Zimbabwe és Venezuela már meglépte – Dél-Afrika a következő? a kisajátítási vita esete

Vajon mi a közös Zimbabweban és Venezuelában? Az emberek nagyrésze erre a kérdésre egyből azt a választ adná, hogy semmi. Az igazság viszont az, hogy sokkal több dologban hasonlítanak, mint azt elsőre gondolnánk. Utóbbi időben ezen két ország neve mellett Dél-Afrika is rendre felmerül, mint a következő dominó, ami eldől. Na de mégis mi közös ebben a három országban? A válasz az alábbi cikkből kiderül. 

Balsorsokkal teli múlt

A Dél-Afrikai Köztársaság múltja sokrétű és igen színes (akárcsak zászlója). Meghatározó elemei egyike az 1948 és 1994 között fennálló apartheid-rendszer, mely igazságtalanságai a mai napig érzékelhetőek. Noha 1994-ben rendszerváltozás ment végbe az országban és ennek következményeként egy demokratikus és jogállami keretek között működő ország vált Dél-Afrikából, a korábbi rendszer maradványai béklyóként húzzák le még napjainkban is. Ennek egyik ékes példája a földtulajdonokkal kapcsolatos viták, melyek rendezésére több módot is megpróbáltak, azonban érdemi előrelépést egyik sem eredményezett. Ennélfogva került elő a kisajátítás (expropriation) intézménye, ami a magántulajdonban lévő területek kisajátítását jelenti az állam által, valamely közcél/közérdek érdekében. 

A kormány reményei szerint jelentős áttörést fog eredményezni a kisajátítás intézményének alkalmazása, emellett felszámolja az előző rendszer által lefektetett szabályozást is.

Az előzmények részletesebb áttekintéséhez a korábbi cikk (Bukott alkotmánymódosítás, kormányválság, Trump-beszólás – az új dél-afrikai kisajátítási törvény) lehet segítségre.

Kisajátítástól a populizmusig

A kisajátítás intézménye nem egy ördögi találmány. A világon számtalan helyen alkalmazzák, köztük Magyarország is. Mint már említésre került, ezen jogintézmény lehetővé teszi az állam számára, hogy a közcél érdekében beavatkozzon a magánszemélyek tulajdoni viszonyaiba. A „közérdek” és „közcél” kifejezés széles kört lefed, kezdve az infrastruktúrafejlesztéssel, a kórházépítésen át egészen a föld újraelosztásáig – igaz erre kevés példát látunk manapság. Az új Expropriation Act esetében a „public purpose” (azaz közcél) céljával történő kisajátítás alatt a már említett infrastruktúrafejlesztést (pl. egy konkrét autóút megépítését), iskola, kórház vagy bármilyen közcélú intézmény létrehozásához szükséges terület megszerzését kell érteni. Ezzel párhuzamosan létezik az ún. „public interest” (közérdek) céljával történő kisajátítás fogalma is. Ez esetben már jóval nehezebb a fogalom definiálása, hiszen közel sem egyértelmű, hogy mi számít közérdeknek. Az Alkotmány szövege nyújt bizonyos segítséget, mely alapján a „a közérdek magában foglalja a nemzet földreform iránti elkötelezettségét” is. Ennek alapján tehát Dél-Afrika alkotmánya lehetőséget biztosít arra, hogy a múlt rendszerben elkövetett igazságtalanságok kezelésére kisajátítás intézményét használja a mindenkori kormány. A kisajátításért járó kompenzáció mértéke „just and equitable” (azaz igazságos és méltányos) kell, hogy legyen. Ugyanakkor a mérték meghatározásánál figyelembe kell venni az összes releváns körülményt, pl. az ingatlan jelenlegi használatát, az ingatlan megszerzésének és használatának előzményét, az ingatlan piaci értéke stb. 

Az igazi problémát azonban nem a kisajátítás alkalmazása adja, hanem a kisajátítás kompenzáció nélküli alkalmazása (EWC=expropriation without compensation). A 2015-ös Expropriation Bill (törvényjavaslat), idején fel sem merült még a kompenzáció nélküli kisajátítás. Az akkori javaslat szintén tartalmazta a „just and equitable” mértékű kompenzációt, melyet maga az Alkotmány is előírt. Azonban a radikalizálódó politikai környezet és a belpolitikai válságok miatt a 2015-ös javaslat elbukott. A következő javaslatban (2018) már helyet kapott az EWC lehetősége is, azaz, bizonyos esetekben az „just and equitable” kompenzáció mértéke nil, azaz nulla. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mégis miért?

Hiszen egy jogállami keretek között működő államban aligha képzelhető el a kompenzálás nélküli kisajátítás.

A javaslatot egy picit módosított formában, 2021-ben újra beterjesztették. Cyril Ramaphosa elnök 2025 februárjában pedig ki is hirdette az elfogadott javaslatot. Mindez nagy felháborodáshoz vezetett mind belpolitikai, mind nemzetközi szinten. 

Kompenzálni vagy nem kompenzálni?

A EWC ötlete többször felvetődött már a poszt-apartheid Dél-Afrikában, azonban nem véletlen, hogy csak 2018-ra lett igazán közbeszéd tárgya.

 Az 1994 óta kormányon lévő Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) által ígért földreformok sorra kudarcot vallottak, ami a szavazóikat egyre bizalmatlanabbá tette (különösen a színesbőrű lakosságot). Emellett Jacob Zuma elnök (2009-2018) sorozatos korrupciós botrányai szintén nagy mértékben csökkentették az ANC népszerűségét. Idővel az egyik rivális párt (EFF) egyre nagyobb népszerűségre tett szert populista ígéreteivel, főként az azonnali földosztás megkezdésével és a magántulajdon teljes felszámolásával. Itt került képbe az EWC, mint eszköz. Egyrészt elterelte a figyelmet az ANC akkori korrupciós botrányairól és valós reformokat ígért, másrészt imponált az EFF egyre növekvő szavazóbázisának. 

Kimondható, hogy a kormánypárt időzítése mögött egyértelműen politikai előnyszerzés volt a fő motiváció.

Érdemes azonban megvizsgálni, hogy a politikai haszonszerzésen túl valójában mik is az érvek az kisajátítás ellentételezés nélküli konstrukciója mellett. 

A kiindulópont egyértelműen az egyenlőtlen földviszonyok. A kereskedelmi forgalomban lévő földek nagyjából 70-75%-a a fehér kisebbség tulajdonában van, emiatt a társadalom fekete bőrű többsége nem jut földekhez, ami hozzájárul az alacsony életszínvonalhoz. A probléma orvosolására gyors megoldást jelenthet az EWC, mely a több évtizede húzódó kérdést segítene rendezni. Gyorsabban enyhítené a szegénység és az egyenlőtlenség mértékét a fekete lakosság körében, és egy lépéssel közelebb vinné Dél-Afrikát a történelmi igazságtalanságok felszámolásában. 

Kihangsúlyozandó, hogy a kompenzáció nélkül kisajátítás csak bizonyos, törvényben meghatározott esetekben megengedett. Példának okáért, egy, a tulajdonosa által elhagyatott, kihasználatlan épületet az állam könnyedén kisajátíthatna, majd odaadhatná ezt egy fekete lakosnak. Az épület így felhasználhatóvá válik, megfizethető lakhatást biztosítana a fekete dél-afrikaiak számára. Az EWC metódusa így helyettesíthetné a gazdasági hozzájárulást nem nyújtókat a hátrányos helyzetben lévő fekete dél-afrikaiakkal. Mindez nem kerülne az államnak különösebb költségekben sem, hiszen nem kellene megtérítenie a kisajátítás ellenértékét. 

Egy másik megközelítés a földterületre, mint „közösségi térre” tekint. Az apartheid rendszer jellegzetes szegregációjának egyik célja az emberek minél élesebb elszeparálása volt, melynek egyik kiemelkedő eszközévé vált a feketék földjüktől való megfosztása (ezzel is dehumanizálva őket). Ezáltal az apartheid utáni köztudatban a föld egy önmagán túlmutató, többletjelentéssel bír, a kifosztás szimbólumává is vált egyúttal. Az EWC ilyen értelemben egy szimbolikus eszköz is: a korábban megfosztott fekete lakosság most visszaveszi a földeket azoktól, akik az ő őseiket fosztották meg korábban jogos tulajdonuktól. 

További támogató érv az EWC emellett az eljárás hatékonysága. Azok számára, akik a föld-visszaszolgáltatási igényüket benyújtották (land restitution claims) sokkal gyorsabban juthatnak hozzá korábbi földjeikhez az állami által közvetített EWC-n keresztül, mintha az a Land Claim Court (Földigények Bírósága) által kerülne elbírálásra.

Összefoglalóan az EWC egy gyorsabb és kézzel fogható megoldást kínál az évek óta fennálló problémákra és egyben szimbolikus üzenetet is hordoz.

Érdemes azonban rávilágítani az ellenző érvekre is, hiszen a nemzetközi közösség nagyrésze ezt az álláspontot képviseli karöltve a kormány koalíciót adó pártok némelyikével együtt. 

A gazdasági kiszámíthatóság Dél-Afrika szempontjából kiemelkedő jelentőségű, hiszen a közvetlen külföldi befektetések (FDI) száma folyamatosan növekszik (Ramaphosa elnök 2018-ban 100 milliárd dollár többletbefektetést ígért az országba a következő ciklusáig) és rengeteg multinacionális nagyvállalat található meg az országban. Azáltal, hogy az EWC lehetősége egyáltalán felmerült, már komoly spekulációk merültek fel a gazdasági szereplők körében, sőt sok befektetőt el is rettentett. Márpedig Dél-Afrikának égető szüksége van a külföldi befektetésékre, vállalatokra és beruházásokra, hiszen ezek nélkül az ország amúgy is magas munkanélküliségi rátája még inkább az egekbe szökhet. Ezenkívül fennáll a veszélye annak, hogy az EWC alkalmazása több fennálló egyezményt vagy megállapodást sért. Dél-Afrikának komoly hátrányt jelentene, ha a megsértené a nemzetközi beruházási megállapodásokat (IIAs), valamint a bilaterális befektetési egyezményeket (BITs), mivel ebben az esetben több nemzetközi választottbíróság előtti peres eljárásnak lenne kitéve. 

Dél-Afrika múltja közel sem mentes a korrupt politikusoktól és visszaélésektől, elég felidézni Jacob Zuma elnökségét. Az EWC, noha csak kivételesen esetekben lenne alkalmazható, mégis relatív tág teret biztosít az államnak arra, hogy kompenzáció nélkül szerezzen meg bizonyos földeket. A frissen kihirdetett Expropriation Act (kisajátítási törvény) tartalmaz egy felsorolást, azonban egy olyan kitétel is szerepel a szövegben mely szerint „{a felsorolt eseteket} beleértve, de nem kizárólagosan”. Az EWC kritikusai szerint ez egy ”kiskaput” hagy a rendszerben, amely nagyon könnyen vissza lehet élni, főleg egy eleve korrupt rendszerben. Sokak szerint ezen visszaélések legfőbb alanyai a fehér kisebbség lesznek és a kormány egyfajta elégtételt vesz az EWC-n keresztül a fehéreken a történelmi sérelmek miatt. Noha maga a rendelkezésben semmilyen kitétel nem szerepel származásra, bőrszínre vagy anyagi helyzetre a kompenzáció mértékének megállapításakor (vagy éppenséggel meg nem állapításáról) előfordulhatnak önkényes visszaélések. Elon Musk és Donald Trump is többször megnyilvánult ebben a kérdésben, mindketten a fehér kisebbség elleni támadásnak és megfosztásnak minősítették az új szabályozást, noha erre nem utal semmi a konkrét törvényszövegben. 

Ezen túl gyakran állítanak párhuzamot a hatályos dél-afrikai szabályozással és a korábban Venezuelában és Zimbabwében eszközölt megoldásokkal. Mindkét esetben a kezdeti sikerek ellenére katasztrofális hosszútávú következményei lettek az intézkedéseknek. A korrupt politikusok, a szabályozatlanság és kiszámíthatatlanság, Zimbabwe esetében például az ország legnagyobb éhínségét eredményezte. Emiatt tartanak Dél-Afrikában is, hiszen a politikai kultúra és a jogállamiság alapjai közel sem olyan stabilak, mint például Európában.

Az EWC-t ellenzők félelmei nem alaptalanok, beláthatatlan gazdasági, társadalmi és politikai következményekkel járhat a kompenzáció nélküli kisajátítás.

Alkotmány vs. EWC

Korábban már történt utalás az Alkotmányban foglalt rendelkezésekre, mely szerint mindenki igazságos és méltányolható (just and equitable) kompenzációra jogosult. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy ha mindenki jogosult valamilyen mértékű kompenzációra akkor alkotmányossági szempontból mégis hogyan lehetséges a kompenzáció nélküli kisajátítás? 

Jelen állás alapján nincs konszenzus ebben a tekintetben, vannak érvek az alkotmánykonformitás és az alkotmányellenesség mellett is.

Az alkotmánykonform értelmezés alapján, ha az alkotmány szövegét kellő flexibilitással értelmezzük, akkor a jelenleg hatályos szöveg szerint bizonyos körülmények között az igazságos és méltányolható kompenzáció mértéke lehet a nulla mértékű kompenzáció (nil compensation). A szövegből egyébként következhet ezen értelmezés: „A kártalanítás összege, valamint annak kifizetésének ideje és módja igazságos és méltányos kell, hogy legyen, tükrözve a közérdek és az érintettek érdekeinek kiegyensúlyozott összhangját, figyelembe véve minden releváns körülményt”, ha és amennyiben rugalmasan értelmezzük a szöveget. Az Expropriation Act értelmében releváns körülménynek számít pl. az ingatlan értéke, használata, és megszerzésének módja is, melyek alapján történik meg a kompenzáció mértékének meghatározása. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy egy egyáltalán nem használt, elhagyatott ingatlant kisajátíthatna az állam, és a mérték meghatározásnál arra jut, hogy a kompenzáció mértéke nulla, a releváns körülmények figyelmbe vételével. Maga az Alkotmány szövege egyébként nem tiltja meg kifejezetten azt, hogy a „just and equitable compensation” mértéke nulla legyen. 

Az EWC alkotmánykonform értelmezése mellett szól az is, hogy az Alkotmány közcélként értelmezi a „nemzet elköteleződését a földreformok mellett”. Tekintve, hogy a földreformra javarészt az apartheid-rendszer alatt történő, igazságtalan földmegfosztások miatt van szükség, így legitimációt nyer az EWC azokban az esetekben, amikor egyértelműen kimutatható a jogellenes földszerzés ténye. Emellett az Alkotmány akkor tudja megfelelően betölteni a szerepét, ha tükrözi az emberek többségének akaratát, márpedig a többségi akarat egyértelműen az apartheid-rendszer károsultjainak megfelelő kompenzálása és a részesek megbüntetése. 

Ezzel szemben áll azon elképzelés, mely szerin az EWC alkotmányellenes és alapjog sértő. Az Alkotmányban szerepel egy rendelkezés, mely szerint „senkit sem lehet megfosztani tulajdonától”, illetve „semmilyen jogszabály nem engedélyezheti a tulajdon önkényes elvonását”. Az ellenzők egyértelműen tulajdonjogtól való önkényes megfosztásnak tartják az EWC intézményét, ami ezen értelmezés alapján valóban alkotmányellenes.  

A másik vitás pont a „just and equitable compensation” értelmezése, a törvényt kritizálók szerint a semmilyen kompenzáció egyáltalán nem méltányos és igazságos. Az értelmezés különösképpen nehézzé válik azokban az esetekben, amikor valaki bizonyíthatóan jogellenesen lett megfosztva földjétől, majd utódai a megfosztó utódaitól követelik vissza a földet. A jogbiztonság és a visszaható hatály tilalma egyértelműen a jelenlegi tulajdonost védené, azonban a történelmi igazságtétel az eredetileg megfosztott személy utódait jogosítaná. 

A korábbi cikkben (Bukott alkotmánymódosítás, kormányválság, Trump-beszólás – az új dél-afrikai kisajátítási törvény) részletesen kifejtésre került a jelenlegi javaslatot megelőző alkotmánymódosítási vita. A módosítás fő része az EWC-t kifejezetten engedélyezte volna egy szűk körben, azonban a javaslat elbukott. Ennek ellenére mégis egy olyan kisajátítási törvényt hirdettek ki 2025-ben, ami az EWC-t lehetővé teszi. Ez alapján az ellenzők szerint értelemszerűen alkotmányellenes ez kisajátítási törvény, ha a korábban egy alkotmánymódosítással akarták jogszerűvé tenni (megjegyzendő, hogy a módosításra azért volt szükség, hogy ne lehessen később kikezdeni az EWC alkotmányosságát, de miután az alkotmánymódosítás elbukott az ANC meg merte kockáztatni a törvény elfogadását ennek ellenére is). 

Kaotikus jövőkép?

Az egyik koalíciós partner (DA) már beadott egy keresetet a bíróságon az EWC alkotmányellenességét kifogásolva, de az Alkotmánybíróság még nem foglalt állást az ügyben. Az aktuális helyzet belpolitikai válságot okozott az országban, az emberek egyre radikálisabbak és egyre élesebbé válik az ellentét a fehérek és a színesbőrű lakoság között. Eközben külpolitikailag is egyre nagyobb teher nehezedik Dél-Afrikára: Donald Trumptól kezdve a multinacionális vállalatokon át egészen a nemzetközi szervezetekig kikezdték a javaslatot és lépéseket sürgetnek az ügyben. Mindezt tetőzi Zimbabwe és Venezuela katasztrofális példája, mely Damoklész kardjaként lebeg Dél-Afrika felett. Az azonban biztos, hogy a kormánynak minél hamarabb rendeznie kell az ügyet és valamilyen kompromisszumos megoldást találni. 

Ez a cikk az Arsboni 2025. tavaszi gyakornoki programjának keretében készült.