Szabadalmi oltalom – szigorú védelem minden áron

A szabadalmi oltalmat a tudományos fejlődés és ezen keresztül a társadalmi jólét alapjaként szokás kezelni, amely megkérdőjelezhetetlenül minden jogrendszer részét kell hogy képezze. Vajon ez a paradigma mennyire igaz? Minden találmányra egyenlően az? A fejlődő országok példáján keresztül látható, hogy a szabadalmak léte igenis komoly kihívások elé állítja ezen országok egészségügyi rendszerét és közvetlenül számos beteg halálában játszhat kulcsszerepet. Mi a jog válasza ezekre az aggodalmakra?

A szellemi alkotások joga – a szellemi tulajdon (IP) – az iparjogvédelmi jogot és a szerzői jogot foglalja magában. A Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) nem határoz meg IP definíciót, csupán felsorolja milyen oltalmi formákat ismer el idetartozónak. Ehhez hasonlóan, átfogó meghatározást a magyar jogban sem találunk, az egyes oltalmi formák védelmét az új Ptk.-t követően is külön törvények látják el. Közös azonban ebben a szerteágazó joganyagban, hogy a tulajdon tárgya immateriális: az úgynevezett alkotás, amely nem azonos az azt esetlegesen megtestesítő dologgal. (Képletes példa erre a regényen fennálló szellemi tulajdon, illetve a a regényt tartalmazó könyv egy példányán fennálló tulajdonjog.) Erre reflektál e jogterület elnevezése a német (Geistiges Eigentum), a svéd (immaterialrätt) illetve magyar szabályozásban egyaránt.

05

Miért léteznek szabadalmak?

Ez a terület a tudás alapú társadalmakban kiemelkedően fontos, különösen igaz ez az iparvédelem körébe tartozó szabadalomra, amely a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (SZTNH) meghatározása szerint „a találmányok jogi oltalmát biztosítja azáltal, hogy a szabadalom tulajdonosa számára a versenytársakhoz képest előnyösebb pozíciót teremt a termékek és technológiák piacán“. Azonban a szabadalmak jelentőségére vonatkozó, közhelyszerű kijelentésen túl felmerül a kérdés: miért biztosít az állam kizárólagos jogot a szabadalmasnak, miért hoz létre egy időleges monopóliumot, noha a versenyjog eszközein keresztül általános szabályként fellép a versenyt akadályozó tevékenységekkel szemben? Többek között ez az ellentmondás inspirálta a XIX. század szabadalom-ellenes mozgalmát, amely a szabad piac egyik gátjaként azonosította ezt a jogintézményt, s amely mind az Egyesült Államokban, mind Németországban jelentős vitát generált, Hollandiában pedig egyenesen a szabadalmakra vonatkozó jogszabályok 1869-es hatályon kívül helyezéséhez vezetett (megjegyzendő azonban, hogy 1910-ben újra a szabadalmakat szabályozó törvényt fogadtak el).
Mi indokolja tehát a szabadalmak létezését? Fritz Machlup az An economic review of the patent system című könyvében a szabadalmak mellett felhozott érveket csoportosítva négy elméletet különített el. Az első, természetjogi elmélet szerint minden embernek természetes tulajdonát képezik saját ötletei; a második, monopóliumon keresztül megszerzett jutalom elmélete alapján pedig a monopóliumból származó gazdasági előny a feltalálói tevékenységért járó jogos ellenszolgáltatás, mintegy annak a munkadíja. Ezt a két elméletet napjainkban háttérbe szorítja a másik két, Machlup által meghatározott érvrendszer. A monopólium – profit – ösztönző elméletet lényege, hogy a monopóliumból származó profit hiányában csökkenne az innovációs hajlandóság, másrészt ahol szabadalmi rendszer nélkül a profit nem garantált, ott bizonyos szektorok befektető, illetve tőke nélkül maradnának. Végül, a titokcsere-elmélet azzal érvel, hogy amennyiben a találmány nyilvánosságra hozatalát a társadalom nem honorálná megfelelően, a feltalálók titokban tartanák újításukat, ennek következtében csökkenne a találmányok alkalmazásából eredő össztársadalmi hasznosság.

Ugyan ezek az érvek döntőnek hathatnak, mégsem általános érvényűek. Ahhoz, hogy a szabadalmi rendszer pozitív hatásai érezhetőek legyenek, egy bizonyos fejlettségi szint elengedhetetlen. Ennek megértéséhez elég átgondolni, milyen infrastruktúra szükséges például egy új gyógyszer kifejlesztéséhez. A fejlődő országok esetében többnyire nemcsak hogy az ehhez szükséges technika hiányzik, de az úgynevezett generikus gyógyszerek – azaz a szabadalmaztatott (innovátor) gyógyszerekkel azonos hatóanyagot tartalmazó, de más gyógyszergyár által előállított, vagy az eredeti gyógyszer oltalmi idejének lejárta után, legálisan, vagy az eredeti szabadalmat sértő módon, az oltalmi idő lejárta előtt piacra dobott, olcsó készítmények – legyártása is komoly kihívást jelent. Ehhez ugyanis szükség van a szabadalmi leírás megértésére, továbbá az úgynevezett reverse-engineering-re – vagyis arra a képességre, hogy a megszerzett mintapéldány alapján „visszafejtéssel” a gyártási folyamatot meg tudják ismerni – valamint arra, hogy ezek alapján az adott terméket le is tudják gyártani. Az ilyen hű másolatok elkészítése többnyire már önmagában jelentős szaktudást igényel. Az úgynevezett kreatív másolatok, még inkább az innovatív megoldások, pedig értelemszerűen ennél is többet.

Kutatás a jogi munkaerőpiacról

A kitöltők között a nyertes választása szerint kisorsolunk 4 db Szigetjegyet, egy 75.000 Ft-os IKEA utalványt vagy egy 75.000 Ft-os Repjegy.hu utalványt!

Éppen ezért a fejlődő országok importálni kénytelenek, a fejlett országokból származó termékek árát pedig sokan nem tudják megfizetni. Az egészségügyet érintő következmények ugyan nem egyedüliek – az oktatás és más szektorok is érintettek – azonban ez a szektor kapta és kapja ma is a legtöbb figyelmet. A WHO szerint a fejlődő országokban halnak meg a legtöbben olyan fertőzésektől és betegségektől, amelyek gyógyszeres úton kezelhetőek lennének. Nem véletlen, hogy a szigorú szabadalmi rendszereket leginkább a fejlődő országok felől éri kritika. Általánosan vitatott, hogy a fejlődést egy szigorú nemzeti szabadalmi szabályozás előmozdítja-e, vagy éppen ellenkezőleg, egy fejlődő ország esetében csak még erősebb lemaradást okoz.

02

Milyen megoldások lehetségesek egy ország saját szabadalmi rendszere kialakításakor?

A legkézenfekvőbb megoldás a nemzeti szabadalmi rendszer olyan kialakítása, amely a generikus gyógyszerek előállításának kedvez és általában a technikai felzárkózást részesíti előnyben. A kérdés az, mekkora a mozgástere egy országnak a szabadalmi szabályok kialakításában, ehhez pedig a nemzetközi egyezmények ismerete szükséges.

A szabadalmakra vonatkozó nemzetközi szabályozás története a nemzetközi harmonizációs törekvéseket tekintve meglepően régre nyúlik vissza, egészen a Párizsi Uniós Egyezményig (PUE, 1883), ugyanakkor fontos leszögezni, hogy az iparjogvédelem máig nemzeti szinten szabályozott joganyag. Azt, hogy az egyes nemzetek törvényhozói milyen minimumszabályoknak kötelesek megfelelni a szabályozás kialakításakor, ma az 1994-ben megkötött TRIPS Egyezmény határozza meg. Ezt megelőzően az országok viszonylag nagy szabadságot élveztek, a Párizsi Uniós Egyezmény tagjai is: az egyenlő elbánás elvén, a független szabadalom elvén és az uniós elsőbbség elvén kívül nagyjából szabadon határozták meg iparjogvédelmi szabályaikat. Ez azért kiemelkedően jelentős, mert a XIX. században jelentős ipari, és ezen belül gyógyszeripari fejlődést mutató országok (USA, Svédország) és a XX. században felzárkózó országok (Japán, Dél-Korea), mind éltek a lehetőséggel és kevésbé szigorú szabályozást vezettek be, mint ami az akkoriban legfejlettebb térségre volt jellemző (Anglia, Németország). Ezek az országok kezdetben rendszeresen alkalmaztak reverse-engineering technikákat, illetve csak a használati mintaoltalomhoz hasonló védelmet biztosítottak a jogosultaknak (ami többek között enyhébb bejegyzési feltételrendszert jelent, ugyanakkor emiatt kevésbé hatékony védelem, általában rövidebb oltalmi idővel). A gyógyszeripari termékek teljes kizárása az oltalmi körből szintén nem volt ritka megoldás – Dániában 1983-ig, Finnországban egészen 1995-ig(!) nem terjedt ki a szabadalmi oltalom gyógyszerekre.

Később ezek az országok egy bizonyos gazdasági-technikai fejlettséget elérve, a szigorúbb szabályozás felé mozdultak el, hiszen az az immár megerősödött szabadalmasok igényeit támogatta, ösztönözte az innovációt, stb. Ez a jelenség volt később megfigyelhető Kínán és Indián. A TRIPS Egyezmény elfogadását követően (1994) azonban a minimumfeltételek jóval magasabb szintet követelnek meg, igaz ugyan, hogy a leginkább elmaradott országokra (least developed countries – LDCs) némileg enyhébb szabályok vonatkoz(hat)nak, azonban a leginkább leszakadt, például egyes afrikai országok képviselői mégis amellett érvelnek, hogy ezek a kedvezmények nem elegendőek.

Lehetőségek a TRIPS Egyezményben

Megoldásként kínálkozik, különösen a gyógyszeripari termékek esetén a szabadalmi kényszerengedély (compulsory licence) jogintézménye. Ráadásul az Egyezmény 2005-ös módosításakor kodifikált 31bis. cikkellyel kiegészítve – elvben – ez a lehetőség még bővült is. Korábban ugyanis – néhány szűk kivételtől eltekintve – a tagállamok kényszerengedélyt csupán a saját nemzeti piacukra bocsáthattak ki. Így például, ha a szabadalom jogosultja csak igen magasa áron vagy nem kielégítő mennyiségben volt hajlandó bizonyos, az Egyezményben meghatározott sürgősségi közegészségügyi probléma kezelésére megfelelő gyógyszert forgalmazni, az adott ország engedélyezhette az országban a szabadalmazott gyógyszer egy másik, alacsonyabb árat ígérő gyárnak a gyógyszer gyártását és forgalmazását. Azokban az esetekben azonban, ahol ilyen szükséghelyzet egy gyógyszeriparral nem rendelkező országban merült fel, ez a megoldás értelemszerűen nem jelentett effektív segítséget. A kiegészítéssel azonban a kényszerengedélyt kibocsátó állam egy másik állam területére is engedélyt adhat a forgalmazásra. A valóságban azonban ez a kiegészítés nem érte el a kívánt hatást, 2013-ig egyetlen egyszer alkalmazták: Kanada bocsátott ki kényszerengedélyt egy kanadai gyógyszergyárnak, hogy egy másik kanadai szabadalmas antiretrovirális gyógyszerét legyárthassa, majd azt Ruandába forgalomba hozza. Az LDC országok képviselői szerint a hosszadalmas és bonyolult eljárásrend valójában közel ellehetetleníti ennek a lehetőségnek az alkalmazását.

Nemzetközi szervezetek állásfoglalása és a fejlődő országok álláspontja

A LDC országok tekintetében két releváns szervet érdemes megemlítenünk, amelyek megkeresésre átvilágítják egy adott országban a szellemi tulajdon helyzetét, majd a majd az észlelt problémákat figyelembe véve, de lege ferenda ajánlást adnak ki. Ugyan ezek az ajánlások, javaslat csomagok többnyire nem nyilvánosak, az általános irányelveket, amelyeket ezek a szervek követnek, tudni lehet. Ennek alapján pedig elég érdekes helyzetbe kerülhet az az ország, amely mindkét szervezettől ajánlást kér, valószínűleg éppen ellenkező megállapításokat fognak tartalmazni.

Elsőként kell említeni az 1967-ben alapított, fent említett WIPO-t, amelynek célja, hogy „védje a szellemi tulajdont az egész világon, és ösztönözze, elősegítse a kreatív tevékenységeket”. Többek között ebből is a szigorú szabadalmi szabályozás és a szellemi tulajdon erős védelme melletti kiállás következik. A másik releváns szerv, az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD), amely inkább fejlődés orientált szerv, az adott ország sajátságos gazdasági struktúráját, fejlettségi szintjét jobban figyelembe vevő, a LDT országokkal kiemelten is foglalkozó intézmény. Állásfoglalásaikban sokszor alacsonyabb sztenderdek alkalmazását javasolják, mint amit a nemzetközi közösség – köztük is a leginkább fejlett országok – elvárna.

Ugyan a TRIPS Egyezménynek számos fejlődő ország a tagja, de nem mellesleg azért, mert egy óriási nemzetközi szerződéscsomagot fogadtak el, ahol a TRIPS tagság egyfajta melléktermékként jelentkezett több ország esetében. Az elfogadott „csomag” a Marrakeshi Egyezmény volt, amely létrehozta a Világkereskedelmi Szervezetet (WTO). A fejlődő országok egy részét csatlakozásról a WTO 2001-2006 között rendezett tárgyalási fordulóján elfogadott Doha-menetrend pontjai győzték meg (a fejlődő országoknak a világkereskedelembe történő erősebb integrációját ígérték, főként a számukra kulcsfontosságú mezőgazdaság területén: az exporttámogatások, és a hazai termelés támogatásának eltörlését tűzték ki célul). Mint azt később számos fejlődő ország nehezményezte, mindez nem valósult meg, a fejlett országok továbbra is élnek többek mezőgazdasági termékek esetén exporttámogatásokkal. Így a tárgyalások során született alkut, hogy a szellemi tulajdont szigorúbb szabályozásnak vetik alá cserébe a fejlett országok mezőgazdasági piacainak megnyitásáért, a fejlett országok nem tartották be – hangzik a fejlődő országok felől a kritika.

Ezt az érveléstelfogadva és az egyes országokban jelentkező, bizonyos szabadalmak miatt kielégíthetetlen szükségletet érzékelve kijelenthető, hogy a probléma korántsem egyszerű és nem valószínű, hogy teljesen kielégítő megoldás születik majd a WTO következő esedékes Miniszteri Konferenciáján. Pedig, ahogy számos afrikai akadémikus fogalmaz, nem a segélyezési rendszer csiszolgatása a megoldás, hanem azon eszközök használatának lehetővé tétele, – például generikus gyógyszerek mielőbbi gyártása – amelyekkel a most jelentős szellemi tulajdonnal rendelkező országok egykor éltek annak érdekében, hogy elérjék azt a fejlettséget, ahol most vannak.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

A képek forrásai:

http://www.codex99.com/typography/images/paige/1874_patent_lg.gif http://www.mamfamedical.com/UserFiles/Image/homepage.jpg

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.