy sor gazdasági bűncselekmény kodifikálását, de meggyőződésem az is, hogy a mostanában beszédtémává váló fogyasztóvédelmi büntetőjog sem jó irány, fogyasztói érdekek ugyanis nem kezelhetők hatékonyan büntető normákkal. Sőt, amint megjelenik bármilyen új társadalmi-gazdasági gond, a jogalkotó elsődleges válasza Magyarországon most már egy-egy új tényállás megalkotása.

Egyre inkább oda jutunk, hogy a büntetőjog már nem az ultima ratio, hanem a prima vagy sola ratio szerepét veszi át, ezáltal parttalanná válik. Mindez a jogág kiüresedéséhez vezet.

Mivel indokolható ez a folyamat?

Azzal a kétségbeesett igyekezettel, amivel a jogalkotó – természetesen politikai szándékok és érdekek mentén – megpróbál eleget tenni a társadalom fokozódó biztonságigényének. Kétséges azonban, hogy a büntetőjog mérsékelheti-e az össztársadalmi szinten megjelenő kockázatokat.

Egy azonban bizonyos: a büntetőjog és különösen a szigorú büntető törvényhozás kellékei kiválóan alkalmasak arra, hogy a biztonság illúzióját megteremtsék a választókban.

A magyar büntetőjog ezek szerint rossz úton jár?

A jelenlegi hazai büntetőjog-politika – számos tiszteletre méltó szándék ellenére – az úgynevezett szimbolikus büntetőjog fogalmával írható le. Ezt a címkét negatív értelemben használjuk azokra a folyamatokra, amikor a jogalkotó olyan társadalmi szférákat és magatartási formákat kíván büntetőjogi eszközökkel befolyásolni, többnyire közvetlen politikai célok érdekében, amelyek a jogág eszközeivel valójában nem megragadhatóak. Az újabb jogalkotási tendenciák már elfordulnak a konkrét jogtárgysérelemtől, a kulcsszó a „kockázat” és a „prevenció”, a tipikus büntetőjogi forma pedig az absztrakt veszélyeztetési bűncselekmény. Ez a kategória először a környezetvédelem, a szervezett bűnözés és a terrorizmus elleni küzdelem, majd a gazdasági büntetőjog területén terjedt el. Jellemző, hogy az új szabályozás egyre nehezebben megragadható kollektív jogi tárgyakat választ, továbbá a védelem súlypontjaként a veszélyeztető magatartások megelőzését jelöli meg. Ennek során a törvényhozás olyan normákat alkot, amelyekre a valóságban a jogalkalmazó nem alapít büntetőjogi felelősséget. Lényeges azonban, hogy ezeknek a törvényeknek a puszta megalkotása – annak ellenére, hogy tényleges funkciót nem tölthetnek be a jogalkalmazásban – a törvényhozási folyamat résztvevőinek presztízst ad.

Ez a szabályozási modell azonban a büntetőjog sajátos legitimációs problémájához vezet. Ha ugyanis a jogág funkciójaként a preventív hatást hangsúlyozzuk, akkor az egyre inkább parttalanná váló büntetőjogi fellépést kizárólag az indokolhatja, ha a megelőzés valóban sikeres. Ha a jogalkotó újabb és újabb büntető normákat alkot az univerzális, bizonytalanul megfogalmazott jogi tárgyakat potenciálisan veszélyeztető magatartások ellen, de ezek a szigorú szabályok a jogalkalmazás során valójában alkalmatlannak bizonyulnak a társadalmi rizikó csökkentésére, akkor ez a büntetőjog tekintélyvesztéséhez vezet.

Mindez a büntető jogpolitikában hatványozottan érhető tetten. A büntető rendelkezések ugyanis egyszerűen kommunikálhatók a politikai marketing területén. A társadalmi problémákra adható leggyorsabb válasz napjainkban éppen a törvényhozás. A választópolgárok számára nyilvánvaló, hogy léteznek káros társadalmi jelenségek. A politikai szereplőktől így elvárja a társadalom, illetve az egyes választópolgárok, hogy cselekedjenek mihamarabb. A legegyszerűbb és leginkább látványos módja a cselekvésnek pedig a büntető törvény módosítása, többnyire szigorítása.

A büntetőtörvény azonban önmagában nem alkalmas a valóság alakítására. Ezért az ilyen típusú törvényhozás nem más, mint közösségi rituálé, ami azt a választói igényt fejezi ki, hogy a cselekvőképes politikusoktól határozott, azonnali cselekvést várunk problémáink megoldására– akár a gyermek a szüleitől.

Ebből a nézőpontból létezik a büntetőjognak pszichoanalitikus olvasata is. Az infantilizált társadalomra jellemző, hogy a büntetőjogtól várja – mint afféle apafigurától –a segítséget félelmei, szorongása feloldására. Azt várja el, hogy büntesse meg a gonoszt, különítse el a tisztességes emberektől. A büntetőpolitika nyelvezetében ismét megjelenik a háború allegóriája, amelyben az elkövető már nem az állam polgára, akit visszavezethetünk a közösségbe, hanem elpusztítandó ellenség. Ha belegondolunk, kevés olyan szférája maradt a szekuláris, varázstalanított világnak, amiben az irracionális tartalmak olyan erővel bírnának, mint amit a büntetőeljárás során naponta megtapasztalhatunk.

Mindez természetesen nem csak Magyarországra igaz. A 2001-es terrortámadások és a gazdasági világválság óta az egész nyugati világban fokozottabban jelentkezik a biztonság iránti vágy. Ez a biztonságigény és a kockázat-megelőzés válnak a jogalkotás kulcsszavaivá, ami viszont a tradicionális büntetőjog, a jogállami értékek hanyatlásához vezet.

filo mihaly_arsboni2_mini

Hagyni kellene vajon a társadalmat, hogy a saját útját járja, és felülről egyáltalán nem is szabadna beavatkozni ezen útkeresésébe?

Politikafilozófai értelemben valószínűleg ez a helyes válasz, de ez már a plurális társadalom és a szólásszabadság kérdéskörét is érinti. Azt gondolom, együtt kell élnünk az erkölcsi felfogások sokszínűségével, különben visszacsúsznánk a felvilágosodás előtti korszakba. Önmagában a morális felháborodás nem legitimálhat egy büntetőjogi tényállást. Erre akartam utalni a holokauszt-tagadással kapcsolatos vitával. A büntetőjog csak egy közös erkölcsi minimumot testesíthet meg. Veszélyes útra lépünk, ha az állam büntetéssel sújt bizonyos morális elképzeléseket.  Ezen az úton akár még oda is eljuthatunk, hogy ismét büntetendő lesz az istenkáromlás. Újra Kantot idézve, a jogállam egyik legfontosabb alapelve az egyén intraperszonális és interperszonális kötelességei közötti különbségtétel, a kanti értelemben vett jogállam és erényállam, a legalitás és a moralitás elhatárolása. Az állam törvénye az individuumtól csak legális viselkedést követelhet meg, ami interperszonális, tehát az egyes emberek közötti viszonyokban érvényesül. A benső meggyőződés, a „forum internum” pedig nem lehet a külsődleges törvényhozás tárgya. Egy elvileg nyitott társadalomban nagyon nehéz ugyanis megmondani, hogy milyen meggyőződéseket is szabad vagy indokolt pönalizálni.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.