Szerelemben és háborúban mindent szabad! Vagy mégsem? – A humanitárius jog korlátai fegyveres konfliktus idején

Bár a háború a végletes erőszak és pusztítás szinonimája, még ebben a kaotikus közegben is léteznek jogi korlátok és szabályok. A humanitárius jog célja, hogy emberséget vigyen az embertelenségbe: szabályozza, kik lehetnek legitim célpontok, hogyan kell bánni a sebesültekkel, hadifoglyokkal és a civil lakossággal. Ez a jogterület a háború borzalmaiban is az emberi méltóság maradékának megőrzésére törekszik.

Szerelemben és háborúban mindent szabad…- Így szól a mondás, amely talán sokak perspektíváját meghatározza a háborúkról és azok lefolyásáról. Első hallásra talán meglepő lehet, hogy a háborúknak is léteznek szabályai. Hiszen azt gondolnánk, hogy épp a szabályoktól való eltérés váltja ki a háborúkhoz vezető nézeteltéréseket. Bár laikus szemmel a háborúk gátlástalannak tűnhetnek, napjainkra már számos olyan területen megszilárdult a népek közötti egyetértés, amely a háborúzás jogának szerves részét képezi. 

A fegyveres erőszak korlátozására irányuló törekvés az emberi civilizáció kezdetétől megfigyelhető, és a legtöbb kultúrában vallási normák formájában öltött testet. Már az ókorban is megjelentek olyan szabályok, amelyek a harcképtelen ellenséges katona és az ellenséges polgári lakosság megkímélésére, vagy bizonyos fegyverek, így a mérgezett nyílvessző használatának tilalmára vonatkoztak. Azonban ezek nem tisztán humanitárius célból íródtak, hanem sokkal inkább szerepet játszottak a taktikai és gazdasági megfontolások. A korai humanitárius előírások leginkább a reciprocitás, azaz a kölcsönösség elvéből következtethetőek le. Ezen szabályok betartásával kerülhették el a harcban álló felek az ellenséges oldal által történő megtorlásokat.

Cicero, amikor a római belső fegyveres konfliktus során Milo tetteit védelmezte, azt írta: „hallgatnak a törvények a fegyverek között”. Ez a gondolat máig él, és sokakban felmerül a kérdés, hogy vajon lehet-e, vagy egyáltalán érdemes-e jogi szabályokkal korlátozni az emberi viselkedést olyan szélsőséges, erőszakos és rendezetlen helyzetekben, mint amilyen egy fegyveres konfliktus. Felmerül a kérdés: ha egyének vagy közösségek túlélése forog kockán, reális elvárás-e, hogy jogi megfontolások vezéreljék a felek döntéseit?

Az a tény, hogy ezek a konfliktusok a társadalmi valóság részei, sőt az emberi közösségek egyik legősibb interakciós formái, önmagában elegendő alapot adnak arra, hogy jogi szabályozás vonatkozzon rájuk. A történelem azt mutatja, hogy minden társadalmi jelenség megjelenésével együtt jogi normák is kialakulnak az új helyzetek szabályozására. Ráadásul a hadviselés során tanúsított magatartásra már régóta alkalmazzák a belső, például katonai fegyelmi és büntetőjogi szabályokat is. Valójában a háborút nem is lehet elképzelni anélkül, hogy ne létezzenek legalább bizonyos szabályok, melyeket szinte kivétel nélkül mindenki betart. Például, hogy a harcosok az ellenséget támadhatják, de saját parancsnokaikat vagy bajtársaikat nem 

A humanitárius jog alapkövei tehát az ősidőkre nyúlnak vissza, azonban a legnagyobb fejlődést a Nemzetközi Vöröskereszt (továbbiakban: ICRC) megalakulása hozta. A svájci magánjog alapján létrejött nemzetközi szervezet a semlegesség szimbólumaként játszik szerepet a fegyveres konfliktusokban a mai napig. Emellett munkájának hasonlóan fontos része a nemzetközi humanitárius szokásjog kodifikálása.

A nemzetközi humanitárius szokásjog olyan szabályokból áll, amelyek jogként elfogadott általános gyakorlatból származnak, és függetlenek a szerződéses jogtól. Ezeket a szokásjogi szabályokat a Nemzetközi Vöröskereszt Bizottság tartja számon, és számuk meghaladja a 150-et is. Elsők között olyan kifejezett szabályokkal találkozunk, melyek a civilek és a kombattánsok megkülönböztetését és a civilek védelmét szabályozzák, de vannak köztük fegyverhasználatot korlátozó szabályok, különösen a biológiai és nukleáris fegyverek használatára vonatkozóan. 

Azonban a humanitárius jog jelentősége nem csupán ezekben a kifejezett szabályokban rejlik. Az egyik legegyszerűbben, de mégis összetett módon Frédéric Maurice a Nemzetközi Vöröskereszt Bizottságának egy küldöttje fogalmazta meg a humanitárius jog esszenciáját egy vélekedésében:

„A háború mindenütt elsősorban intézményi katasztrófát jelent: a jogrend összeomlását, azt az állapotot, amikor a jogokat már csak az erőszak szavatolja. Bárki, aki átélte a háborút (különösen a modern kor háborúit), tudja, hogy a gátlástalan erőszak megjelenése a viselkedési normák és jogrendszerek teljes felbomlását jelenti. (…) A cél az, hogy rávegyük a hadviselő feleket egy kivételes jogrend- a háború joga, vagyis a humanitárius jog– elfogadására, amelyet kifejezetten az ilyen rendkívüli helyzetekre alakítottak ki.”

Alapelvek a humanitárius jogban

Az idők során a humanitárius jog legfontosabb szabályai négy alapelvre sűrűsödtek, melyek ma már a szokásjogi kötőerő mellett szerződéses tilalmakként is megjelennek. Ezek az alapelvek az emberiesség, a szükségesség, a különbségtétel és az arányosság elvei. A négy alapelv nem tud egyidejűleg és kizárólagosan érvényesülni, így a jogszerű magatartás ezek egyensúlyozásában és mérlegelésében rejlik. Azonban az elveken belül vannak bizonyos szabályok, amelyek betartása minden esetben az állam kötelessége, és be nem tartása pedig háborús bűncselekménynek minősülhet. Ilyen szabályozás például az emberiesség elvéből fakadóan bizonyos eszközök, fegyverek és magatartások alkalmazásának megtiltása. 

Katonai szükségesség elve

A katonai szükségesség elve is magában foglal bizonyos tiltásokat, azonban az ellenséges féllel szembeni fegyveres támadás legitimálásaként is szolgál. Ezen elv alapján a katonailag nem indokolt ártó cselekmények jogszerűtlennek minősülnek. Ilyen katonailag nem indokolt lépés lenne a civil lakosság felé irányuló fegyveres támadás, vagy az ICRC szokásjogi gyűjteményének 47. szabálya szerinti „hors de combat” személyek, azaz a harcképtelenek vagy a magukat megadó katonák további támadása, amely mellesleg háborús bűncselekménynek is minősül. A katonai szükségesség elve a korábban említett emberiesség elvével áll szoros feszültségben, mivel azok egyidejű érvényesülése nemcsak nehézkes, hanem egyenesen kizárt. Ezen feszültség miatt áll fenn az emberi jogok és a hadijog közötti olyasfajta elhatárolódás, amely fegyveres konfliktus idején bizonyos helyzetekben felfüggeszti az emberi jogok alkalmazását és helyette a hadijog vonatkozó része alkalmazandó.

Különbségtétel elve

További alapelv a különbségtétel elve, amely a legkézzelfoghatóbb mind közül. A különbségtétel elve leginkább a konfliktusban részt vevő feleket különíti el a civil lakosságtól és bizonyos védett személyektől, emellett pedig a polgári objektumokat és a különleges védelem alatt álló építményeket a katonai objektumoktól. Az összeütköző feleket terheli a kötelezettség, hogy különbséget tegyenek támadható és nem támadható személyek és objektumok között, hogy megkülönböztessék magukat az ellenséges féltől és a semleges, nem harcoló vagy egyéb védett személyektől.

A különbségtétel elvének egyik legfontosabb része a kombattánsok és a civilek elhatárolása. A mai nemzetközi humanitárius jog szerint kombattánsnak a fegyveres konfliktusban résztvevő felek fegyveres haderejének tagjai számítanak. Őket különleges jogállásuknál fogva azon kívül, hogy jogosultak közvetlenül részt venni a harcokban, belső jognál fogva erre általában kötelesek is. Egy állam kombattánsai általában a reguláris haderőt jelentik, azonban mára már más személyek is jogosultak lettek a kombattáns státuszra, amennyiben fegyvereiket nyíltan viselik és harctevékenységüket a hadviselés jogának és szokásainak megfelelően felelős irányítás alatt végzik. Létezik azonban a harcolóknak azon köre is, akik nem jogosultak erre a státuszra, ilyenek például a zsoldosok vagy a kémek. A kombattáns kilétükből adódóan a harcolókat esetleges elfogásuk után hadifogoly-státusz illeti meg, azaz humanitárius jogi korlátok közé szorítja az ellenséges fél jogait a hadifogollyal való bánásmódot illetően. A fogva tartó állam köteles gondoskodni arról, hogy a hadifoglyok kapcsolatot tarthassanak családjaikkal, amelyhez a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága nyújt segítséget. A Vöröskereszt szerepet játszik ezen túl a hadifoglyokkal való bánásmód ellenőrzésében is.

A különbségtétel elvének másik oldalán a civil személyek védelme jelenik meg, amely szerint polgári személyek ellen nem indítható támadás. Civilnek, azaz polgári személynek számít mindenki, aki nem kombattáns, és aki nem tartozik az ICRC szokásjogi gyűjteményének 6. szabálya alá, azaz nem vesz részt közvetlenül az ellenségeskedésben. A harcban résztvevő civileket is megilletik azonban bizonyos emberi jogok, és az azokhoz tartozó garanciális szabályokat az ellenséges fél köteles betartani. Ilyen szabály például, hogy a polgári személyekkel szemben nem lehet megtorló intézkedéseket alkalmazni, vagy kínvallatásnak alávetni őket.

Katonai és nem katonai létesítmények

Fontos kérdés fegyveres konfliktus idején továbbá a katonai és nem katonai objektumok megkülönböztetése is. A humanitárius szokásjogi szabályok és a Genfi egyezmények I. kiegészítő jegyzőkönyve külön rögzítik az orvosi célokra kijelölt egészségügyi egységek és orvosi szállítmányok védelmét, emellett a kulturális javak és természeti környezet védelmét is. Ezek mellett azonban nem részletes a szokásjogi szabálya a kifejezetten polgári javak védelmének. A humanitárius jog kizárólag annyit mond ki, hogy minden célpont támadható, ami katonainak minősül. Eszerint a katonai célpont fogalma a meghatározandó, és „ahol a katonai célpontok véget érnek”, ott kezdődik a polgári javak védelme. Katonai eszközök és katonai létesítmények minden esetben jogszerűen támadhatóak, azonban egyéb más objektumoknál már mérlegelés szükséges, amelynek paramétereit az I. kiegészítő jegyzőkönyv 52. cikke határoz meg, amely szerint csak azok a létesítmények támadhatóak, amelyek: „jellegüknél, elhelyezkedésüknél, céljuknál vagy rendeltetésüknél fogva hatékonyan elősegítik a katonai műveletet, és amelyek teljes vagy részleges megsemmisítése, elfoglalása vagy semlegesítése az akkori körülmények között meghatározott katonai előnyt jelent” 

Akárcsak a polgári személyeknél, a polgári javaknál is megszűnik a védelem, ha katonai célokra kezdik használni őket. Felmerülhet a kérdés, hogy mikortól lehet egyértelműen kijelenteni valamiről, hogy az többé nem polgári objektum. Erre sajnos a szokásjog sem ad választ, azonban a Genfi egyezmények I. kiegészítő jegyzőkönyve korlátot szab a felek mérlegelésének, amely így szól: „amennyiben kétség merül fel, hogy egy általában polgári célokra szolgáló objektumot, például imahelyet, házat vagy más lakóhelyet, illetve iskolát arra használnak-e, hogy ténylegesen hozzájáruljon a katonai akcióhoz, úgy kell vélelmezni, hogy nem ilyen célra használják.”

Arányosság elve

A negyedik, egyben utolsó fő alapelv az arányosság elve, amely a korábbi szabályoktól eltérően, egy absztraktabb megközelítést igényel. Ezen alapelv célja az egyensúly megteremtése az egymással szemben álló katonai és emberiességi érdekek között. Olyan támadás esetén, amely nem egyértelműen katonai célpontot érint, a támadó félnek arányossági vizsgálatot kell végeznie. Ennek célja, hogy felmérjék a várható kár és a remélt katonai előny közötti egyensúlyt. Az arányossági vizsgálat elvégzéséhez a felelős személyek az összes, adott időpontban rendelkezésre álló forrást és információt kötelesek felhasználni. Minderre azért van szükség, mert a nemzetközi humanitárius jog értelmében kizárólag olyan károkozás megengedett, amely a katonai előny eléréséhez feltétlenül szükséges. Az arányossági követelményt az ICRC adatbázisának 14. szabálya kodifikálja, amely a katonai előnyt kizárólagosan „konkrét és közvetlen” katonai előnyre szűkíti, ezáltal keretet szabva a harcban álló felek szabad mérlegelésének. A kiegészítő jegyzőkönyvekhez fűzött egyik kommentár magyarázata szerint erre azért van szükség, hogy a felek kötelezően figyelmen kívül hagyják az „alig érzékelhető és a csak hosszú távon megjelenő előnyöket”.

Az arányosság követelménye és az I. kiegészítő jegyzőkönyv 57. cikkének (3) bekezdése azonban további követelményt állít. Amely szerint, ha a támadó fél több katonai célpont közül tud választani azonos vagy hasonló katonai előny elérése érdekében, akkor köteles azt a célpontot választani, amely várhatóan a legkisebb veszélyt jelenti a polgári személyek életére és a polgári célpontokra. Az arányosság elve tehát komplex elemzéseket és megfontolt döntéseket kíván a fegyveres konfliktusban álló felektől. Amennyiben ezen követelményeket a felek megsértik, az a támadás jogellenességét vonhatja maga után, amely később pedig háborús bűncselekmény megállapítására is okot adhat.

A felelősségre vonás kihívásai

Bár a nemzetközi humanitárius jog viszonylag részletes és széles körű szabályozással rendelkezik, a jogsértések miatti felelősségre vonás gyakran elmarad. A háborús bűnök üldözése lehetőséget nyújt az igazságszolgáltatásra, de az államok közötti politikai szempontok, a joghatósági akadályok és a bizonyítás nehézségei mind hátráltatják a felelősség érvényesítését. Továbbá, az ARSIWA (magyarul: ÁFT, Államfelelősség-tervezet) ugyan rögzíti az állami felelősségének elveit, azonban ezek végrehajtása gyakran az elvi síkon reked. Ennek egyik oka, hogy a nemzetközi jogban hiányzik egy egységes, kötelező erejű végrehajtási mechanizmus, amely automatikusan szankcionálná az államokat jogsértés esetén. 

Jog a háború árnyékában

A nemzetközi humanitárius jog létezése önmagában is figyelemre méltó: azt üzeni, hogy még a háború legembertelenebb pillanataiban is számítanak az erkölcsi és jogi határok. A jog nem képes megállítani a fegyvereket, de kereteket adhat ahhoz, hogyan (és főleg hogyan nem) lehet azokat használni. Ahogy a konfliktusok természete változik, úgy kell fejlődnie a humanitárius jognak is, hogy továbbra is képes legyen megóvni az emberi jogokat és az emberi méltóságot ott, ahol az a legnagyobb veszélyben van.

Ez a cikk az Arsboni 2025. tavaszi gyakornoki programjának keretében készült.

Források