Két munkáltató, egy felelősség: A munkaerő-kölcsönzés és egy drámai munkahelyi baleset

Életünk során rengetegszer kölcsönzünk valamit: egy könyvet a könyvtárból, menyasszonyi ruhát az esküvőnkre, egy vízibiciklit a Balatonnál – és még olyan sok példát lehetne hozni. Akkor miért ne kölcsönözhetnénk valakinek a munkaerejét is? Vagy a másik oldalról nézve, miért is ne adhatnánk kölcsönbe a saját munkaerőnket? Viszont ha kárt okozunk a kölcsönzött könyvben, ruhában vagy vízibicikliben, akkor a kárt meg kell térítenünk. Ugyanez a szabály vonatkozik a munkaerő-kölcsönzésre is.

A munkaerő-kölcsönzés egy atipikus (vagyis nem a hagyományos, napi 8 órás, határozatlan ideig tartó) foglalkoztatási forma, amelyhez három személy szükséges: egy munkavállaló, egy kölcsönvevő (nevezzük „A” munkáltatónak) és egy kölcsönbeadó (nevezzük „B” munkáltatónak). Ilyenkor a munkáltató és a munkavállaló között nem áll fenn munkaviszony, hanem csak „B” munkáltató és a munkavállaló között, mégis „A” munkáltató gyakorolja a munkáltatói jogokat: ő az, aki utasítja a munkavállalót, hogy milyen feladatot végezzen el, és ő az, aki ezt a tevékenységet ellenőrzi. A munkabért viszont – főszabály szerint – „B” munkáltatótól kapja a munkavállaló.

Röviden: a munkavállaló más munkáltatóval áll munkaviszonyban, mint amelynek a részére dolgozik.

Ha ilyen munkaviszonyban vagyunk foglalkoztatva, tisztában kell lennünk a ránk vonatkozó szabályokkal, jogokkal és kötelezettségekkel, amelyeket a következőkben ismertetek.

A munkaszerződésünkben kifejezetten és egyértelműen rögzíteni kell, hogy a foglalkoztatásunk munkaerő-kölcsönzési keretek között történik. A kölcsönzés határozott időre kell, hogy létrejöjjön, ami nem haladhatja meg az öt évet. Ez a korlát vonatkozik azokra az esetekre is, amikor meghosszabbítják a kölcsönzést, vagy az előző kölcsönzés megszűnésétől számított hat hónapon belül újabb kölcsönzésre került sor, függetlenül attól, hogy ugyanaz-e a kölcsönvevő vagy sem.

 A megállapodásnak tartalmaznia kell a kölcsönzés lényeges feltételeit – mint például a munkakört, a munkarendet, a munkáltatói jogkör gyakorlóját, a munkabért és annak fizetésének módját és határidejét – és a munkáltatói jogkör megoszlását. Ez utóbbitól függ például, hogy melyik munkáltatótól várhatjuk a napi utasításainkat, ki kezeli az adatainkat, és ki felel a munkabérünk kifizetéséért.

A 2008/104 EK európai uniós irányelv hatására a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (későbbiekben: Mt.) is rendezte a munkaerő-kölcsönzés és az egyenlő bánásmód követelményének viszonyát. Ennek köszönhetően a kikölcsönzés időtartama alatt ugyanazok az alapvető munka- és foglalkoztatási feltételek illetnek meg minket, mint azt a munkavállalót, aki a kölcsönvevővel közvetlenül áll munkaviszonyban. Ennek ellenére az Mt. mégis lehetőséget teremt arra, hogy „kibújjunk” az egyenlő bánásmód követelménye alól. Bár ezek a kivételes esetek csak a munkabér összegére és egyéb juttatásokra vonatkozhatnak, továbbá nem érinthetnek várandós vagy fiatal munkavállalót.

Most, hogy röviden tisztáztuk a jogainkat, térjünk rá arra, mi történhet, ha ezeket a jogainkat megsértik. Ha munkavégzés során valamilyen baleset ér minket, vagy megsértik a személyiségi jogainkat, felmerülhet a kérdés, hogy kitől követelhetjük a kárunk megtérítését. A jogalkotó a törvény megalkotása során figyelembe vette a munkavállalók kiszolgáltatott helyzetét, ezért egyetemleges felelősséget állapított meg a két munkáltatónál.

 Az egyetemlegesség alatt azt értjük, hogy a kárt vagy a sérelmet elszenvedett munkavállaló bármelyik munkáltatóval szemben követelhet sérelemdíjat, függetlenül attól, hogy ki volt a tényleges károkozó. Az egyetemlegesség szabályait a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben találhatjuk, amely szerint, ha valamelyik munkáltató megtéríti a kárt, akkor a teljesített rész erejéig a másik munkáltató kötelezettsége megszűnik.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a kárt, sérelemdíjat olyan munkáltatónak kellene végső soron viselnie, akinek semmi köze nem volt a károkozásához.

A munkavállaló felé felelősséget vállaló munkáltató a későbbiekben követelheti a ténylegesen felelős munkáltatótól a kár megtérítését, bár ez időigényes és költséges eljárás. Erre lehet megoldás a munkáltatók között, ha a munkaerő-kölcsönzésről szóló szerződésben rendezik, hogy ki miért vállal felelősséget. Az Mt. kommentár példát is hoz a számunkra, hogy miben állapodhatnak meg a munkáltatók. Kizárhatják például a kölcsönbeadó felelősségét a kikölcsönzés idejére. Ugyanakkor a munkáltatók abban is megállapodhatnak, hogyha a munkavállaló a kölcsönbeadóval szemben lép fel kártérítéssel, akkor azt a felek egymás között milyen módon fogják elszámolni. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a felelősségviselési szabályok csak a munkáltatók egymás közötti (belső) jogviszonyára vonatkoznak – a károsult munkavállaló bármelyik munkáltatótól követelheti a kárát, függetlenül attól, hogy a munkáltatók egymás közötti felelősségviselése egyébként hogy alakul.

A könnyebb megértés céljából szeretném egy jogeseten keresztül ismertetni a jogintézmény lényegét:

A felperes (munkavállaló) munkaerő-kölcsönzés keretében létesített munkaviszonyt az alperessel (kölcsönbeadó munkáltató), és az I. rendű beavatkozó (kölcsönvevő munkáltató) telephelyén dolgozott egy automata mosórendszer kezelőjeként. A mosórendszerben működő gépezeten egy ajtó nagyságú üzemi nyílás volt, amely lehetővé tette, hogy meghibásodás esetén a karbantartó vagy a dolgozó a gép belsejébe bejusson. A felperes egy ilyen szituáció alkalmával a prés üzemi nyílását kinyitotta és a gép működési terébe benyúlt, amikor a gép felfelé mozgó része a felsőtestét a berendezés tetejéhez szorította.

A munkavállaló a baleset következtében a klinikai halál állapotába került, újra kellett éleszteni.

Emellett súlyos egészségkárosodást szenvedett, ami a balesettől kezdve egészen élete végéig kihatással van rá mind fizikailag, mind lelkileg. A felperes a baleset után követelte a kárának megtérítését és 10 000 000 forint sérelemdíj megfizetését a kölcsönbeadó munkáltatótól.

Az alperes véleménye szerint, a felperes saját felróható magatartása okozta a balesetet, hiszen a tilalom ellenére ő maga nyúlt bele a gépezetbe. Továbbá hivatkozott arra is, hogy a baleset megakadályozására neki nem volt lehetősége. Nem tartotta megalapozottnak a munkavállaló jövedelempótlásra irányuló igényét, hiszen nem igazolta a kárenyhítési tevékenységét.

Elsőfokon a bíróság az alperest marasztalta. A munkavállaló közrehatását értékelve kármegosztást rendelt el, mivel ha nem nyúlt volna be a gépbe be sem következik a baleset. Így 80%-os felelősséget állapított meg a kölcsönbeadó munkáltatónak és 20%-os felelősséget a munkavállalónak.

 A bíróság ítéletében az alperest 3.128.200 forint kártérítés, 10.000.000 forint sérelemdíj megfizetésére, valamint havi 116.066 forint baleseti kártérítési járadék megfizetésére kötelezte.

A másodfokú bíróság az elsőfok döntését helybenhagyta. Véleménye szerint az elsőfokú bíróság helyesen értékelte a felperes állapotát és megfelelően állapította meg a sérelemdíj összegét. Azt is megállapította, hogy a sérelemdíj megfelelő mértékű, hiszen nem csak a maradandó károsodást, hanem a klinikai halál állapotát, a hosszadalmas kórházi kezelést és a gyógyulás során elszenvedett fájdalmakat is kompenzálnia kell.

A bíróság ítéletében hangsúlyozta, hogy a kölcsönbeadó (alperes) és kölcsönvevő (I. rendű beavatkozó) munkáltatók egyetemlegesen felelnek a munkahelyi baleset következményeiért (az abból fakadó kártérítési igényekért és sérelemdíjért).

Összegezve az eset rámutat, hogy a bíróság által kiszabott 80%-os felelősséget a kölcsönbeadó munkáltató viselte egyedül, holott neki a baleset bekövetkezéséhez semmi köze nem volt. A kölcsönvevő munkáltató volt az, aki a munkavédelmi előírások betartását elmulasztotta és nem biztosította a megfelelő munkakörülményeket. A per végén mégis a kölcsönbeadó viselte a felelősséget, de ez nem jelenti azt, hogy ez véglegesen így is maradt. Ahogy azt korábban említettem, ilyen esetekben, aki megtérítette a kárt a munkavállalónak, az követelheti – és valószínűleg követelte is – a tényleges károkozótól ezen összeg megtérítését. Ez a mechanizmus egyensúlyt teremt a munkavállalók azonnali jogorvoslati lehetősége és a munkáltatók közötti igazságos felelősségmegosztás között.  [A Pécsi Ítélőtábla Mf.30049/2024/9. számú határozata]

Ennek a foglalkoztatási formának – mint egy jó kapcsolatnak is – a kulcsa a kommunikációban rejlik.

A munkaerő-kölcsönzés szabályai – annak specialitása miatt – kifejezetten bonyolultnak is tűnhetnek, viszont ha a munkáltatók a munkaszerződésben megállapodnak minden lényeges kérdésben, továbbá a munkaviszony során folyamatosan tájékoztatják egymást, akkor a munkaviszony kiszámíthatóbbá és átláthatóbbá fog válni. Ráadásul nem csak a munkáltatóknak hasznos, hanem nekünk munkavállalóknak is, hiszen a mi helyzetünk is biztosítva lesz és a jogaink is hatékonyabban tudnak érvényesülni.

Ez a cikk az Arsboni 2025. tavaszi gyakornoki programjának keretében készült.

Forrásjegyzék