Változott-e a testi sértés tényállásának jogi megítélése?

A testi sértés “régi-új” tényállása körüli dilemmák a jogirodalomban és a jogalkalmazásban

A testi sértés tényállásának új Btk.-beli kodifikálásakor a jogalkotó olyan tényállás-szerkesztési technikát alkalmazott, amely egymásnak ellentmondó értelmezési lehetőségeket is eredményezhet.A testi sértés struktúrája körüli vita kezdetei az 1961-es Btk. megalkotásáig nyúlnak vissza. Az ellentmondások kialakulásának oka ugyanis az, hogy ez volt Magyarország első olyan büntető törvénye, amely deklarálta, hogy: Az eredményhez – mint a bűntett minősítő körülményéhez – a törvény által fűzött súlyosabb következmények akkor alkalmazhatók, ha az elkövetőt az eredmény tekintetében szándékosság vagy gondatlanság terheli. Ennek köszönhetően az 1961-es Btk. megalkotása óta visszatérő problémaként jelentkezik, hogy a súlyos testi sértés a könnyű testi sértés alapesetére épülő minősített eset vagy a könnyű testi sértés mellett önálló alapesetet képez. Ez azért fontos kérdés, mivel alapesetnél az eredményre ki kell terjednie a szándéknak, míg minősített eseti jelleg esetén elegendő a gondatlanság is.

Az 1961-es Btk. indokolása két alaptényállásos modellről beszél, míg a régi Btk. indokolása kizárólag a könnyű testi sértést tekinti alapesetnek. Ehhez képest a jelenleg hatályos büntető törvényünk újra visszatér az 1961-es modellhez, amelyre a jogalkotói indokolás is utal, hiszen konstatálja, hogy dogmatikailag és szerkezetileg is átalakítja a testi sértés tényállását, mind a könnyű testi sértés, mind a súlyos testi sértés tényállása alapesetet képez. A tényállás szerkezetét tekintve a Btk. markánsan eltérő megoldást választ, mint a korábbi két büntető kódexünk (DIA). A 164. § (1) bekezdésében a jogalkotó az elkövetési magatartások büntetési tételkeret nélkül történő meghatározásával deklarálta a testi sértés definícióját és ezt követően külön bekezdésben kodifikálta előbb a könnyű, majd a súlyos testi sértés tényállását a bűncselekmény eredménye alapján. A minősítési rendszer tekintetében pedig – ahogy az indokolás is kiemeli – egyértelműen elkülöníti a jogalkotó a könnyű testi sértés és a súlyos testi sértés minősített eseteit. Annak ellenére, hogy az 1961-es Btk. modelljét követi a jelenleg hatályos törvényünk eltérő logika alapján építette fel a tényállást, hiszen az 1961-es Btk. a 257. § (1) bekezdésében rögzítette mindkét alapesetet és a rájuk épülő minősített eseteket a büntetési tételben történő differenciálással ugyan, de azonos bekezdésben rögzítette. Az egy alaptényállásos modellt képviselő régi Btk. pedig mindössze annyiban különbözik a jelenleg hatályos kódextől, hogy nem határozza meg a testi sértés definícióját és a minősített esetek szintjén sem különíti el a könnyű és a súlyos testi sértést, viszont a Btk.-hoz hasonlóan külön bekezdésben tartalmazza a könnyű és a súlyos testi sértés tényállását. Összességében tehát elmondható, hogy mindhárom kódex rendelkezik egy-egy olyan szabályozási jellemzővel, amelyik a másik kettő közül valamelyikre szintén jellemző. Ennek fényében érthető, hogy többekben kétely merült fel, hogy valóban új dogmatikai konstrukcióra épül-e a Btk. 164. §-a, ahogy az indokolás is tartalmazza vagy csak rosszul sikerült látszatmódosításokkal állunk szemben.

Az új Btk. esetén két csoportba oszthatóak a testi sértés alapesete(i) kapcsán kialakult jogirodalmi álláspontok. Az egyik csoport az egy alaptényállásos modell tovább élését valló jogtudósok, míg a másik a két alaptényállásos struktúrát képviseli. Kónya István, Belovics Ervin és Balogh Ágnes az egy alaptényállásos modell mellett érvelnek elsősorban a jog tárgy fokozatosan sérthető jellegére hivatkozva. Belovics Ervin külön hangsúlyozza, hogy semmilyen relevanciája nincs annak, hogy a Btk. a minősítő körülményeket külön-külön határozza meg. Balogh Ágnes a jelenlegi szabályozás kapcsán hangsúlyozza, hogy a két alapesetes modell elfogadása esetén a bíróságnak az ítéletben meg kell állapítania és meg kell jelölnie, hogy az eredményként jelentkező minősítő körülmény a könnyű vagy a súlyos testi sértéshez kapcsolódott-e. A szerző újabb írásai mellett kiemelt jelentőségűnek tartom a régi Btk. hatálya alatt íródott átfogó munkáját, amelyben olyan egy alapesetre épülő de lege ferenda javaslatot tett, ami részben visszaköszön a Btk. két alapesetre épülő konstrukciójában. A jelenlegi szabályozás a szerző javaslatával egyezően az (1) bekezdésben csupán a testi sértés elkövetési magatartását rögzíti, majd ezt követően külön bekezdésben a könnyű és a súlyos testi sértést. Balogh Ágnes javaslatához képest viszont lényeges eltérés, hogy a minősített esetek nem egységesen a testi sértéshez kapcsolódnak, hanem a könnyű és a súlyos testi sértés szerint differenciálva külön bekezdésekben vannak rögzítve.

A két alaptényállásos modell képviselői közül Czine Ágnes, Görgényi Ilona és Vaskuti András lényegében csak konstatálják a testi sértés két alaptényállását. A két alaptényállásos modell hívei közül egyedül Vida Mihály és Karsai Krisztina fűz részletesebb magyarázatot a testi sértés tényállásának struktúrájához. A tényállás szerkezete alapján konstatálják ugyan a könnyű és a súlyos testi sértés alapeseti jellegét, de vitatható jogi megoldásnak tarják. Mindkét szerző hangsúlyozza, hogy a Btk. 9. § szerinti minősített eseti vegyes bűnösség dogmatikai konstrukciója a régi Btk.-val ellentétben nem alkalmazható. Az új konstrukciót azért tartják vitatható megoldásnak, mert abban az esetben, ha a szándékos elkövetési magatartás mellett az elkövetőnek csak a gondatlansága terjed ki a nyolc napon túl gyógyuló eredményre, akkor a cselekmény a szándékos könnyű testi sértés alapesete és a gondatlan súlyos testi sértés alá is szubszumálható lenne. Két ilyen értelmezési lehetőségeket is magában foglaló törvényszöveg súlyosan sérti a határozott büntető törvény tilalmát és veszélyezteti a jogbiztonság egységét. Az előbbi megoldás súlyosan sérti a nullum crimen sine lege certa alkotmányos büntetőjogi alapelvet.

Az előbbieken túlmenően szankciótani problémákat is felvet a kérdés. A 164. § (2) bekezdése szerinti szándékos könnyű testi sértés és a (9) bekezdés szerinti gondatlan alakzat büntetési tételének felső határa között két év a különbség. Ezen túlmenően, ha a (2) bekezdés szerint minősítik a cselekményét megállapítható a visszaesői minőség, ami magával vonja a büntetés börtön fokozatban történő végrehajtását valamint a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontja kétharmad helyett a büntetés háromnegyed részének kitöltését követő nap és a feltételes szabadságra bocsátás kedvezményéből történő kizárás is bekövetkezhet. Az anyagi jogi következményeken túlmenően eljárásjogi vetülete is van a kérdéskörnek, hiszen a könnyű testi sértés magánindítványra üldözendő magánvádas bűncselekmény, míg a gondatlan testi sértés közvádra üldözendő. Egy ilyen jogi helyzetben felmerülhet, hogy magánindítvány hiányában csak azért minősítik gondatlan testi sértésnek az elkövető cselekményét, hogy a büntetőeljárás lefolytatható legyen.

A jogalkalmazás oldalán megvizsgáltam a Fővárosi Ítélőtábla, a Szegedi Ítélőtábla és a Pécsi Ítélőtábla anonim határozatai közül azon másodfokú döntéseket, amelyek elsőfokon a Fővárosi Törvényszéken, Szegedi Törvényszéken és a Pécsi törvényszéken indultak, mivel a járásbírósági ítéletek közül kizárólag harmadfokig eljutó döntések kerülnek közzétételre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy empirikus kutatásom nem járt eredménnyel, hiszen az ítélőtáblák jogegységesítő tevékenysége jelentős és az általuk képviselt nézetek szükségképpen hatással vannak az illetékességi területük alsóbb szintű bíróságaira is. A Fővárosi Törvényszék, a Fővárosi Ítélőtábla, a Pécsi Törvényszék és a Pécsi Ítélőtábla azt a megoldást követi, hogy a 164. § (1) bekezdésbe ütköző és a (8) bekezdés első vagy második fordulata szerint minősülő cselekményt állapít meg. A rendelkezésemre álló néhány járásbírósági ítélet kapcsán a súlyos testi sértések esetén a 164. § (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés szerint minősülő cselekményekben állapított meg több határozat is büntetőjogi felelősséget. Expressis verbis nem mondják ugyan ki, hogy az egy alaptényállásos modellt követik, azonban az életveszélyt és a halált okozó testi sértésnél megmutatkozik, hiszen a két alaptényállásos modell esetén kifejezetten meg kellene jelölni, hogy melyik alapeset valósult meg. Ezzel szemben egy ítélettel sem találkoztam, amely a helytelen rendelkező részi megjelölés mellett a jogi indokolásban kitért volna a gyógytartamra, ugyanis a tudattartam vizsgálata kimerül a testi sértésre vonatkozó szándék és az eredmény tekintetében az életveszély vagy a halálos eredményre kiterjedő tudattartam vizsgálatában. A Pécsi Törvényszék Bf.187./2015/8. számú ítélete kimondja ugyan, hogy a súlyos és a könnyű testi sértést is alaptényállásnak tekinti, azonban nem tekinthető relevánsnak. A törvényszék súlyos dogmatikai tévedésre alapozva kimondja, hogy a vádlott tudatos gondatlansága, amely a súlyosabb eredmény tekintetében fennállt, nem minősíti cselekményét gondatlanságból elkövetettnek a Btk. 9. §-ban írtakra tekintettel, mert a súlyosabb eredményért való felelősségéhez a gondatlanság fennállása is elegendő. Formálisan alapesetnek tekinti a súlyos testi sértést, de a kizárólag minősített esetként szabályozott eredményre vonatkozó vegyes bűnösségi konstrukcióra alapozva állapítja meg a vádlott bűnösségét, amit a harmadfokon eljáró Pécsi Ítélőtábla helybenhagyott. Összességében tehát a Fővárosi Ítélőtábla és a Pécsi Ítélőtábla jogegységesítő tevékenysége eredményeként az illetékességi területükön továbbra is a régi Btk. egy alaptényállásos modelljét követik a megváltozott törvényszöveg mellett is.

A Szegedi Ítélőtábla a fentiekben hivatkozott bíróságokkal szemben több határozatában is kifejtette, hogy a könnyű és a súlyos testi sértést is alaptényállásnak tekinti, ezért az általa felülbírált ítéletekben szisztematikusan korrigálja a rendelkező rész minősítésének megjelölését úgy, hogy az alapeset megjelölését minden esetben az (1) és (2) bekezdés vagy az (1) és (3) bekezdés alapján állapítja meg, majd az erre épülő minősített eseteket. Ezt a gyakorlatot a Szegedi Törvényszék is követni kezdte több ítéletének megváltoztattatása után. Elvi jelentőségűnek tartom a Szegedi Ítélőtábla Bf.I.395/2015/19. számú határozatát. Az ítélőtábla utalt rá, hogy előtte is ismert az elsőfokú bíróság által hivatkozott kommentárban közölt egy alaptényállást deklaráló álláspont, de az ítélőtábla saját álláspontja szerint a bírói gyakorlat szerinti jogértelmezés nem ronthatja a jogalkotói szándékot. Teljes mértékben egyetértek a Szegedi Ítélőtábla álláspontjával, amely a tényállás szerkezetében bekövetkezett változásokon alapul. Aggályosnak tartom, hogy a Fővárosi Ítélőtábla és a Pécsi Ítélőtábla, valamint a jogegységesítő tevékenységeik körébe tartozó alsóbb szintű bírói fórumok tudomást sem vesznek a testi sértés tényállásának új szerkezetéről, hiszen még csak utalást sem találtam a Szegedi Ítélőtábla eltérő gyakorlatára. Egy új büntető kódex hatályba lépése után, amely markánsan átalakította a testi sértés tényállását nem elegendő a régi Btk. hatálya alatt kialakult bírói gyakorlat hivatkozása.

Az alapesetek körüli dilemmák a folytatólagosság egységével kapcsolatos problémákhoz vezetnek. A Szegedi Ítélőtábla Bf.I.395/2015/19. számú határozata a folytatólagos elkövetés szempontjából is elvi jelentőségű indokolást tartalmaz ugyanis az ítélőtábla kimondja, hogy a (2) vagy (3) bekezdéses alapeset megjelölésének hiánya kihatással van a folytatólagosan elkövetettkénti minősítésre. Konstatálja, hogy az ítélőtábla következetes a két alaptényállásos modell elfogadásában, ezért erre figyelemmel nem tartható fenn a korábbi gyakorlat a cselekmények folytatólagosságát illetően, hiszen csak az azonos törvényi tényállásba ütköző cselekmények tartozhatnak a folytatólagosság törvényi egységébe. Ez az okfejtés azt jelenti, hogy a folytatólagosság fennállásának kritériumait külön-külön kell vizsgálni a könnyű és a súlyos testi sértést megvalósító cselekmények tekintetében és abban az esetben, ha a folytatólagosság kritériumai az összes cselekmény vonatkozásában fennállnak nem egy rendbeli folytatólagosan elkövetett súlyos testi sértést kell megállapítani, hanem halmazatban egy rendbeli folytatólagosan elkövetett könnyű testi sértést és egy rendbeli folytatólagosan elkövetett súlyos testi sértést. Ez a dogmatikai kérdés fel sem merült azoknál a bíróságoknál, amelyek az egy alaptényállásos modell mellett tették le a voksukat. Az érintett ügyben az elsőfokú bíróság súlyos testi sértés kísérleteként és életveszélyt okozó könnyű testi sértésként minősülő cselekményeket vont a folytatólagosság egységébe. Az ítélőtábla megállapította, hogy erre a két alapesetre figyelemmel nincs lehetőség, mert azokat nem lehet a folytatólagosság egységébe vonni. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a tényállás 1. pontjában foglalt cselekmény nem a súlyos testi sértés bűntettének kísérletét, hanem a (2) bekezdés szerinti könnyű testi sértés vétségét valósította meg. Itt tehát azért nem került sor halmazat megállapítására, mert a stádium kérdésében másképp döntött az ítélőtábla. Ennek fényében véleményem szerint szükséges megvizsgálni azt a feltevést, hogy a két alaptényállásos modellből származó folytatólagosság problematikáját súlyos testi sértés kísérleténél a bírói gyakorlat kikerülheti azzal, hogy az egyébként súlyos testi sértés kísérletének minősülő cselekményt könnyű testi sértés alapesetének minősíti vagy a könnyű testi sértésekbe próbálja meg belemagyarázni a súlyos testi sértés kísérletét. Egy ilyen megoldás megmentheti ugyan a vádlottakat az észszerűtlen halmazati büntetés kiszabásától, de a jogbiztonság ellen hat.

A cikkem címében feltett kérdésre válaszolva elmondható, hogy de jure változott a testi sértés tényállásának jogi megítélése, azonban de facto az egy alaptényállásos modell tovább élése tapasztalható. A jelenlegi törvényszöveg fényében a két alapesetet valló jogirodalmi álláspontot és a Szegedi Ítélőtábla gyakorlatát tartom helytállónak a minősített esetek elkülönülő szabályozási rendszere miatt. Kétségtelen, hogy a két alaptényállásos modell nem jelent megnyugtató megoldást, hiszen nem felel meg a határozott büntető törvény elvárásainak. Szükséges a testi sértés tényállásának újragondolása és az egy alaptényállásos modellnek megfelelő, konkrét utaló normákat tartalmazó módosítás. Azonban álláspontom szerint a jogalkalmazó nincs és nem is lehet rákényszerítve arra, hogy a jogalkotói hibát a nullum crimen sine lege alapelvvel ellentétes értelmezéssel korrigálja. Egyetlen jogalkalmazó megoldhatná az ügyet azzal, hogy a nullum crimen sine lege certa alapelvének sérelmére hivatkozva kezdeményezze a 164. § alaptörvény-ellenességének megállapítását az Alkotmánybíróságnál.

(CIKKEM AZ EMBERI ERŐFORRÁSOK MINISZTÉRIUMA UNKP-17-2 KÓDSZÁMÚ ÚJ NEMZETI KIVÁLÓSÁG PROGRAMJÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT KUTATÁS EREDMÉNYEI ALAPJÁN KÉSZÜLT)

Tetszett a cikk? Szavazz rá a lenti alkalmazásban!