Gutenberg és Zuckerberg – Avagy miért aktuálisak még a médiáról folytatott viták

Jogászok és politológusok, illetve egyéb “ne-bölcsészezz-le-minket”-ek között még a mai napig az egyik legmainstreamebb téma a média hatalmáról folytatott diskurzus. A végletekig tárgyalt vita azonban még a mai napig is tartalmazhat aktualitásokat, pláne a szociális médiumok felemelkedése miatt.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Johannes Gutenberg. Ez a kellemes, bár német úriember bármit kezdhetett volna az életével. Mégis valamiért úgy gondolta, hogy húz egy merészet és feltalálja a sajtót. A vélemények máig megoszlanak, hogy ez végsősoron mennyire volt jó ötlet, de az biztos, hogy előkészítette a terepet annak, amit ma összefoglalóan úgy hívunk: média. Még azonban Gutenbergünk sem gondolta volna, hogy ártalmatlannak tetsző találmányából kifolyólag egyszer majd azon fog menni a vita: megoldást jelenthetne-e napjaink információ-dömpingére, ha a médiát negyedik hatalmi ágként kezdenénk kezelni?

Mit jelent a média?

Ahhoz, hogy megértsük a hatalmi ági jellegét, először nem árt meghatároznunk a média fogalmát. Médiának tekintünk minden olyan kommunikációs rendszert, amely lehetővé teszi a társadalomnak az adatok megőrzését és azok kommunikációját. Vagyis, média minden társadalmilag létrejött kommunikációs szerkezet és ezeknek a hordozói is[1]. A meghatározásból kiderül az is, hogy ez a „média” nem egy homogén kategória. Napjainkban a legjelentősebb felosztás a hagyományos médiumok (pl.: TV, újság) és a szociális médiumok szerinti elválasztás. Az elválasztás alapja az adatok közlésének a centralizáltsága. A hagyományos médiumok centralizáltak, mivel mindig valamilyen szerv határozza meg, hogy milyen adat, mikor és miként kerül közlésre. Ezzel szemben a szociális médiumok decentralizáltak, mivel elvileg mindenki és elvileg szinte korlátlanul megoszthat adatot.

Nyugodtan kijelenthető tehát, hogy a média szerepe a társadalmi működésben kulcsfontosságú.

Elvégre egyáltalán nem árt az egészséges társadalomnak, ha az adatok a megfelelő módon, helyen, időben elérhetőek. A média felületei és az azon jelen lévő szereplők pedig rendkívüli befolyással bírnak ezen hozzáférhetőség tekintetében.

A szabadság hatalma

A napjainkban evidenciának tekintett sajtószabadsághoz való jogunk lényege, hogy létrejöhessenek olyan médiumok, amelyek anélkül közölhetnek adatot, hogy tartaniuk kellene az állami szankcióktól[2]. Pontosan ezen szabadság erejénél fogva lett a média a szabad világban egy olyan tényező, amely miatt a fentebb említett kérdés egyáltalán felvetődött.  Hiszen nem kell annyira messzire mennünk a történelemben ahhoz, hogy olyan esetekre bukkanjunk, amikor a derék újságírók pörköltek oda a hatalomnak.

Viszont jelentheti-e ez a nyilvánvaló erő azt, hogy a médiára hatalmi ágként tekintsünk? A rövid válasz az, hogy nem.  A média ugyanis nem rendelkezik demokratikus legitimációval, nem – és nem is lehet egy alkotmányos rendszerben (vö. sajtószabadság) – az állam része. Ebből pedig következik, hogy közjogi értelemben véve nincsen kikényszeríthető akarata[3].

A vita ettől természetesen még egyáltalán nincs lezárva. Attól, hogy valamit nem tekinthetünk alkotmányjogilag hatalmi ágnak, még nyilván fennáll az általa jelentett erő. Viszont ma már úgy tűnik, hogy az országok hatalmi-politikai berendezkedését nem a hagyományos médiumok birtokosai tudják hatékonyan befolyásolni, hanem egy új terep új szereplői.

A glorifikált faxgép

1998-ban Paul Krugman egy cikkében az internetet meglehetősen érdekes szavakkal illette. Állítása szerint 2005-re az emberek be fogják látni, hogy az internet hatása a világgazdaságra nem nagyobb, mint egy faxgépé. Nem akarok rosszindulatú lenni, de talán nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy Krugman professzor a cikket nem a legbüszkébb irományai közt fogja feltüntetni az emlékirataiban.

Az internet ugyanis napjainkra a világ legnagyobb médiafelülete. Helytelen lenne viszont, ha a hagyományos médiafelületekhez hasonlóan tekintenénk rá.

Már csak azért is, mert napjainkban egzisztenciális fenyegetettséget jelent, ha az ember nem fér hozzá, vagy ha nincsen valamilyen módon rajta jelen. Adva van tehát egy ilyen nélkülözhetetlen csatorna, amelyen minden eddiginél több adat folyik. Ez a data-flow viszont nincsen tulajdonképpen komolyabb állami kontroll alatt. Ez az ún. netsemlegesség elvéből következik, amelynek pontosan az a lényege, hogy az internetszolgáltatók és a kormányok az interneten közölt adatokat egyenrangúan kezelik[4]. Ha a korábban említett sajtószabadságból indulnánk ki, akkor azt gondolhatnánk, hogy lényegében az internet egy digitális utópia.

Nos… Valóban az lenne?

A cukorhegyen túl

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Mark Zuckerberg. Ez a kissé android küllemű, de bizonyára nagyszerű jellemű úriember nyugodtan élhette volna a gondtalan programozó egyetemisták életét. Ő azonban azt mondta, hogy inkább milliárdokat akar keresni, ezért feltalálta a Facebookot. Ezzel a húzással kapcsolatban az emberiség ma már inkább gondolja úgy, hogy talán ki lehetett volna hagyni. Mindenesetre történt, ami történt és létrejött napjainkra egy nagy valami, amit összefoglalóan szociális médiának nevezünk.

A szociális médiumokat üzemeltető techcégek világméretű leviatán-vállalatok. Ez az összehasonlítás egyáltalán nem túlzás: gyakorlatilag az interneten folyó data-flowt teljesen ledominálták, ezzel pedig egyfajta információs monopóliumot szereztek. Ebből pedig értelemszerűen következik, hogy aki valamilyen információt el akar juttatni a nagyközönséghez, annak muszáj, hogy valamilyen formában jelen legyen ebben a virtuális valóságban. Csakhogy ennek a másik világnak a techbárói nem minden esetben igazságos urak, a szó régimódi értelmében véve. Persze mondhatnánk, hogy ez nem is várható el tőlük, hiszen magánvállalatokról van szó, engedtessék meg nekik piaci szereplőként működni.

Kérdés viszont, hogy ez fenti a modell mennyire lesz fenntartható a jövőben. Elvégre, mint korábban említettem, ma már annyira az infrastruktúra részévé váltak a szociális médiumok, hogy nyugodtan jellemezhető nettó létszükségletként a rajtuk való jelenlét. Sőt, ma már vannak olyanok is, akiknek a fő bevételi forrása pontosan a szociális médiumok felületén végzett tevékenységéből ered. Úgyhogy még a legpolgáribb polgári jogászban is megmozdul jogvédő, amikor valakit mindenféle eljárás nélkül egyszerűen letilt valamelyik ilyen felület. Az ínyencebb alkotmányjogászok pedig joggal teszik fel a kérdést, hogy mi van ilyenkor a szólásszabadsággal? A fentebb említett netsemlegesség elvéről pedig már ne is beszéljünk.

Kié lesz legitim információ monopóliuma?

A fenti probléma mára már köztudomású. Sorra keletkeznek a botrányok egy letörölt tweet, vagy egy letiltott profil miatt. A megoldás viszont úgy tűnik még várat magára, legalábbis a szabad világon. Az „édentől keletre” ugyanis ezt könnyen megoldották az „állami internetek” létrehozásával. Ezzel csakugyan intézményesült a média egésze, mint hatalmi ág. Igaz, nem válik el a többitől és a hatalom azt csinál vele, amit akar, de ez csak részletkérdés.

Nyugaton viszont nehezebben megy a megoldás keresése, de a helyzet kedvező. Nem is olyan rég készült el egy jelentés az USA-ban, amely gyakorlatilag a 4 legnagyobb techcég – köztük a Facebook és a Google – feldarabolását teszi kilátásba. Volt már ilyenre alkalom a történelem során és ezt a jelentés is szóvá teszi. A helyzet azonban nehezebbnek ígérkezik, mint amilyen az anno a vasút- és olajbárókkal volt. A fentebb említett két techcég hatalmában ugyanis most nem utak és üzemanyag van, hanem egy sokkal erősebb fegyver: az információ. Jó kérdés, hogy hogyan fogják ezt majd ebben az ügyben felhasználni.

Irodalomjegyzék