Túlsúly mint fogyatékosság

2014. december 18-án az Európai Unió Bírósága (EuB) egy dán bíróság által elé terjesztett kérdésekre válaszul kimondta, hogy habár sem az alapszerződésekben, sem az Európai Unió Alapjogi Chartájában nincsen védve a túlsúly, mint hátrányos megkülönböztetési alap, az EU fogyatékosságként értelmezve védi az adott személyt, ha az a túlsúlyából kifolyólag korlátozva van a teljes, hatékony és más munkavállalókkal a szakmai életben való egyenlő szerepvállalás tekintetében. Az írás a Jogtudományi Intézet blogján jelent meg.

bigblackcop_mini
képünk illusztráció

Az EuB C-354/13. sz. Karsten Kaltoft ügyében a túlsúly mint diszkriminációs alap helyzetét vizsgálta Kaltoft elbocsátásával kapcsolatban, aki – szerződése szerint –családi napközijében gyermekfelügyelőként dolgozott, azaz otthonában vigyázott négy, majd később három gyermekre. Többszörös fogyási kísérlete ellenére súlyán nem sikerült változtatni, míg több mint tizenöt éves munkaviszonya után a csökkenő gyerekszámra való hivatkozással elbocsátották. Ezt a munkáltató indoklásával ellentétben a túlsúlyából kifolyónak vélte, s a dán bírósághoz fordult annak megállapítása céljából, hogy elbocsátása során hátrányos megkülönböztetést szenvedett-e, valamint kártérítést követelt.

A dán bíróság ezzel kapcsolatosan négy kérdést terjesztett az EuB elé: egyrészt sérti-e a túlsúly alapján a munkaerőpiacon történő hátrányos megkülönböztetés az uniós jogot, másrészt ez alkalmazható-e közvetlenül a munkavállaló és munkáltató közötti viszonyra, harmadrészt kit terhel a bizonyítási teher, negyedrészt pedig, hogy a túlysúlyra kiterjedhet-e a fogyatékosságra is vonatkozó a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78/EK irányelvvédelme.

Az első kérdés lényege, hogy az uniós jog tartalmaz-e egy általános diszkriminációs tilalmát a túlsúlyra a foglalkoztatás és a munkavégzés vonatkozásában. Ahogy azt korábban például a Chacón Navas ügyben (C-13/05. sz. ügy, ECLI:EU:C:2006:456) is láthattuk, az EuB ítélkezési gyakorlata is alátámasztja, hogy az uniós jog általános elvei között a hátrányos megkülönböztetés tilalma is szerepel, mely köti a tagállamokat. Alapvetően a túlsúlyon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma nem kerül kimondásra, sem az elsődleges, sem a másodlagos uniós jogban, s a 2000/78/EK irányelv tárgyi hatálya sem kerülhet kiterjesztésre annak kimerítő felsorolásán alapulva (3. cikk). Így e kérdésben az EuB úgy ítéli, hogy az uniós jog nem tiltja az állítólagosan pusztán a túlsúlyon alapuló elbocsátást, nem mondja ki ennek a tilalomnak a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazandó általános elvét. A második és a harmadik kérdést ennek fényében nem vizsgálták.

A negyedik kérdést a dán kormány elfogadhatatlannak minősíti, hipotetikus jellegénél fogva, mivel Kaltoft a bemutatott tények alapján nem tekinthető a munkája ellátására alkalmatlan személynek, még kevésbé fogyatékossággal élőnek. Ezen felül kiemeli, hogy e kérdés felesleges, mert levezethető a korábbi ítélkezési gyakorlatból, többek között a Ring és Werge ügyből (C-335/11 és C-337/11. sz. egyesített ügyek, ECLI:EU:C:2013:222). Jelen esetben azonban a nemzeti bíróság kétségeket táplál a fogyatékosság irányelvbeli értelmezésével kapcsolatban, s arra keresi a választ, hogy beleértendő-e a túlsúlyos munkavállaló is, így a kérdés semmiképpen nem irreleváns.

Az irányelv vonatkozó rendelkezéseiből és az Európai Unió által is ratifikált, a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezményből következőleg a fogyatékosság fogalmát úgy kell értelmezni, hogy a túlsúly is fogyatékosságnak tekinthető, amennyiben ez az állapot –  valamilyen hosszan tartó testi, szellemi vagy lelki ártalmon alapul – számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja az adott személy teljes, hatékony és más munkavállalókkal egyenlő szerepvállalását a szakmai életben. E feltételek teljesülésének megítélése a nemzeti bíróság feladata.

Az ENSZ-egyezmény az uniós jogrend szerves részét képezi, s az irányelvet azzal összhangban szükséges értelmezni, ugyanakkor – ahogy a Z-ítéletben (C-363/12. sz. ügy, EU:C:2014:159, 89. és 90. pontja) megerősítésre került –, annak rendelkezései nem kellően pontosak ahhoz, hogy lehetővé tegyék az uniós jogi aktus érvényességének felülvizsgálatát.

Ez esetben EuB újraértelmezte az irányelv egyes rendelkezéseit, melynek célja a valláson, meggyőződésen, életkoron, szexuális irányultságon vagy a fogyatékosságon alapuló, foglalkoztatás és munkavégzés során alkalmazott hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem általános kereteinek meghatározása az egyenlő bánásmód elvének a tagállamokban történő megvalósítására tekintettel (1. cikk).

E szerint közvetlen hátrányos megkülönböztetés akkor áll fenn, ha egy személy egy másikhoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban részesül, részesült vagy részesülni fog egy hasonló helyzetben lévővel, többek között a fogyatékossága miatt [2. cikk 2. bekezdés a) pontja]. Ezen rendelkezések az Unióra átruházott hatáskörök korlátain belül minden személyre alkalmazandóak, mind a köz-, mind a magánszférán belül.

Az ítéletben az ENSZ-egyezménnyel harmóniában kerül értelmezésre a fogyatékosság fogalma, mely olyan hosszan tartó, testi, szellemi vagy lelki ártalmon alapul, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja az adott személy teljes, hatékony és más munkavállalókkal egyenlő szerepvállalását a szakmai életben (ENSZ-egyezmény 1. cikk).

Ez nemcsak arra az esetre vonatkozik, ha az adott tevékenység végzése lehetetlenné válik, hanem arra is, ha ez annak végzésétzavarja, mivel az irányelv célkitűzése többek között a munkához való hozzáférés biztosítása. Ezen felül az egyenlő bánásmód megvalósítására való törekvés céljával ellentétes lenne, ha az irányelv hatálya különbözőképp kerülne megállapításra. A fogyatékosság fogalma alá való tartozás nem függ attól, hogy az adott személy hozzájárul(hat)ott-e annak létrejöttében, az irányelv objektív, nem kategorizál aszerint, hogy az adott személy hozzájárult-e a fogyatékossága kialakulásához.

A fogyatékosság maga után vonja az ésszerű alkalmazkodási kötelezettséget, s annak elmaradása nem jelenti azt, hogy az adott személy nem tekintendő fogyatékosnak.

Az EuB ugyanakkor kimondja, hogy a túlsúly önmagában nem tekintendő az irányelv értelmében fogyatékosságnak, mivel jellegénél fogva nem szükségszerű következménye a korlátozottság (ítélet 56. pontja). Ezzel szemben, ha a munkavállaló túlsúlya korlátozza az adott személy teljes, hatékony és más munkavállalókkal egyenlő szerepvállalását a szakmai életben csökkent mozgásképessége vagy olyan betegsége fennállása folytán, amely gátolja őt munkája végzésében vagy zavarja szakmai tevékenységének gyakorlása során, akkor az fogyatékosságnak minősül.

Kaltoft esetében nem vitatott, hogy a túlsúly hosszabb időn át fennállt, mely ellen különböző fogyókúrás módszerekkel hiába próbált küzdeni. A nemzeti bíróság feladata annak megállapítása, hogy a túlsúly a fent említett mértékű korlátozottságot jelentett-e. Amennyiben ez a helyzet áll fenn, a tagállamnak biztosítania kell annak lehetőségét, hogy az egyenlő bánásmód megsértésére megfelelő fórum előtt hivatkozni lehessen, s a bizonyítási teher az alperest terheli az állítás cáfolására.

Összességében az EuB a munkavállaló túlsúlyát, amennyiben ez korlátozottsággal jár, az adott személy teljes, hatékony és más munkavállalókkal egyenlő szerepvállalása szakmai életben való szerepvállalása vonatkozásában, a fogyatékossággal hasonló módon értelmezendő, megválaszolva ezzel az előterjesztett negyedik kérdést. Nemleges választ adva az első kérdésre, amelynek következtében a második és a harmadik kérdés megválaszolása nem szükséges, összhangban a főtanácsnoki véleménnyel.

Az ítélet háttere

Az irányelv célja az egyenlő bánásmód kereteinek meghatározása a foglalkoztatás és munkavégzés területén, az Amszterdami Szerződés 13. cikkén alapulva, amely – ahogy a Coleman ítélettel kapcsolatban [C-303/06. sz. ítélettel kapcsolatosan hozott főtanácsnoki indítvány 7. pontja, ECLI:EU:C:2008:61.] is kifejtésre került – annak fényében értelmezve azt. Sem az irányelv, sem a 13. cikk nem tartalmazza az irányelv által szabályozott területek, így a „fogyatékosság” fogalmának meghatározását sem, mely az esetjog által töltődik meg tartalommal.

2006-ban a Chacón Navas ügyben (C-13/05, ECLI:EU:C:2006:456) az EuB szűken értelmezte a fogyatékosság jelentését, elválasztva a betegség fogalmától, reflektálva mind az irányelv, mind az alapjául szolgáló 13. cikk céljaira. E szűk értelmezés még a fogyatékosság ún. orvosi modelljén alapult, mely szerint a fogyatékosság egy sajnálandó eset, „kár”, s maga a betegség önmagában nem tekintendő a tiltott, hátrányos megkülönböztetési oknak (ítélet 57. pont), csak abban az esetben – tekintet nélkül gyógyítható vagy gyógyíthatatlan voltára –, ha az hosszan tartó korlátozottsággal jár, s az adott helyzet orvosilag minősített (ítélet 46. pont). A fogalom evolúciójára az ENSZ-egyezmény 2010-es, EU általi ratifikációja volt jelentős hatással, mely már a Ring és Werge ügyben is látszódott.

2013-ban a szintén dán nemzetiségű, női munkavállalók, Ring és Werge, hosszan tartó, meg nem határozhatóan kezelhető, tartós hátfájással küzdöttek. Egyiküknek a fájdalma krónikus jelleggel, másikuknak egy ostorcsapásos baleset miatti maradványtünetként jelentkezett, mellyel kapcsolatos munkahelyi hiányzásuk miatt végül megszüntették a munkaviszonyukat. Az EuB reflektálva az ENSZ-egyezmény szociális fogyatékosság-fogalmára, a fogyatékosságot a társadalommal kapcsolatosan értelmezte, mely szerint a fogyatékosság a társadalmi interakciókból származik, és többek között az ésszerű alkalmazkodás biztosításával a fellelhető korlátok lebontása megtörténhet, mely megnyilvánulhat például a fizikai környezet megfelelő adaptálásán, például egy magasabb asztal biztosításával, illetve az attitűdbeli korlátok lebontásával, mely a munkáltató részéről a munkaidő csökkentésének, munkakörnek az átszervezését is jelentheti.

A mostani ítélet tovább értelmezi a fogyatékosság fogalmát: míg a Coleman ítéletben a fogyatékos személlyel kapcsolatban álló személyeket (disability discrimination by association) is azonos védelem illeti meg, most a Kaltoft ügyben pedig, amennyiben a túlsúly korlátozást jelent, szintúgy a fogyatékosságon alapuló védelem vonatkozik a munkavállalóra.

Felmerülő további kérdések

Az EuB ítélete szerint a túlsúly „eredete”, vagyis az önhiba nem vizsgálandó, így a jog általi védelem alóli kikerülés ilyen tekintetben nem merül fel visszatartó erőként, habár a túlsúly a modern társadalomban egyre komolyabb problémát okoz. Nemcsak önmagában okozhat korlátozottságot, hanem betegségek, fogyatékosságok okaként is megjelenhet, összemosva a túlsúly, betegség, fogyatékosság fogalmait.

Kérdésként merül fel, hogy amennyiben a túlsúly bármely formája fogyatékosságként kerül elfogadásra, akkor az alkoholizmus és a kábítószer-függőség súlyos betegségként beletartozna-e fogalomba. A főtanácsnok azonban túlzottnak véli ezen aggályokat, hiszen adott esetben a munkavállaló elbocsátása nem a bódult állapotra alapozva, hanem a munkaszerződés megszegéséből kifolyólag történne, ami elkerülhető lett volna, ha tartózkodik az alkohol vagy a szóban forgó anyag fogyasztásától (indítvány 59. pont).

Az ítélettel kapcsolatban az aggályok érthetőek, elfogadhatóak, ugyanakkor az EuB válasza, mely a hatással kapcsolatos, véleményem szerint sokkal nagyobb jelentőséggel bír. A túlsúly, amennyiben korlátozó tényezőként jelenik meg, fogyatékosságnak minősül, így az ésszerű alkalmazkodás szükséges a munkáltató részéről.

Az irányelv célkitűzése a munkához való hozzáférés segítése, mely vonatkozásában a szakmai tevékenység végzésének zavarása, nemcsak a lehetetlenné tétele előzendő meg (Z-ítélet, 81. pont). Kaltoft esetén is kiemelte – többek között – a munkáltatója, hogy túlsúlya nem akadályozta a munkavégzésben, hiszen már több évtizede családi napközit üzemeltetett, ugyanakkor a főtanácsnok felhívta a figyelmet arra, hogy létezhetnek olyan hosszan tartó testi, szellemi vagy lelki ártalmak, amelyek nem tesznek lehetetlenné bizonyos munkát, de amelyek nehezebbé és nagyobb elvárásokkal járóvá tehetik az e munka elvégzésére vagy a szakmai életben való szerepvállalásra irányuló célok elérését (44. pont).

Ennek az ésszerű alkalmazkodásnak a kérdése Kaltoft esetében kifejezetten nem merül fel, mivel a munkáltató a csökkenő gyereklétszámra hivatkozva mond fel neki, ennek ellenére fontos a túlsúllyal kapcsolatos ésszerű alkalmazkodás (reasonable accommodation, reasonable adjustment) kötelezettségéről beszélni.

Mind az ENSZ-egyezmény (2. cikk), mind az irányelv (5. cikk) kötelezővé teszi a munkavállaló számára az egyenlő bánásmód elvének e révén való biztosítását, mely azt jelenti, hogy a munkáltatóknak meg kell tenniük a megfelelő és az adott esetben szükséges intézkedéseket, hogy az adott személy munkához juthasson, illetve különféle továbbképzéseken részt vehessen, kivéve, ha ezek az intézkedések aránytalanul nagy terhet jelentenek (disproportionate burden) a munkaadó számára. (E „nagy tehernek” a részletei azonban nem kerülnek pontos meghatározásra.) Túlsúlyos személy esetén az ésszerű alkalmazkodás megnyilvánulhat például nagyobb teherbírású, szélesebb ülőfelületű ülőalkalmatosságokban, amennyiben szükséges, a mozgást segítő eszközökben, vagy akár az ajtónyílás kiszélesítésében.

A korlátok lebontása, az egyenlő bánásmód biztosítása a munkáltatót aktivitásra kötelezi, ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a munkavállaló felelősségéről sem, mely a munkáltatójával való reláción jóval túlmutat: saját egészségéről van szó. Nyilvánvaló, hogy a hátrányos megkülönböztetés csak fokozná a problémát, így a megfelelő jogvédelem szükséges, ugyanakkor nem jelenthet kibúvót a személyes felelősség és tudatosság alól, hiszen a jóléti társadalmakra jellemző a túlsúlyprobléma, ennek megítélése azonban nem a munkáltató feladata.

Tökéletesen példázza ezt az Amerikai Egyesült Államok társadalma is, ahol az emberek egy jelentősebb része túlsúlyos, s maga a túlsúly is fogyatékosságnak minősül. Erre Kaltoft is hivatkozik indítványában, felidézve az E.E.O.C. v Resources for Human Decision 2011-es Louisiana-beli esetét (827. F. Supp. 2d 688 E. D. La. 2011. 693-694.), ahol kimondták, hogy habár alapvetően nem fogyatékosság a túlsúly, a jelentős túlsúly – mely a normális testtömeg százszázalékos meghaladását jelenti – fogyatékosságnak minősül. Amerikában az Americans with Disabilities Act („ADA”) 1990 óta védi a fogyatékossággal élő embereket, mely 2008-as módosítása óta („ADAAA”) a lehető legtágabban értelmezi a fogyatékosság fogalmát.

A főtanácsnok által nem említett, de egy frissebb, 2014-es esetben a Whittaker v. America’s Car-Mart, Inc. (Missouri, 1:13-cv-00108) a Missouri bíróság is kimondta, hogy az ADAAA alapján a túlsúly is fogyatékosságnak minősül. Az alperesek tévesen hivatkoztak a korábbi esetjogra és a 2009 január elsején hatályosult ADAAA előtti amerikai Munkajogi Egyenlőségi Bizottság (Equal Employment Opportunity Commission) irányelveire (EEOC’s Interpretive Guidance), s hibásan állították, hogy csak abban a ritka esetben tekinthető fogyatékosságnak a jelentős túlsúly, hogy ha az alapja egy mögöttes fiziológiás elváltozás vagy betegség. A Bizottság kiemelte, hogy pusztán a túlsúly nem vonja maga után a korlátozottságot, de a jelentős túlsúly már átlépi a küszöböt, hogy az fogyatékosságnak számítson.

Az EuB, „akarva-akaratlanul”, figyelemmel kíséri az amerikai esetjogot, s üdvözölendő az a „felvilágosult” szemlélete, amely a korlátozottság alapjául szolgáló okot nem vizsgálja, s csak a korlátok lebontására koncentrál. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a munkahelyi előítéletek és a stigmatizáció ellen is védelmet jelent a – még kiterjesztően is értelmezett – uniós jog, e tekintetben ugyanis a munkáltatóknak és a környezetnek kell szintén lebontani az attitűdbeli korlátokat, s elfogadni a túlsúlyos munkavállalót.

Véleményem szerint az EuB ítélete hatását tekintve igen messzire mutató. Egyrészt nem az okokra, hanem a következményekre helyezi a hangsúlyt, ezáltal a túlsúlyt a fogyatékossággal azonos védelem alá helyezve, megfelelő intézkedéseket követelve, s védve a munkavállalót. Másrészt felnyitja a szemeket, hogy nem maga az ok, hanem a következmény és annak megoldása fontos, s nyilvánvaló, hogy a túlsúly ma már népbetegség, s számos betegséget okozhat, de betegség következménye is lehet, melynek megítélése nem a jogalkotó, s nem is a jogalkalmazó feladata. Az azonban annál inkább, hogy a hátrányos következményeket megelőzze, mely többek között a munkaerőpiacon jelentkezhet, s a munkavállaló elbocsátásában is megnyilvánulhat.

Hatását, az EuB szándékát tekintve helyesnek vélem a fogyatékossággal való összekapcsolását, mivel az ENSZ-egyezmény emberi jogi, szociális modelljét követve kerülnek értelmezésre a kérdések, s az egyenlő bánásmódot kívánják középpontba helyezni. Így volt ez már a Ring és Werge ügyben is, s vélhetően így lesz a későbbi esetekben is, egyre inkább középpontba állítva a munkáltató ésszerű alkalmazkodási kötelezettségét.

Mindemellett a fogalmi meghatározás tekintetében úgy gondolom, hogy a fogyatékosság fogalmának pontosításának lehetetlensége miatt is kiemelten előre mutató az ítélet, lassacskán eltávolodva munkajogi szempontból az okok behatárolásától, a megoldási lehetőségekre helyezve a hangsúlyt, összhangban az irányelv céljával, vagyis az egységes kiindulási alap létrehozásával a foglalkoztatási és munkavégzési egyenlőség vonatkozásában.

Mikola Orsolya

A cikk a Jogtudományi Intézet blogoldalán jelent meg.
Az írás a szerzők véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.

*

Ha nem szeretnél lemaradni írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon!

*

kép forrása: http://www.flickr.com/photos/78428166@N00/7761821558

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.