„Orvosi hivatásom soha nem irányul az emberi élet kioltására” – avagy a mentális zavarban szenvedők eutanáziájának kérdése

„Orvosi hivatásom soha nem irányul az emberi élet kioltására” – tartja az orvosi eskü Hippokratész halhatatlan szavait. A kérdés viszont, hogy több évezred távlatából mennyire lehet helytálló manapság ez az elv, illetve van-e alóla kivétel? Az eutanázia témaköre széles körben vitatott téma a jogirodalomban, a mentális zavarral küzdők megítélése pedig még inkább megosztja a tudományos közösséget. Ennek ellenére néhány országban már lelki okok alapján is kérhető és végrehajtható eutanázia. Kik tartoznak bele abba a személyi körbe, akiknek megadhatjuk a „kegyes halál” lehetőségét? Milyen dilemmákat vet fel a mentális zavarral küzdők eutanáziájának témája a jogalkotókban és a társadalomban? Cikkemben ezen kérdésekre keresem a válaszokat.

A témáról széleskörű szakirodalom áll rendelkezésre, többek között az Arsboni oldalán is olvashatunk annak büntetőjogi és alkotmányjogi aspektusairól, így jelen cikkemben csupán a fogalmak rövid elhatárolására térek ki. A passzív eutanázia, – amely Magyarországon is megengedett – az ellátás visszautasítását jelenti, míg az aktív eutanázia egy olyan lehetőség, mely a gyógyíthatatlan betegek szenvedésének megszüntetését szolgálja tettlegesen, orvos által, hagyományosan méreginjekció beadásával. Az asszisztált öngyilkosság az aktív eutanázia egyik fajtája, melynek során a beteg orvosi felügyelet mellett vethet véget saját életének.

Röviden a leggyakoribb zavarokról, melyek tünete a halálvágy

A téma szempontjából három releváns zavart emelek ki: a klinikai (major) depressziót, a PTSD vagyis a poszttraumás stressz szindrómát és a borderline személyiségzavart. A depressziónak több fajtája ismert, az öngyilkosságot, -vagy kísérletet elkövetők 65-75%-a[1] szenved súlyos klinikai major depresszióban, melynek diagnosztizálásához szakpszichiáterre van szükség. A tüneteket legalább 6 hónapon keresztül kell tapasztalnia a betegnek, melyek: levertség, krónikus fáradság vagy insomnia, étvágytalanság, motiváció elvesztése, magányosság, üresség érzete, továbbá öngyilkos gondolatok.

A PTSD, azaz a poszttraumás stressz szindróma kialakulásának hátterében valamilyen súlyos trauma megtapasztalása áll. A PTSD-vel küzdő személyeknek bizonyos helyzetek kiválthatják ezen traumák „újraélését”, amely a hétköznapokban erős szorongással, pánikrohamokkal jár, vagy alvás közben a traumatikus helyzet újraálmodásával, ún. flashback-ek formájában. Emellett létezik az ún. komplex poszttraumás stressz szindróma (CPTSD), amely során a PTSD-vel járó tünetek mellett jelentkezik az érzelmek nehéz kontrollálása, üresség, reménytelenség érzése, derealizáció, deperszonalizáció (idegenség érzete), illetve általában öngyilkos gondolatok.[2] Ebben a zavarban sokszor szenvednek például hazatérő katonák, terrorcselekmény áldozatai.

A harmadik vizsgált zavar érdekessége, hogy az előző kettővel szemben ez egy személyiségzavar, tehát a vele járó tünetek kezelhetőek, de teljesen kigyógyulni a zavarból nem lehet, hiszen az a személyiséget jellemző állapot, bizonyos személyiségvonások szélsőséges megnyilvánulása. A zavarra utaló tünetek már gyermekkorban megjelenhetnek, azonban általában csak tinédzser kortól súlyosbodnak. A zavar általánosságban nézve kiszámíthatatlan, szélsőséges és impulzív viselkedést eredményez, a diagnózis felállításához 9 tünetegyüttes fennállása szükséges, ezek az alábbiak: extrém viselkedések (pl. túl sok vagy túl kevés alvás, alkohol vagy kábítószerek fogyasztása, függőségek), extrém érzelmi kilengések, kirobbanó harag, félelem az elhagyástól, instabil kapcsolatok, zavaros vagy változó önkép, impulzív, illetve önpusztító viselkedés, önsértés, krónikus ürességérzet, gyanakvó viselkedés, elvesztett kapcsolat a világgal.

Fókuszországok: Belgium, Hollandia, Svájc, Kanada

Európában és a világ egyes országaiban engedélyezett az aktív eutanázia. Melyek pontosan azok az országok, ahol a szakma kiválóságai vitába keveredtek egymással és a jogalkotókkal?

Belgiumban 2002 óta[3] lehet eutanáziát kérni, az elmúlt években az országban egyre rugalmasabb az eutanázia engedélyezése. Több esetről is tudunk, amelyek nagy port kavartak az elmúlt években, többek között Tom Mortier 62 éves major depresszióban szenvedő édesanyjának eutanáziája[4] vagy a 23 éves terrorcselekményt elszenvedő lány esete, akinek engedélyezték CPSTD-re hivatkozva az orvos általi halált.

Hollandiában mérsékeltebb a helyzet. A mentális zavarokat illetően elenyésző a végrehajtott eutanáziák száma. Nagy százalékban a demenciában szenvedő betegeknek szokták engedélyezni, más pszichiátriai zavarok tekintetében a végrehajtott eutanáziák száma alig éri el az 1%-ot.

Svájcot azért tartom fontosnak megemlíteni, mivel az „eutanázia turizmus” ebben az országban a legjellemzőbb és talán ebben a térségben erről lehet a legtöbbet hallani, milyen fejlesztések, új szabályozásokat eszközölnek az eutanázia kérdésében. Svájc érdekessége viszont, hogy mentális betegségre hivatkozva nem hajtottak még végre eutanáziát az országban, továbbá támogatottabb az asszisztált öngyilkosság formája.

Cikkemet az Európán kívüli kitekintéssel zárom. Kanadában 2016-ban legalizálták az asszisztált öngyilkosságot olyan személyek számára, akik gyógyíthatatlan betegnek minősítenek. Egy évvel később Adam Mair-Clayton esete megrázta a lakosságot. A fiú kampányt indított, hogy mentális betegek számára is lehetőséget biztosítsanak az asszisztált öngyilkosságra, mivel a meglévő szabályozás véleménye szerint diszkriminatív. Adamnek egy nagyon ritka mentális zavara volt, az ún. szomatizációs zavar, melynek során a beteg fantom fájdalmakat él át. A fiú több gyógyszert szedett a kezelés részeként, aktív életet élt, ám mentális problémája miatt 2016-ban a kórház egy sűrűn látogatott hellyé vált számára, fájdalmain nem tudtak enyhíteni. A kanadai jogalkotókban tehát felmerült a kérdés, hogy milyen szinten lehet kiszélesíteni az eutanáziára jogosultak körét. A Supreme Court megítélése szerint Adam nem felelt meg a kritériumoknak, kérelmét visszautasították. Adam 2017. április 13-án sajátkezűleg vetett véget életének. [5]

A fenti esetek jól mutatják, hogy a téma megítélése korántsem olyan egyszerű, mint az talán első olvasásra tűnhet. Fontosnak tartom emiatt, hogy mélyebbre ássunk, szélesítsük a perspektívánkat, ezáltal csökkentve a témát övező stigmatizációt. Következő cikkemben részletesen áttekintem a szabályozást és a hazai viszonyokat.

Ez a cikk az Arsboni 2023. tavaszi gyakornoki programjának keretében készült.

Források