Személyiségsértés algoritmussal? – Az automatikus kiegészítő funkció vizsgálata

Az alábbi cikk az Arsboni, a Bird & Bird és a Wolters Kluwer 2018-as Cikkíró Pályázatára készült írás szerkesztett változata.

1. Problémafelvetés

CARL FRIEDRICH V. WEIZSÄCKER még 1950-ben így fogalmazott: „Úgy gondolom, hogy a rádió feltalálása nagyobb felelősséget von maga után, mint az atombomba elkészítése. A propaganda sokkal mélyebbre tör, mint a bombák.” Ehhez képest a legújabb telekommunikációs hálózatok és eszközök megjelenése még jelentősebb problémákat vet fel. Az alapvető tézisek még távol állnak a teljes kidolgozottságtól még úgy is, hogy mind domesztikus, mind európai uniós szinten született szabályozás, s annak reformja is nemrégen zajlott le.

A hiányosságokat kiválóan példázza az egyik Nagy-Britanniában született bírósági határozat indokolása, ahol Eady bíró a következőképpen érvelt:

„egyetlen döntés sem született az internetes szolgáltatást nyújtók kapcsán idáig, amely kifejezetten lefektetett volna olyan általános alapelveket, amelyek körvonalazzák ezeknek az entitásoknak a tradicionális common law-ban betöltött szerepét.”

Általánosan alkalmazható zsinórmértékhez viszont nem nyúlhatunk, azok kidolgozása még a tudomány, illetve a későbbi ítéletek folytán születhetnek meg.
Különösen az egyes keresőmotorokban működő automatikus kiegészítő funkció újszerűvé teszi a szólásszabadság és a személyiségi jogok érvényesülésének alapvető konfliktusát. 2009-től jelentős változás történt ugyanis a keresők piacán; ekkor tűnt fel a fenti funkció a Google szolgáltatásai között. Ennek köszönhetően úgy lehet rátalálni egyes információkra a keresőmotort használata közben, hogy keresési kulcsszavakat nem is kell a maguk teljességében begépelni, egy bizonyos algoritmus ugyanis „előre gondolkodik” helyettünk. A folyamatos kiegészítéssel pedig akár meg is változtathatja keresésünk irányát az online kliens, még mielőtt lenyomnánk az „Entert”. Más szóval a Google keresési eredményünket előrevetíti, megjósolja, vagy éppen erre nézve javaslatokat tesz nekünk, melyekkel olyan találatokra bukkanhatunk, melyek az érdeklődési körünkhöz kapcsolódnak. A javaslatok azonban a keresett természetes vagy jogi személy személyiségi (tágabban adatvédelmi) jogaira, illetve gazdasági helyzetére lehetnek hatással, sőt érdekeiket is súlyosan sérthetik.

Utóbbi feltevés könnyen alátámasztható néhány arányszámmal. A honlapokat felkeresők csupán 15%-a jut el közvetlenül az adott kiszolgálóhoz, a többi különböző keresőkön keresztül. Nem kétséges tehát, hogy egy adott vállalat az automatikus kiegészítés folytán vagy az ún. „Google PageRank” keresési találatok általi sorba rendezés következtében súlyos gazdasági hátrányhoz vagy éppen előnyhöz juthat, ennek minden jogi konzekvenciájával együtt. A keresőmotorokat üzemeltetők szempontjából pedig fontos megjegyezni, hogy a felhasználók egyre növekedő számának következtében a honlapok indexálása, keresési kapcsolatok feldolgozása nehezebbé vált. Ráadásul

ezek az algoritmusok nagy mennyiségű személyes adatot is használnak és tárolnak hosszabb távon – akár „akaratuk ellenére” is

Jogász vagyok, mi közöm nekem a szoftverekhez?

Szerintünk nagyon is sok! Az elektronikus eljárások terjedése csak egy dolog, de azt tudtad, hogy ma már egyre több iroda használ a teljesítmény mérésére is szoftvereket? Vajon hogyan állapítja meg egy ilyen program, hogy milyen ügyvédjelölt vagy? És miben tud segíteni a saját irodád hatékonyabbá tételéhez?
A jövő jogászainak ajánljuk az eddigi egyik legérdekesebbnek ígérkező témánkat!

–, hogy a későbbi eredményeket ennek megfelelően alakítsák. A folyamatban további kérdés a fejlesztők szerepe, hiszen, mivel az automatizált szoftver fentiek szerint tárol, adatokhoz hozzáfér, akkor azzal szükségszerűen a felügyelet lehetősége, esetlegesen kötelezettsége is együtt járhat.


A fenti jogsértések az eddigi gyakorlat alapján sokfélék lehetnek. Azzal, hogy a kereső algoritmusa szavak kombinációját állítja elő még a találatok listázását megelőzően, a leggyakrabban felmerülő jogsértő tartalom egy adott üzletember vagy vállalkozás neve mellett bizalmatlanságot keltő kifejezések lehetnek. Ilyen lehet a „csaló” vagy „szélhámos”. Ezek az esetek – függően attól, hogy milyen kontextusban, vállalkozási vagy személyes körben érintik a személyt – a magánélet sérelméhez, a személy hátrányos megkülönböztetéséhez, illetve a (gazdasági) jóhírnevének a csorbításához vezetnek. Ugyanezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy a közszereplők ebben az esetben is szélesebb tűrési kötelezettséggel rendelkeznek-e.

Más esetekben nem feltétlenül jóhírnévsértő tartalommal állunk szemben, viszont a társított kifejezések egyszerűen lehetnek alaptalanok, félrevezetőek vagy hamisak. Ugyanezt a tárgykört érinti, mégis speciálisabb kérdés a névviseléshez való jog, ahol különösen a névváltoztatás és az azzal felmerülő további problémák relevánsak.
Külön értelmezendő a személy múltjához kapcsolódó egyes, a nyilvánosságra hozatal időpontjában jogszerű tartalmak újabb „felfedezése”, tehát az az eset, amikor a kereső az esetlegesen a feledésbe merüléshez való jog kategóriájába tartozó információt listáz. Ugyanígy határterület a zeneművek, illetve filmalkotások címei mellett megjelenő illegális fájlmegosztó portálok („Rapidshare”) vagy azokra utaló általános kifejezések („torrent”), amelyek alkalmasak lehetnek a felhasználók kalóz tartalmak felé történő akaratlan terelésére. Ugyanezen az irány tovább folytatását jelenti a védjegyek és más szerzői jogi jogsértések taglalása, ez azonban jelen cikk vizsgálati tárgyán túlmutat.

A fent említett kérdéskörök és az azokhoz tartozó bírósági ítéletek sokasága bár bizonyos irányokat mutat, mégis keresi a végleges, a felek számára lehető legméltányosabb judikatúrát.

Ha azzal egyet is értünk, hogy a jogsértések megállapíthatóak, az kérdés marad, hogy magával a tartalom megjelenítésével, annak el nem távolításával vagy bizonyos figyelmeztetésre való törlés elmulasztásával következik-e be? A rendszergazdák, illetve fejlesztők mennyiben hatnak közre a tartalom kialakításában? Mennyire kell szélesnek lenni a felelősségüknek, ha egyáltalán felelőssé tehetőek? Ha nem állapítható meg ez, akkor mégis ki (mi) az, aki (ami) megfelelően teljesítheti, illetve teljesíteni köteles a jogsértésből származó kérelmeket, szankciókat? Melyek lehetnek ezek a hatékony jogkövetkezmények? Mennyiben adható ezekre a kérdésekre jogi, mennyiben azon túli válasz?

A feladat nem egyszerű, hiszen személyiségi jogvédelem egy olyan újszerű kérdésével állunk szemben, ahol maguk a felhasználók által – részben vagy egészben – generált tartalom válik jogszerűtlenné. A fenti dilemmákra próbál jelen cikk válaszokat adni a technológia, az ügyek és a személyiségi jogsértések ténybeli és jogbéli megítélésének kifejtésével.

2. Az algoritmusok potenciális jogsértő természete a személyiségi jogvédelem terén

Még mielőtt a felelősség alanyát meg próbálnánk határozni, szükség van az érintett személyiségi jogok kapcsán annak kijelölésére, hogy egyáltalán az algoritmus működése (legyen az a Google vagy más szolgáltató által fejlesztett) ki tudja-e meríteni az egyes törvényi tényállásokat. Egyszerűbben szólva azt kell megállapítanunk, hogy

ha az automatizált kiegészítő a „prostituált” szót szerepelteti a sérelmet szenvedett neve mellett, az minősülhet-e „véleménynyilvánításnak”, esetleg „tényközlésnek”

és így tovább. A szakirodalom és a bírósági ítéletek meglehetősen sokszínű képet festenek, amelyek meglátásait – kritikai éllel – szándékozom rávetíteni a magyar szabályozási környezetre.

Elsőként azt a nézetet szükséges megvilágítani, amikor a bíróságok nem tekintik sem véleménynyilvánításnak, sem tényközlésnek az algoritmus munkájának eredményét. Itt a német elsőfokú bíróság (LG Köln) szerint a kereső által kidobott szókombináció teljes mértékben fenntartja a lehetőséget a felhasználó számára, hogy a javaslatoktól függetlenül döntsön. Előre az sem eldönthető, hogy később milyen találatokat fog listázni a rendszer. A javaslatokat mintegy „szlogenként” is értelmezhetjük egy bizonyos, a német legfelsőbb bíróság kialakult gyakorlata szerint – ami egyebekben nem lehetett volna alkalmazandó a fenti esetben. Így pedig arra következtethetnénk, hogy kevés vagy semmilyen jelentéstartalommal nem rendelkezik egy a fenti értelembe vett keresés-kiegészítés. Más esetben a magyar bíróság (Fővárosi Ítélőtábla) nem állapította meg a személyiségi jogsértést egy olyan esetben, ahol a sérelmet szenvedett az elfeledéshez való jogán kívül jóhírnévsértésre is hivatkozott, jóllehet olyan tartalomra, amelyet egy harmadik honlap tett közzé. Érvelése szerint a Google egy évig halogatta, illetve nem teljesítette találati listából való törlés iránti panaszbeadványa intézését. Itt a bíróság a kereső működésének érdemében nem határozott, inkább leányvállalat helyzetével foglalkozott, de azt is megjegyezte, hogy nem talál jogalapot a törlésre irányuló kérelem kapcsán, a kereső működése nem meríti ki a törvényi definíciót.


A fenti érvelések – bár más irányokat mutatnak – egyaránt hibásak. Noha fennáll a lehetősége a felhasználónak a választásra, mégis ezen feltevés vitatható. A magyar bíróságnak pedig igaza van annyiban, hogy harmadik fél által közzé tett cikkek jogsértő tartalmáért nem tehető felelőssé a Google, azzal viszont nagyon nehéz egyetértenem, hogy az algoritmusból való törlésre, blokkolásra ne lenne jogalapja. Elég, ha csak az általános szerződési feltételekre utalunk. Azonban ez a bizonytalanság is rámutat arra, hogy mennyire joghézagokkal teli a szabályozás, s a számos határeset miatt nagyon nehéz a bíróságoknak is fogódzkodót találniuk.

A „régi” joggyakorlat ugyanis vagy elavult vagy egyáltalán nem nyújt segítséget számunkra.

Másik, sokkal helyesebb nézőpont és gyakorlat szerint a kiegészítések egy olyan jelentéstartalommal rendelkeznek, amelyek következtében a felhasználók a személy neve és a sérelmes tartalom (pl. csaló) között legalább potenciálisan tartalmi kapcsolatot találhatnak. Ezt a nézetet tudta magának több német bíróság is. Kétséges viszont, hogy a tényszerűen megjelenített kiegészítés a szolgáltatónak betudható tartalom-e. Az azonban nem feltétel, hogy az üzemeltető ezeknek az eredményeknek a tartalmának létrehozásában tudatosan részt vegyen. Sőt a kijelentéstartalom vizsgálatánál a kontextusra kell csupán figyelemmel lenni. Másik oldalról a felhasználónak nem tisztje azt megítélni, hogy a kijelentések, tényállítások kinek vagy minek a belső tudattartalmai, elegendő azzal tisztában lenni, hogy azok megjelennek és valamilyen – tartalmi – kapcsolatba kerülnek a keresett személy nevével. Mivel a tudattartalmat nem vizsgáljuk, a külvilágban tapasztalt tényállási elemeket kell visszavetítenünk. Ez azt a kérdést veti fel, hogy a szókapcsolatok véletlenszerűen ugranak-e fel vagy a felhasználó okkal feltételezheti, hogy ezek valós kapcsolatot teremtenek egymással. Az algoritmusok működésének taglalásánál már említett módon a Google három tényező alapján dolgozza fel a begépelt adatokat, amely legalább arra enged következtetni, hogy a felhasználó legalább vélelmezheti – mivel elvileg tudatában van a szerződési feltételeknek – a szavak közötti összefüggést. Ezzel pedig nem csupán a hibák, a keresés formai tényezőinek javítására hivatott, hanem

egyúttal új kifejezéseket alkot meg a szóösszetételek folytán,azaz ilyen módon „tényt állít”, illetve „véleményt nyilvánít”.

A kulcs pedig a felhasználóban keltett viszony az adott szóösszetételhez (sértő kifejezéshez és személynévhez). Ezzel könnyen megcáfolható az a fentebb taglalt nézet is, hogy a kiegészítések mintegy jeligeként, szlogenként funkcionálnak csak. A különbség tehát elsősorban a szavak kontextusán túl azok eredetében keresendő. Egy keresési javaslat sokkal inkább egy bonyolult matematikai képlet alkalmazása a felhasználóktól szerzett tartalomról, mint egy egyén (vagy kisebb csoport) tudattartalmának a kifejeződése. Ráadásul az is kimutatható, hogy a rossz, negatív tartalommal rendelkező kiegészítések jobban megragadják a felhasználók figyelmét, ezzel jogpolitikailag is kiemelve a helyzet jelentőségét és segítve az elhatárolást.

A fenti érveléshez hasonlóan, azonban attól e cikk következtetésétől különböző módon a német legfelsőbb bíróság korábban citált ügyében az ilyen szókapcsolatokat „hamis tényállításnak” tekintette, s ezzel a kettő kifejezés közötti valós összefüggést cáfolta, jóllehet megállapította a jogsértést. Viszont okfejtésünket folytatva sokkal inkább arra juthatunk, hogy a kereső tulajdonképpen nem hamis tényt állít, hanem valósan igazolja – így állítja –, hogy az előzőekben a felhasználók az adott szavakat az adott régióban és időintervallumban nagyobb volumenben keresték egymás mellett. Példával szemléltetve a kifejezés „X.Y. prostituált” hamis kijelentés gyanánt könnyen alkalmas a személyiségsértés megállapítására, azonban „valójában” a kereső mégis a következőt szándékozza „mondani”: „X.Y. neve mellett sokszor szerepeltetett a prostituált szó”. Ez tehát egy valós állítás, amely a felhasználókból mégis a fentebb említett hatást váltja ki, így eredményét tekintve nem, csak dogmatikailag tér el a német bíróság következtetésétől. Összességében tehát ezen az alapon megállapítható a jogsértés.

3. Konklúzió: a közvetítő szolgáltatói felelősség hatókörének megszabása és kiegészítő javaslatok

Az elmúlt évek során a legtöbb olyan országban, ahol felmerült a keresőmotorok automatikus kiegészítő funkciójának a jogsértő „magatartása”, eljutottak az ügyek a legfelsőbb bíróságokig, még hazánkban is született két jogerős ítélet, jóllehet ítélőtáblai szinten. Ebből azt a konklúziót kellene levonnunk, hogy kezd egy nagyjából egységes irány kirajzolódni, pedig nagyon nem ez a helyzet. Egyes bíróságok – főleg az angolszász világban – régi jogi standardokhoz nyúlnak, amelyek már nem kielégítők a mai „cyber jog” világában, de másoknál is hiányzik a világos, logikus, a technikai környezetet helyén kezelő érvelés.

A helyzetet tovább nehezíti, hogy igen jelentős érdekek feszülnek egymással szembe, amelyek nagyon nehezen feloldhatók. Egyrészről az államnak – különböző megfontolásokból – érdeke vagy éppen kötelezettsége az állampolgárait védeni, azok személyhez fűződő jogait, magánéletét, személyes adatait tiszteletben tartani. A másik oldalon viszont ott áll a véleménynyilvánítás szabadsága, a közügyek szabad megvitatása, amely a telekommunikáció újszerű világában az internet platformjára tevődött át. Ugyanezen az oldalon állnak a globális világ legnagyobb gazdasági társaságai, élükön a Google-el vagy az Amazon-nal, amelyeknek ugyancsak az az érdeke, hogy minél több adatot gyűjtsön a felhasználóiról és ha az „eredmény” félre is csúszik, ne legyenek felelősek az automatizált szoftverjeik jogsértésért. Ez a nézőpont is védhető, hiszen lehetetlen minden keresési találat, javaslat mellé egy fejlesztőt odaállítani felügyelni az egész folyamatot.


Mégis előremutató az a cikkben is megvilágított irány, amely szerint – s ebben élen az európai iurisdictio-val – megállapítható a jogsértés mellett a felelőssége is a közvetítő szolgáltató keresőmotorok üzemeltetőjének abban az esetben, ha a kiegészítő funkciók a felhasználóban azt a meggyőződést keltik a szavak összekapcsolásával, hogy az a keresett személyre tekintettel valós állítás.

Végül pedig szemléltetve, hogy nem csak a jognak, hanem azon túli, technikai környezetnek is van alkalmazkodási kötelezettsége, egy amerikai írónő, GILLIAN FLYNN idézetével zárom soraimat:

„A médiumok áthatják a jogi környezetet. Az internet, a Facebook, a YouTube korában nem létezik elfogulatlan esküdtszék.”

Források, felhasznált irodalom

Szakirodalom

Callamard, Agnes: Are courts re-inventing Internet regulation? International Review of Law, Computers & Technology, 2017/3. p. 324.
Festvortrag „Wohin führt uns die Wissenschaft?” in: 1. Ordentlichen Hauptversammlung der Max-Planck-Gesellschaft am 5./6.10. 1950, Sonderdruck. p. 35.
Karapapa, Stavroula, Borghi, Maurizio: Search engine liability for autocomplete suggestions: personality, privacy and the power of the algorithm, International Journal of Law and Information Technology, 2015/23. p. 261-262.
Kastl, Graziana: Algorithmen – Fluch oder Segen? Eine Analyse der Autocomplete-Funktion der Google-Suchmaschine. Gewerblicher Rechtsschutz und Urheberrecht, 2015/2. p. 136.
Koltay András – Nyakas Levente (szerk.): Magyar és európai médiajog. Wolters Kluwer, 2015. p. 333.
Popyer, Kacy: Cache-22: The Fine Line between Information and Defamation in Google’s Autocomplete Function Notes. Cardozo Arts & Entertainment Law Journal, 2016/34. p. 839.
S. Y. Cheung, Anne: Defaming by Suggestion: Searching for Search Engine Liability in the Autocomplete Era. in: Koltay Anrdás (szerk.): Comparative Perspectives on the Fundamental Freedom of Expression. Wolters Kluwer, 2015. p. 467.

Internetes források

„Algoritmusok – A keresés világa – Google”. http://www.google.com/insidesearch/howsearchworks/algorithms.html [2018.05.01.] WWWMetrics: Website Traffic. http://www.wwwmetrics.com/website-traffic.htm [2018.05.01.]

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.