„Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” – avagy a futárok jogviszonyának nemzetközi szabályozása

A platform alapú munka az elmúlt évek egyik legtöbbet taglalt munkajogi kérdése. Érdekessége onnan ered, hogy az eddig megalkotott törvényi kategóriák közé nem tudjuk begyömöszölni az ilyen jogviszonyban tevékenykedő személyeket, valamint az is kardinális probléma, hogy a platform munkások egy szürke zónában helyezkednek el klasszikus értelembe vett munkavállaló és önfoglalkoztatott között. Ezért a platform alapú munkavégzés még előre nem látható következményekkel járhat, amelyek szervesen átalakíthatják az eddig általunk megszokott képet a munkavégzésről és annak szabályozásáról.

Kik ezek a „szürke zónában tevékenykedő futárok”? Hogyan áll ehhez a „digitális- forradalomhoz” a világ országainak szabályozása? Vannak már olyan egyezmények, amelyekkel megpróbálják szabályozni a szabályozatlant? Ezekre és kapcsolódó kérdésekre keresem a választ a továbbiakban.

Kik is ezek a szürke zónában tevékenykedő futárok?

A szürke zóna megjelenése a technika rohamos fejlődésének tudható be, ugyanis a digitalizáció hatására olyan három szereplős „munkaviszonyok” jellenek meg, amelyek jogi megítélése több ország esetében még kétséges, azonban ezen jogi megítélés szilárd volta és kiforrottsága kulcsfontosságú tényező a méltányos és tisztességes kötelezettségteljesítés során, mindkét fél esetében. Ugyanakkor a jogviszony sajátos mivolta sem segíti elő a jogi kategorizálását. Ugyanis magán hordozza mind a munkaviszony, mind pedig a vállalkozási szerződés ismérveit. A munkaviszony „esszenciális” elemei közül megtalálható ezen jogviszonyban a felek közötti bizonyos mértékű alá- fölé rendeltség, amely megnyilvánul abban a tényben, hogy a platform bizonyos mértékű utasítási jogot gyakorol a „munkásai” felett abban az esetben ha elvállalják az adott feladatot, valamint a munkaeszközt és az egyenruhát is a platform biztosítja, ezen felül a platform megállapít olyan szabályokat, amelyek minden az „adott platformon tevékenykedő munkásra” kötelező jellegűek és értékelési rendszert is működtethet, amelynek eredményei a bérezésben nyilvánulnak meg, ilyen például az túlzott inaktivitás szankcionálása.

Ezzel szemben, mint már említettem, a vállalkozói szerződés, önfoglalkoztatotti jogviszony jegyeit is magán hordozza a „platform alapú munkavégzés”. Ilyen jegyek a következőek: a fix munkabér megállapításának a hiánya, valamint a „teljesítménybérezés”, ezen felül a munkaidő és a rendelkezésre állási kötelezettség megkérdőjelezhetősége, ugyanis a platform a szerződés alapján nem várhatja el a rendelkezésre állást a „munkásaitól”.

Ugyanakkor ellátott feladatkörük alapján a platformokon belüli differenciálás is elképzelhető, mivel amennyiben ténylegesen csak kereslet- kínálat közvetítői feladatokat lát el az online platform, akkor „match-maker” felületként kell kezelni. Ezzel szemben, amikor a fent említett „kvázi- munkáltatói” feladatkör ellátására is hivatott a platform, akkor a közvetítői funkciók háttérbe szorulásának eredményeképp a „match-maker-munkáltató” kifejezés használata kívánatosabb.

Tehát, a tagállami és egységes szabályozás mihamarabbi elkészítése azért is fontos, mert, amennyiben egy platform alapú gazdaságban tevékenykedő személy az állami szabályozás fogyatékossága folytán nem minősíthető munkavállalónak, vagy ruházható fel olyan garanciális jogokkal, amelyek az alárendeltségi viszonyát enyhítenék, akkor helyzete nagyon kiszolgáltatottá és igazságtalanná válhat.

A dilemma feloldására azt a kérdést kell minden kétségét kizáróan megválaszolnunk, hogy a felek gazdasági kockázatvállalása, illetve a felek közötti erőviszonyok esetleges egyenlőtlensége folytán a platform munkás a többletgaranciákkal védett pozícióba (munkaviszony) vagy egy mellérendeltségi pozícióba (megbízási/vállalkozói jogviszony) kerüljön-e a jogi szabályozás által.

Létezik már ezen „világméretű kérdésre” egy (vagy több) „világméretű válasz”?

Az Európai Unió Tanácsa, már több ízben megpróbálta ezt a kérdést rendezni, és a probléma felismerésén túl konkrét lépéseket is megfogalmazott, amelyek már csak a tulajdonképpeni gyakorlati és jogi megvalósításra várnak.

A legelső fontos lépés a konkrét célkitűzés megjelenése az Európai Unió gondolkodásában. „A munka jövője: az ILO fennállásának századik évfordulója alkalmából kiadott nyilatkozatban foglaltaknak az Európai Unió általi előmozdítása” című 2019-ben kiadott tanácsi következtetéstervezetben Már szerepel, hogy a platform alapú munkavégzés esetében is meg kell erősíteni a munkához kapcsolódó intézményeket, különösen a munkaügyi igazgatás és felügyelet intézményrendszerét és annak ellenőrzését, amely valamennyi munkavállaló védelmét szolgálja.

A második fontos pont, amelyet érdemes megemlíteni a „SOC/645 számú, A platformgazdaságban végzett munka méltányos feltételei” című Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (továbbiakban: „EGSZB”) által meghozott vélemény, amelyben több kardinális kérdésről is állást foglalt az EGSZB, többök között:

  • a platformgazdaságokban rejlő kihívásokról, lehetőségekről és kockázatokról;
  • a munkavállalók jogállásáról a platformgazdaságban; és
  • a digitális platformokon a munkakörülmények javítására szolgáló szakpolitikai eszközökről.

A fent említett dokumentumban, még egy nagyon fontos megállapítást és állásfoglalást tett az EGSZB, amely a közeljövőben megjelenő Európai Parlamenti állásfoglalás elvi megalapozottságát is adta, nevezetesen az EGSZB kimondta, hogy a platform alapú gazdaságban munkát végző személyeket főszabály szerint munkavállalónak kell tekintünk, ugyanis, ha ezt az állítást nem kezeljük evidenciaként, akkor bizonyos esetekben méltánytalan megítélés és igazságtalanság érheti az ilyen módon munkát végző személyeket. Elég csak arra gondolnunk, hogy bizonyos munkavállalói jogok megillethetik az ilyen gazdaságban dolgozó személyeket is (bérminimum, kollektív tárgyalásokhoz való jog, munkaidőkedvezmények, szabadság). Ugyanakkor az EGSZB azt is kimondta, hogy a fent említett főszabályt egy megdönthető vélelemként kell kezelni, ugyanis abban az esetben amennyiben az önfoglalkoztatotti státuszát ténylegesen tudja bizonyítani a „platform munkás” akkor megbízottnak kell őt tekinteni.

Továbbá 2021. szeptemberében látott napvilágot az Európai Unió Parlamentjének állásfoglalása, amelyben többek között rendszerezték és lefektették azokat az elvi és jogi alapokat, amelyek nagy szerepet fognak játszani a platform munka internacionális és domesztikus szabályozásában, valamint taxatíve felsorolták azokat a jogokat, amelyek minden platform gazdaságban dolgozó munkavállalót meg kell, hogy illessenek:

  • méltányos és átlátható munkafeltételek;
  • megfelelő és átlátható szociális védelem;
  • egészséges és biztonságos munkakörnyezet; és
  • a képviselethez és a kollektív tárgyaláshoz való jog.

Ezen Európai Uniós állásfoglalásoknak és véleményeknek a hozományaképpen várhatóan 2021. december 8-án fog közzétenni az Európai Bizottság egy „a platformmunka szabályozásával kapcsolatos új Európai Uniós Direktíva” címet viselő jelentést, amely hivatott vizsgálni a platform alapú munkavégzésben tevékenykedő futárok rugalmasságát, amennyiben feladataikat nem vállalkozóként, hanem munkavállalóként látják el, valamint az „átminősítés következményeit” is ez a jelentés hivatott kivizsgálni.

 

„Nemzeti válaszok” egy „világméretű kérdésre”

Az Európai Unió tagállamai és a világ különböző országai más- más megoldási módszereket alkottak és alkalmaznak a platform alapú gazdaságban rejlő ellentmondások feloldására és problémák megoldására. Az államok bizonyos esetekben a platform alapú gazdaságban munkát végző személyeket önfoglalkoztatottnak, bizonyos esetekben pedig munkavállalónak minősítik, amely szabályozási megoldások gyökeresen eltérnek egymástól.

USA- Utah Állam

Utah állam egy igen érdekes megoldást választott, a platform munkások definiálására és elhelyezésére a jogrendszerben. Egy Iowai törvénykönyv a „marketplace contractor” definíciót használja, amely egy tulajdonképpeni alkategóriája az egyéni vállalkozónak. Az Iowai törvény és megoldás mintájára járt el Utah állam is amikor a platform gazdaságban munkát végző személyeket „building service contractornak” minősítette, amely kizárja a munkavállalói státusz meglétét és önfoglalkoztatottnak minősíti az ilyen formában tevékenységet ellátó személyeket. Ez a fajta szabályozási módszer azért is nagyon fontos, mivel Utah állam megítélésében a platform alapú gazdaságban dolgozó személyek így egy mellérendelt jogviszonyban tevékenykednek a platformmal karöltve és nem rendelkeznek olyan garanciális jogosultságokkal, amelyek a munkavállalókat megilletik. Más szempontból megközelítve viszont magasabb bérrel is rendelkeznek, mivel hogy több „kockázatot” vállalnak a jogviszonyban, a már említett garanciális jogok hiánya miatt.

USA- Texas Állam

Texas állam igen radikális megoldás választott a platform alapú munkavégzés bekategorizálásához, ugyanis kimondta, hogy akik alkalmazásalapú vállalkozásokon és weboldalakon keresztül nyújtanak szolgáltatásokat, nem tekinthetők „alkalmazottnak” a munkanélküli biztosítás szempontjából.

Belgium

Belgium 2018-ban egy igen formabontó koncepcióval állt elő, ugyanis a belga törvény úgy rendelkezett, hogy a platform alapú munkavégzésben dolgozó személyek munkavállalói vagy vállalkozói státusz közötti váltást 6340 Euró éves jövedelemhez kötötte. A belga állam ezzel a törvénnyel azt az elvet kezdte el követni, hogy amennyiben a munkáltatótól a munkavállaló gazdaságilag nem függ olyan nagy mértékben, hogy az számottevő legyen, akkor vállalkozói státusza indokolt lehet. Ugyanakkor ezt a koncepciót a szakszervezetek nyomására és kezdeményezésére megsemmisítette a belga alkotmánybíróság.

Franciaország

A platformok (mint „quasi-munkáltatók”) szociális felelősségvállalására hívta fel a figyelmet a francia törvényhozás, egy 2018-ban kiadott törvényben, amelynek a következménye az lett, hogy a két, illetve három kerekűn közlekedő futárok többsége megkapta a munkavállalói státuszt, amelyet a francia legfelsőbb bíróság több ítéletében is kimondott.

Kolumbia

Kolumbia egy új kategória létrehozásával oldotta meg a platform alapú munkavégzésben résztvevő személyek sorsát, ugyanis lényegében elnevezte a „szürke zónát”. Az így megszülető kategória neve, pedig nem más lett, mint a „gazdaságilag független munkavállaló”, aki bizonyos vállalkozói és bizonyos munkavállalói jogokkal is rendelkezik. Ilyen munkavállalói jogok, például, a kollektív tárgyaláshoz való jog, valamint az egyesüléshez és a kollektív fellépéshez való jog.

Spanyolország

Spanyolország egy „case-by-case” rendszert hozott létre, amely egy formula alapján, esetenként állapítja meg, hogy munkavállalónak, vagy vállalkozónak minősítenek-e egy platform munkást. A formula a következő elemeket tartalmazza: a személyes munkavégzés kötelezettség meglétének a vizsgálata, a digitális platformmunkavégzésre való ráhatásának a vizsgálata, a digitális platform „utasítási jogának” vizsgálata, valamint az algoritmus sajátosságainak a vizsgálata.

Van-e jó megoldás?

Összegezve a fentebb leírtakat, láthatjuk, hogy egységes megoldás nem született még erre a kérdésre, és ezért nem is jelenthető ki objektíve egyetlen egy helyes válasz sem. Ugyanakkor a megoldási javaslatokat tudjuk csoportosítani néhány szempont szerint, ezek a következőek:

  • A status quo fenntartására irányuló megoldások, amelyek tulajdonképpeni „struccpolitikát” jelentenek, ugyanis ezen megoldások a szürkezóna, joghézag fenntartásában érdekeltek.
  • Klasszikus munkaviszonnyá létesítésre irányuló megoldások, ez a másik radikális megoldás, amely szeretné a klasszikus keretek közé beszorítani ezen 21. századi munkaviszonyt.
  • Az atipikus foglalkoztatási modellé való alakításra irányuló megoldások, amelyek lényege, hogy a munkavállalói státusz megadásán túl, olyan speciális jogoknak és kötelezettségeknek az alanyává tenné a platform alapú munkavégzésben dolgozó személyeket, amelyet lehetővé tennék ezen „rugalmas munkaviszony” fenntartását és garanciákat adna a kiszolgáltatott vállalkozói státusszal szemben.
  • Léteznek olyan modellek, amelyek egy “sui generis” kategóriát hivatottak létrehozni, ezen megoldásra a fent említett államok között is van példa, ilyen például Kolumbia. Az ilyen megoldások központi eleme egy olyan önálló kategória megteremtése, amely a munkavállaló bizonyos jogosultságaival rendelkezik, ugyanakkor az önfoglalkoztatottak szabadságát és adózási rendszerét hivatott tovább vinni.
  • Végül, de nem utolsó sorban pedig a legradikálisabb megoldási javaslatot tárgyalnám, amely nem más, mint a generálklauzulák megteremtése és olyan univerzális munkajogi biztosítékok létrehozása, amelyek minden munkát vállaló személyre kiterjednének. Ez tulajdonképpen a most ismert munkajog rendszereket teljesen felbolygató és megreformáló felfogásra utal.

Véleményem szerint a fent említett megoldások közül a sui generis kategória létrehozása lehet a legelőnyösebb, ugyanis amennyiben megpróbálnánk egy már létező kategóriába besűríteni egy nem létező fogalmat, akkor az óriási félreértéseket és jogértelmezési hibákat szülhet. Az új viszony szabályozására ezért új szabályozás létrehozása szükséges. Fontos azt is megemlíteni, hogy az új kategória létrehozása mellett szól az is, hogy a kockázatvállalási hajlandóság és a befektetett munka között is egy érdekes viszony áll fent, ugyanis a munkavállalóktól több kockázatot vállalnak a platform alapú gazdaságban dolgozó személyek, ugyanakkor a befektetett munka mértéke és értéke inkább egy munkavállalói szint felé konvergál. Magyarországon jelenleg ezen helyzetre nem létezik szabályozás, ugyanakkor véleményem szerint a kedvező adózási forma megtartása mellett, bizonyos garanciális jogok kiterjesztésével a „platform munkás” sui generis kategória létrehozása lenne a legcélratörőbb.

Ez a cikk az Arsboni 2021 őszi Gyakornoki Programjának keretében készült, melynek támogatója a Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.