Addig nyújtózkodj, ameddig a szólásszabadság ér. Vagy ameddig engedik? – Interjú Dr. Török Bernáttal

Letiltott cikkek, terjedő fake news, konteók, politikai viták, gyűlöletbeszéd. Ilyen körülmények övezik a legtöbb közösségi média felületét 2021. elején. Kétfelől is nagy az elvárás: moderáljanak többet, moderáljanak kevesebbet. Nehéz ilyen helyzetben okosnak lenni, de talán a legnagyobb baj nem is ez, hanem az, hogy nem demokratikusan megválasztott szervekről van szó és nem állami szintű hatalommal rendelkeznek. Hanem sokkal nagyobbal. Dr. Török Bernáttal jártuk körbe a témát. 

Egyre több cikk, írás, vélemény foglalkozik a közösségi média megnövekedett hatalmával és befolyásával. A tény vitathatatlan, s az ilyen méretű és jelentőségű tárgyköröket az állami szabályozás sem nézheti ölbe tett kézzel. A szabályozást nem csupán alkotmányjogi
szemszögből vizsgálhatjuk: az adatok védelme, a különböző reklámtevékenység, a
nyilvánosság kérdése, stb. mind-mind olyan témakörök, melyeknél a keretek és törvények
közé szorítás még gyerekcipőben jár, akár Európát, akár a világ többi országát nézzük. A
szólásszabadság csupán egy terület ezek közül, azonban jelentőségét tekintve óriási.
Beszélhetünk-e magáncégek esetében szólásszabadságról? Milyen pozitív hatása van a
lakossági párbeszédre a közösségi médiának? Hogyan nyúl bele ebbe és örülhetünk-e ennek?
Erről beszélgettünk Dr. Török Bernát egyetemi docenssel, az NKE Információs Társadalom
Kutatóintézet vezetőjével, az Alkotmánybíróság egykori főtanácsadójával. Interjú.

Hadd indítsam a beszélgetést egy egyszerűnek tűnő, de kevésbé egyértelmű kérdéssel! Milyen viszonyoknál beszélhetünk a szólásszabadságról?

Valóban ez az egyik legérdekesebb kérdés, ehhez képest keveset szoktunk beszélni róla. Mára már szinte adottnak vesszük, hogy amikor beszélünk, írunk, információt közlünk, egy szóval: kommunikálunk, akkor az automatikusan a szólásszabadság tárgykörébe tartozik. Holott ez nincs így. A „szólás” (amiről e szabadságjog a nevét kapta), nem a köznapi, emberi kommunikáció egészére vonatkozik, csupán annak egy részére. Ahhoz, hogy körül tudjuk határolni, érdemes megvizsgálni, hogy mi a szólásszabadság rendeltetése, célja. Bár más értékeknek, például az egyéni autonómiának is nagy jelentősége van, elsődlegesen a demokratikus vita lehetőségét teremti meg, és a nyilvános társadalmi párbeszédhez tartozó közlések tartoznak bele. Például egy orvos nem mondhat bármit a betegének a szólásszabadságra hivatkozva, ahogyan az otthoni, családi asztalnál történő véleménycsere sem tartozik ebbe a tárgykörbe. Ezt a kérdéskört a nyugati típusú demokráciák nagyjából egységesen kezelik, habár van némi hangsúlybéli eltérés az Atlanti-óceán két partján.

Melyek ezek a különbségek, mit helyeznek előtérbe az Egyesült Államokban, illetve Európában?

Az Egyesült Államokban szélesebb jogvédelem társul a szólásszabadsághoz, ez a jog
hatókörében is megmutatkozik. Az amerikai alkotmányos gyakorlatban olyan esetekben is hivatkoznak rá, amit mi nem kezelünk közvetlenül a szólásszabadság ügyeként, hanem már más jogok vagy alkotmányos értékek körében gondolkodunk. Ilyen például az, amikor adatokkal való rendelkezésről, vagy a kampányolásban elköltött magánvagyonról van szó.

Amerikában a cselekvési autonómia szélesebb köre tartozik a szólásszabadság doktrínájához, nálunk sokkal inkább a demokratikus párbeszéd elősegítése marad mindvégig a fókuszban.

Beszéljünk egy kicsit az alkalmazhatóságról. A social media felületek magáncégek, sőt, a felhasználók is mind-mind magánemberek. Hogy jönnek képbe az alapjogok?

Itt már lényegesebb a különbség a két kontinens szemlélete között. Nálunk,
Európában már szinte hagyományosnak tekinthető, hogy bizonyos esetekben horizontális
(magánemberek és cégek közti) viszonyokban is elvárjuk az alapjogok tiszteletben tartását. Evvel lényegében az államok reagálnak arra a valóságra, hogy a társadalmi életre és a jogaink érvényesülésére meghatározott körben a magáncégek is nagy hatással
lehetnek. Egy példa erre, egy más területről: egy szórakozóhely sem válogathatja meg, hogy milyen nemzetiségű, vagy származású embereket enged be a területére. A diszkrimináció tilalmát (melyet régebben csupán az állam-állampolgár viszonylatban értelmeztünk), már a magánszereplők viszonyaiban is elvárjuk és jogilag ki is kényszeríthetjük. Hasonló történt a személyes adataink védelmével is. Az Egyesült Államokban az alapjogok horizontális hatálya nem törte át a korábbi doktrinális
kereteket, ezért ott a social media felületeket nem tudják, nem is akarják a szólásszabadság oldaláról megfogni. A problémákat érzékelők ott sokkal inkább versenyjogi eszközökkel nyúlnának bele a már-már monopol helyzetben lévő tech-cégek életébe.

Mi változott pl. a Facebook indulása óta? Miért csak több év eltelte után vitatéma a social media felületek megregulázása?

Jó 10-15 évvel ezelőtt, alkotmányjog órán lehetett viccesen beszélni a Facebookról, mint magánvállalatról: olyan, mint egy házibuli. Azt engednek be a szervezők, akit akarnak és olyan szabályokat hoznak a felhasználókra, amilyet csak szeretnének. Egy biztos, hogy az állam nem szólhat bele. Azonban világosan látszik, hogy mára a Facebook túlnőtte egykori házibuli szerepét. Egyrészt amiatt, mert több milliárd felhasználójuk lett, másrészt – ami fontosabb – a társadalmi párbeszéd jelentős része itt zajlik. Az embereket foglalkoztató témák megvitatása, a politikai diskurzus egy része átterelődött ide. Még mindig ők határozzák meg, mit engednek és mit nem, de ahogyan a jelentőségük megnőtt, úgy a közügyek vitájának befolyásolása terén már nem kaphatnak szabad kezet.

Hol tart most ez a moderálás? Az egyes platformok előszeretettel címkéznek fel, vagy tiltanak le bejegyzéseket egyes személyektől, politikusoktól.

Érdemes lenne megint visszatérni ahhoz, hogy miért jöttek létre ezek az oldalak. Biztosak
lehetünk abban, hogy van egy erőteljes demokratikus hozadéka ezeknek az oldalaknak: olyan emberek is szóhoz jutnak és alakíthatják a közvéleményt, akiknek eddig nem volt
lehetőségük. Régebben, valójában csak azok az emberek tehették ezt meg, akiket a hagyományos média kapuőrei, vagyis az újságok, rádiók, televíziók beengedtek a vitába. Ma szinte bárki megteheti ezt abban az értelemben, hogy lehetősége van sokakhoz szólnia.

Függetlenül attól, hogy ez sokaknak tetszik, vagy nem tetszik, örülnek neki, vagy sem, félnek tőle, vagy sem, biztos, hogy erősítette a demokratikus részvétel lehetőségét.

Én úgy gondolom, hogy ez önmagában jó dolog, ezzel érdemes élnünk és kár lenne
feladnunk. Viszont manapság maguk a közösségi média szolgáltatók is veszélyeztetik ezt a
hozadékot, amikor az egyre szélesebb körű moderálással, már tartalmilag nyúlnak bele a párbeszédbe. Elkezdtek maguk is kapuőrökként viselkedni. Ezt én nem tartom jó iránynak, nem gondolom, hogy ezeknek a platformoknak a közbeszéd új ítészeivé kellene válniuk. Ráadásul nem is ezért jöttek létre, és továbbra is más szempontok felé tereli őket üzleti modelljük. Természetes elvárás, hogy a gyűlöletbeszédet, erőszakos tartalmakat, stb. visszaszorítsák. Amit azonban ma látunk, az már a politikai diskurzusba való egyre mélyebb beavatkozás.

„This claim is disputed.” („Ez a kijelentés vitatott.”) – látszik sokszor a Twitter jelzése. Elérik a várt hatást?

Szerintem nem. Azzal, hogy egyes politikusok megnyilvánulásait vitatottnak nyilvánítják
vagy törlik, nem segítik a helyzetet, és nem javítanak a közbeszéden. A politikusok állításait ugyanis – akárhol is hangozzanak el – eleve mindig csak egy fűtött politikai érdekek által övezett kontextusban lehet értelmezni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szólásszabadság a tudatos hazugságot is védené. Azonban egy politikai megnyilvánulás – ameddig demokrácia van – mindig „disputed”, azaz vitatott lesz. A címkézéssel azonban csak tovább távolodnak a társadalom amúgy is egyre inkább szétszakadó politikai közösségei.

Azon nagyon is lehetne gondolkodniuk a szolgáltatóknak, hogy az algoritmusok segítségével az egyes politikai csoportok ne csak a saját táborukból érkező véleményeket hallják, vagy lássák. Vagy hogy hogyan hozzák helyzetbe a minőségi újságírást. A törlés, címkézés, tiltás viszont nem a megfelelő módja a közösségi vita rendezésének. A helyeselhető lépések azonban még váratnak magukra.

A felülvizsgálatok gyakran vitatottak.

Igen, de nagyon nem mindegy, hogy milyen érvek mentén vitatjuk őket. Érdemes megnézni Mark Zuckerberg és Jack Dorsey néhány héttel ezelőtti szenátusi meghallgatását. Míg a republikánus képviselők cenzúráról és túlzott beavatkozásról beszéltek, a demokraták
hiányolták a cégek erősebb beavatkozását, például a klímaválságot tagadók visszaszorítása
érdekében.

A social mediaval tehát két bajuk volt a szenátoroknak: hogy túl sokat moderál, illetve hogy túl keveset moderál. Kétségtelen, nem könnyű megfelelni az elvárásoknak, éppen ezért nem is ezeket, hanem a demokratikus társadalmi vita érdekeit kellene szem előtt tartani.

Hol és hogyan tudna közbe lépni az állam?

Végső soron ez az a kérdés, amivel már az egész világon foglalkoznak a politikusok.
Ugyanakkor nincs könnyű dolguk: egyrészt azért, mert a kérdés messze nem csak jogi, hanem politikai relevanciával is bír. Az emberek szeretik használni a közösségi oldalakat,
és nem szívesen mondanának le azokról a lehetőségekről, amelyek más tekintetben
problémákhoz vezetnek. Az európai felfogás szerint mindazonáltal a társadalmi párbeszéd jelentős befolyásolása nem a cégek magánügye, hanem szabályozói fellépést is indokolhat. Másrészt nehezíti a helyzetet, hogy az internet és a közösségi oldalak globális szinten vannak jelen, és a szabályozáshoz teljesen máshogy állnak az egyes államok. Azt látom ugyanakkor, hogy ezekben a globális ügyekben sokszor jól azonosíthatók a közös európai alapok és irányok. Így volt ez a GDPR esetében, és így lehet az internetes platformok és a közösségi média szabályozásában is.

Irodalomjegyzék

A képek forrása: itt és itt elérhető.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.